Miért nem érti egymást Budapest és Berlin?

2016. december 14. 11:58

Szalai Zoltán
Mandiner
Angela Merkel teljesen másképpen látja az aktuális európai folyamatokat, mint a negyven év kommunizmus után a két évtizedes posztkommunista dominanciájú liberális demokráciát éppen átalakító magyar jobboldali elit.

Szalai Zoltán, a Mathias Corvinus Collegium igazgatójának írása

 

A migránskrízissel összefüggésben éleződött ki Berlin és Budapest vezetése között az az erőteljes véleménykülönbség, amely már az új magyar alaptörvény vagy médiatörvény kapcsán konfliktusokat generált. Véleményem szerint a különböző álláspontok a két ország második világháború utáni gyökeresen eltérő történeti és szellemi fejlődésének áttekintésével érthetőek meg igazán. Cikkemben a magyar és német politika között feszülő különbség egyik okának bemutatására teszek kísérletet.

Rüdiger Altmann, Ludwig Erhard gazdasági miniszter, későbbi szövetségi kancellár tanácsadója 1960-ban egy, a német konzervativizmus fejlődése szempontjából fontos problémára figyelmeztetett, amikor a megszilárdult, konszolidálódó adenaueri szövetségi köztársaságot „szellemi árnyék nélküli államnak” nevezte.

Altmann kritikája arra vonatkozott, hogy noha Adenauer nagyon stabil politikai hatalmat alakított ki, amely sikeresen szövetkezett a (nemzetiszocializmussal korábban erősen kollaboráló) német üzleti világgal; azonban a konzervatív, jobboldali értelmiségi holdudvar nem − vagy csak marginálisan − jött létre.

A kereszténydemokraták kudarcot vallottak a fiatal, egyetemista értelmiség maguk mellé állításában. Ez a hiányosság különösen azért volt veszélyes, mert neves baloldali értelmiségiek, mint Theodor W. Adorno, Max Horkheimer vagy Jürgen Habermas ebben az időszakban a Szovjetunióval ugyan kritikus, de szélsőségesen neomarxista szellemi műhelyt hoztak létre és működtettek Frankfurti Iskola néven. Ez az iskola az 1968-as diáklázadások szellemi előfutárának tekinthető, és az 1970-es évekre Németország legfontosabb kulturális, újságírói, akadémiai pozícióinak jelentős részét már magáénak mondhatta, illetve ekkoriban szóhasználatával, témáival uralta a német közbeszédet. 

Az értelmiségi hátországon végigsöprő baloldali fordulatra csak nagyon nehezen talált megfelelő választ a kereszténydemokrata konzervatív elit. Hosszú évtizedeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy az Altmann által hiányolt a Frankfurti Iskolával versenyképes „konzervatív” szellemi holdudvar létrejöjjön, és „szemmagaságban”, valós eséllyel tudjon a baloldali ikonokkal a tudományos és közéleti terepen is megmérkőzni.

E lassú folyamat alatt a politikai pozíciókban erős konzervatív erők csak egy módon tudtak szembeszállni az 1968-as, sokszor a terrortól sem visszariadó „lázadókkal”: a végletekig ragaszkodtak az államszervezés kereteinek betartásához és a(z amerikai „reeducation”-ből átvett és testre szabott) liberális demokráciát alapnak tekintő állami folyamatokhoz, eljárásrendekhez.

*

A mára létrejött konzervatív szellemi elit egyik ikonikus vezéralakja Hermann Lübbe, a liberálkonzervatív Münsteri Iskola tagja. Lübbe 1995-ben a következőképpen vallott az 1968-as erők Németországban betöltött szerepéről: „Egyébként pedig mára bebizonyosodott, nem utolsósorban német politikai tradíciókat követve, hogy egyesek még mindig nem értették meg, hogy a civil és akadémiai élet normalitásában a jogok és szabadságok nem a politikai hovatartozás, hanem sokkal inkább az érvényben lévő eljárásrendek tiszteletében tartásában és mások ezáltal védett jogaiban biztosíthatók. A valóságtól és a polgári világtól távol álló német akadémiai miliőben kereshető az oka annak, hogy ebben a közegben változatlanul megférnek azok az értelmiség szélére szorult csoportok (a volt '68-as baloldali értelmiség), akiknek az ideológiai túlfűtöttségét a történelmi és politikai életidegenségük egészíti ki”.

