Nemzedékeket kiszolgált

„Akit egyszer a gyapjú illata megcsap…” – Mihalkó Gyula kalaposmester

2016. április 6. 19:45

Mihalkó Gyula és családja az utolsó, aki kézi erővel, felmenőktől örökölt régi kézi szerszámok segítségével merinói báránygyapjúból készít kalapot az országban. Mihalkó úr kínálata 25-30-féle kalapból áll, s ha mindegyikből minden méretből van egy-egy a raktáron, akkor 250-300 kalap közül válogathat az érdeklődő. A balmazújvárosi mesterember persze leginkább a hortobágyi pásztorkalapokat szereti, amelyek világos hierarchiát tükröznek. Ő készítette a kalapokat a Sobri-filmhez is. A Mandiner balmazújvárosi otthonában látogatta meg Mihalkó Gyulát, a népművészet mesterét.

Illik-e kalaposhoz kalapban menni, vagy hagyjuk inkább otthon? – ezen morfondírozunk, mielőtt kocsiba szállunk és Pestről Balmazújvárosnak vesszük az irányt. Végül kerül kalap a kalaptartóra, ha másért nem, hát hogy a mester vessen rá egy pillantást és értékelje szakmailag: igazán kalapok-e a kalapjaink? Mihalkó Gyulához, az utolsó olyan kalaposhoz igyekszünk, aki merinói báránygyapjúból készít kalapot és a kalap anyagát a tompot is maga állítja elő.

A fővárosból indulunk, ahol aki keres, az azért talál magának kalapost. Az utóbbi években a pesti éjszakában egyre többeket látni 1500 forintos, kiskarimájú, ócska kínai kalapban, amely pocsék anyagból készül és kényelmetlen viselet. Ha hagyományosabb, kalapabb kalapot hord valaki, akkor három eset lehetséges: vagy eltévedt műparasztnak nézik (esetleg igazinak), vagy zsidónak, vagy magát a húszas évekbe képzelő angol gentlemannek.


A műhelyben és a bemutatóteremben a mester felesége vezetett minket körbe

A kis kalapos boltokat a maguk igényesebb áruival nem olyan egyszerű megtalálni, mint a nagy ruházati láncok plázás boltjait az 1500 forintos kínai cuccal. Mindenesetre van még pár kalaposbolt és iparos Pesten, aki készít és javít is posztókalapot. Ezek ára 6-12 ezer forint között mozog átlagosan.

Érthető módon magas a kereslet a kalapok iránt a hagyományőrzők és néptáncosok körében: „úgy néz ki, most kezd visszajönni a kalap, alakulnak a hagyományőrző egyesületek, márpedig az öltözet befejező darabja a kalap”. Őket Pesten leginkább a Néptáncosok Kellékboltja segíti ki, ahol viszonylag széles a választék. Ezen körökben igen népszerűek a székelyudvarhelyi Vass István kalapjai. Vass minden évben fent van az április első hétvégéjén rendezett Táncháztalálkozón, Mihalkó már nem vállalja az utat.


„Mostanra csak mi maradtunk.”

Mint azonban Mihalkó mondja: „'49-51-ben volt itt Luby Margit édesapámnál, mint néprajzos. Akkor jöttek rá, hogy az országban már akkor is csak öt-hat olyan család volt, akik merinói  báránygyapjúból kiindulva készítettek kalapot. Mostanra csak mi maradtunk. A mai kalaposok már megveszik a festett tompot, s azt formázzák. Kiesnek a nehezéből.”

Az országban nyolc-tíz olyan kalapos mester van, akik nemezelő technikával készítenek filckalapokat, de teljesen hagyományos, paraszti technológiával valóban csak Mihalkó csinál kalapot – mondja a Mandinernek Beszprémy Katalin, a Hagyományok Háza Népművészeti Módszertani Műhelyének vezetője. A műhelyről pontos ismeretekkel rendelkezik a hagyományos népi és kézműves foglalkozások helyzetével kapcsolatban, mivel az előző években készített egy hatalmas kutatást a témában. Mint Beszprémy mondja: az úgynevezett „harmadik iparművész generáció” is gyapjúból készít kalapot, de nem a hagyományos technológiával, a gyapjút pedig színesen megveszik.


„Kiesnek a nehezéből”: ebből lesz a kalap.

Kalapos idők

A családunk a Felvidékről származik, 1871-ig tudtuk visszavezetni – mesél a gyökerekről Mihalkó Gyula. – Volt egy Mihalkó nevezetű falu, onnan kerültek át Vásárhelyre. 1871-ben egy ősöm Mihalkó János dédnagyapám – aki 1851-ben született - gondolt egyet, megkerülte a Tokaji-hegyet, a Nagy-Kopaszt, és ideérkezett Balmazújvárosba. Beleszeretett egy itteni leányba, Zsófiába, akinek az édesapja kalapos volt, s kitanulta a mesterséget. Ettől az időponttól tudjuk biztosan, hogy elkezdődött a Mihalkó-családban a kalapkészítés.


Már egészen kalapforma

Akkoriban még kereslet is volt a kalapra: egy embernek 3-4 kalapja is volt. „Ha kiment az állatokat megetetni, felvette a legrosszabb kalapját, de a templomba, esküvőre a legjobbat tette a fejére” – mondja Mihalkó. S mikor ment ki a divatból a kalap? – kérdezzük. „Amikor bejöttek a gépkocsik, s ahogy ül be az ember, lesodorja a kalapját. Kiszorultak az állati vontatású szekerek, kocsik, amin védeni kellett az ember fejét az időjárás viszontagságaitól – jön a válasz. – Meg mindig majmolunk valakit, például ott van a baseballsapka. Minek nekünk baseballsapka, amikor van nekünk rendes magyar kalapunk