1968 neomarxista szélsőbaloldali előretörésével szemben tehát a konzervatív értelmiség a liberális demokrácia maximális, bizonyos kritikus helyzetekben a végletekig kiélezett tiszteletben tartásával küzdött. Ez volt az a sikeres „fegyver”, amellyel a hatalmukat az elmúlt hetven évben leginkább veszélyeztető erőt, a '68-as neomarxista értelmiséget sikerült legyőzni, ily módon tudták hatalmuk konszolidációját végrehajtani.

Ebben a konszolidációban a CDU erős szövetséget kötött a teljes német politikai elittel, így a szociáldemokrata SPD-vel is, amelyre szintén végzetes veszélyt jelentett – noha más szempontból – a radikalizálódó szélsőbal térnyerése és népszerűsége, később pedig terrorizmusba vezető (Rote Armee Fraktion, Vörös Hadsereg Frakció) politikai aktivitása. Egyszerűen fogalmazva 1968 „forradalmi generációját” az 1925 és 1942 között született (Helmut Schelsky 1957-ben megalkotott fogalmával) „szkeptikus generáció”, a politikában végletesen csalódott, a nácizmusba életkoránál fogva sem involválódott, ám annak minden következményét viselő, a pragmatizmusban végletekig hívő, az adenaueri Németországot – politikai hovatartozástól függetlenül – sikerre vivő korosztály győzte le.

Számukra – már csak történelmi tapasztalataik miatt is – fontosabb volt egy sikeres alku és megegyezés, vagyis a hatalommegosztás, mint a politikai abszolútum, még ha ennek az is az ára, hogy a legjobb megoldás helyett csak a második legjobb, ám konszenzusos megoldást kell választaniuk.

Ennek a következménye a német politika belső konfliktuskerülése és a mainstream állandó kiegyezésre való törekvése. Frank-Walter Steinmeier szociáldemokrata politikus CDU-támogatással történő államelnökké jelölése is ezen a szemüvegen keresztül érthető meg igazán. 

*

A teljesen más történelmi tapasztalattal rendelkező kelet-közép-európai politikai vezetők a posztkommunista ideológiai és politikai hatalommal szemben éppen ellenkező eszközöket vetettek be.

Az ő céljuk a megdöntött kommunista, ám az 1990-es években a liberális demokrácia alapjain gyorsan újrakonszolidálódott posztkommunista politikai hatalom megtörése volt (Lengyelország, Magyarország és Csehország esetében is). Érthető tehát, hogy az előbbiekben leírt politikai alapokon szocializálódott Angela Merkel, akinek hatalmát a liberális demokrácia által létrehozott konszolidáció és a mainstreamen belüli kiegyezés, valamint a liberális demokrácia folyamatainak konzekvens betartása és betartatása jelentette, teljesen másképpen látja az aktuális európai folyamatokat, mint a negyven év kommunizmus után a két évtizedes posztkommunista dominanciájú liberális demokráciát éppen átalakító magyar jobboldali elit. (Ide vezethető vissza a liberális vs. illiberális demokrácia kapcsán kialakult, egymás mellett elbeszélő magyar−német diskurzus.)

Tehát a mai német konzervatív politikai gondolkodás alapját az amerikai „reeducation”, a világháború után megismert liberális demokrácia és annak állami folyamatainak „radikális” betartása adja. Ez a formátum konszolidálódott végletes precizitással egy baloldali forradalom által veszélyeztetett korszakban, ez hozta létre és hordozza máig a konszenzusos, a liberális demokrácián nyugvó, német „nemzeti minimumot”.

Ezzel szemben Kelet-Közép-Európában az 1990-es évekbeli posztkommunizmus – szintén a liberális demokrácia alapjain nyugvó – konszolidációjának lebontása zajlik. Vagyis amit a kelet-közép-európai jobboldali politikai elit immáron európai szinten is megkérdőjelez, az a német jobboldali elit történetének alapja és hatalmának legfontosabb záloga.

Ez az egyik oka annak, hogy az újabb kori eredettörténetét az 1968-as szellemi forradalom – a liberális demokrácia eszközeivel történő – leverésére visszavezető CDU és a posztkommunizmust az (il)liberális demokrácia nemzeti „személyre szabásával” legyőző Fidesz nehezen találja meg a hangot egymással. A széttartás oka tehát nem egyértelműen a konzervativizmus és a jobboldaliság alapértékeinek különbözőségében keresendő, hanem az sokkal inkább az eltérő történeti fejlődésre és ebből adódóan az éppen ellenkező irányba tartó belső politikai folyamatokra vezethető vissza.

 

Összesen 142 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Leginkabb azert nem ertik egymast, mert Berlin ugy gondolja, hogy Berlinnek kell megmondania hogy mi tortenjen Berlinben ES Budapesten, Budapest meg ugy gondolja, hogy Budapestnek kell megmondani mi tortenjen Budapesten, Berlinnek pedig hogy mi tortenjen Berlinben. Ide vezetheto vissza minden problema.

Mi nem Nyugat-Europa iszlamizacioja miatt aggodunk, hanem amiatt hogy ez esetleg atterjed rank is. Ez a fo kulonbseg. Ok nem amiatt aggodnak hogy tolunk barmi begyuruzik hozzajuk, siman csak bele akarnak pofazni hogy nalunk mi van.

Szép hosszú levezetés, de a lényeget megkerüli.

A német és európai tapasztalat, hogy a nemzetállami torzsalkodás időről időre összeurópai tragédiákhoz vezet.

Németország tanult a történelemből, a dakota Orbán nem. Ha valóban magyar érzületű lenne a miniszterelnök akkor nem beszélhetne folyamatosan az európai nemzetállamok szupremációjáról az összefogással szemben.

Egy magyar ilyet nem mondhat.

Mert milyen nemzetállam Románia? Hol van az erdélyi magyarság? Milyen nemzetállam Szlovákia? Hol van a felvidéki magyarság?

De milyen nemzetállam Ausztria, Spanyolország, Franciaország, és még lehetne folytatni.

Orbán európai politikája nem más, mint a hitleri gondolkodás és arrogancia felélesztése.

Mindez tragikomikus módon egy olyan ország vezetőjétől, amely országnak - részben pont a saját vezetőjének köszönhetően - sem politikai, sem gazdasági, sem katonai hatalma és befolyása nincsen, nemhogy európai, de még regionális szinten sem.

Amíg Farkas Flórián Orbán személyes kedvence, nem is fogsz ilyesmiről hallani.

Sajnos tény, hogy bár a fideszesek megszólalásaiban a "magyar" gyakran előfordul, az általuk követett politika kifejezetten magyarellenes.

Szerintem a demokrácia elé tett liberális jelző a félrevezetésre szolgál. Két különböző fogalomról van szó. A demokrácia kormányzási forma, a liberális jelző pedig az ideológiára vonatkozik, ahogy az (il)liberális, vagy a konzervatív, liberális konzervatív is. A demokrácia párja a diktatúra, ezért ennek figyelembevételével kellene értékelni. A jelző ebben a formában azt jelenti, hogy a kormányzás milyen ideológia mentén történik. Ugyanez vonatkozik a a szocialista, kommunista, szociáldemokrata szavakra, fogalmakra is.

Bár sok mindennel egyetértek a szerző által megfogalmazottakkal, azonban hiányolom, hogy nem veszi figyelembe Németország speciális eltérő helyzetét. Ez alatt értem a nyugat és kelet Németországot, majd ennek egyesítését, mely folyamat még napjainkig is tart. A különbséget jól mutatják a választások eredményei.
Az EU-hoz csatlakozott Kelet-Európai ország és Németország között ebben is kitapintható a lényeges különbség. Németország nagyobb részben a békediktátumból visszakapott az egyesítéssel, ugyanez azonban nem mondható el Magyarország esetében. A II. VH lezárásával a területi elcsatolások mikéntje, formája miatt kialakult konfliktus bár csitulni látszik, de a mai napig jelen van. A fejlett nyugat – Oroszország is – erre rá is játszik és nem egy esetben kísérletet tesz – hol több, hol kevesebb sikerrel – a „Divide et impera!” elvre.

Szerintem ezek is lényeges dolgok és erről a szerző elfeledkezik.

Van más is.

A magyarországi szocialistáknak, liberálisoknak és a nyugati országoknak a Gyurcsány kormány idején nem volt gond, hogy Gyurcsány Ferenc Putyinnal "üzletel". Szóba sem került, hogy azt akarja bevezetni ami Oroszországban történik, bár némi jelek voltak rá. A köpönyeg azonban kifordult. Vajon miért? Csak nem azért, mert a hatalmukat elvesztették?

Megint másik.

Ötre-hatra megy a komcsizás, holott Magyarországon nem volt kommunizmus. Még akkor sem volt, ha egyesek kommunistáknak nevezték magukat. Már a rákosi-rezsim idejében "rábeszéléssel", kényszerrel egyes pártokat beolvasottak, majd a forradalom után térdre kényszerítettek. Ennek ellenére a párton belül léteztek a különböző platformok, különböző ideológiai felfogású személyek. Ez akkor is így van, ha ez kívülről nem látszott. Sajnos a 70-es évek második felében, a nyolcvanas években megjelentek a politikai kalandorok, akik úgy gondolták eljött az idő a politikai hatalmukat gazdasági hatalommá konvertálni. Ez történt 1986 után és folytatódott 1990 után is.

Ez is lényeges különbség Németország és Magyarország viszonylatában.

Hiba a merkeli politikát a migráns kérdésre leszűkíteni. Ennél sokkal több és sokkal veszélyesebb.

Neked biztos több tapasztalatod, rálátásod van, mint egy hetven év feletti személynek.

Válaszok:
Berecskereki | 2016. december 14. 14:33

A merkeli migráns politika a németországi demográfiai és az olcsóbb munkaerőre épült. Merkel azonban meggondolatlanul túltolta a biciklit. Őt követték a franciák és az olaszok is. Amikor pedig ébredeztek megpróbálták másra hárítani. Így került bele Görögország is, akinek elnézték, hogy nem teljesíti a szerződésben foglaltakat. Németországnak már problémát okoz a migránstömeg. Gyengül a belbiztonság, szakad a szociális háló, súlyos terheket ró a költségvetésre. Merkel szeretné a "tévedését" másokra hárítani. Ez lenne a kötelező kvóta. Természetesen nem a németországi migránsokkal kezdi, hanem az olaszországival, amellyel igyekszik erősíteni a német-francia-olasz tengelyt. Ehhez sok minden mást is igénybe vesz.

Nézd meg Olaszországot! A kormány, a mögötte álló párt elbukta a népszavazást. Van változás? Nincs. Ugyanaz a kormány fog felállni, egy-két személy kivételével.

Eldöntöttem. Ebben a témában nem egyezik a véleményünk.

Az átnevelődött Németország haragszik múltjára, ezért nem szereti volt 'szövetségesét' sem.

Semmi meglepő nem volt Merkel viselkedésében és intézkedéseiben, a jellemét már korábban kiismertük. Ha a zöldek vagy az SPD elnökéről lenne szó, akkor egy vállvonással mindenki tovább lépne, de ő egy jobbközép párt vezetője, és ezért Orbán kénytelen konfrontálódni vele, hiába nem hiányzik ez neki. Amit Merkel művel, az a CDU hagyományainak durva felrúgása. Kohl és az elődei soha nem tették volna ezt úgy, ahogy történt. Ezért szerencsétlen a dolog, mert egy speciális német betegségről van szó.
Most már hozzátehetjük, hogy az amerikaiak most megválasztott elnöke is szinte 100%-osan hasonló nézeteket képvisel az ügyben, mint Orbán.

Azt hiszem a lényeggel nem foglalkozik a cikk. Ez pedig az, hogy a legsúlyosabb fenyegetésekkel meghagyott államiságuk a háború után teljes egészében az amerikából származó liberális kényszerek szerint működött. Valóban a liberalizmussal harcoltak a még szálsőségesebbekkel szemben, egyre inkább a ballib felé tolódva.
Ez végsősoron nemzeti tragédia felé sodorja őket: kipusztulás, a német erények elvesztése, stb., mert nem lehetnek önmaguk.

Értelemszerűen ebbe az utcába mi nem szeretnénk követni őket.

"Már milyen dolog, hogy se a saját, se a jelenlegi férje nevét nem használja, hanem az elváltét?
Ez nekem sok mindent megmagyaráz."

Biztos csak őt szerette igazán. :-)
Úgy gondolja,, márkanévvé tette a Merkel nevet.
Mégsem lehet a Stazi angyala!

"Nehogy azt mond már, hogy Marosán Buci vagy Kádár nem volt kommunista, netán Moldova vagy Havas Szófia sem az?"

Ilyent nem állítottam, mint ahogy azt sem, hogy nem volt kommunista.

A következőket írtam:

Ötre-hatra megy a komcsizás, holott Magyarországon nem volt kommunizmus. Még akkor sem volt, ha egyesek kommunistáknak nevezték magukat.

Válaszok:
Morgen | 2016. december 14. 18:52

"Magyarországon nem volt kommunizmus. Még akkor sem volt, ha egyesek kommunistáknak nevezték magukat.
"

Talán a világon sehol sem volt, semmilyen történelmi időben.

"képest" helyett, képes, "ly-al" helyett, ly-nal, így írjuk. Vagy direkt írtad rosszul?
Valóban, például a papagájt ly-nal írtad.

Ezt pont te mondod? Ezek szerint tapasztalatból beszélsz.

https://s-media-cache-ak0.pini..

Nem. Egy észrevétel és egy kérdés volt csupán.
Mi ebben a próba?

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés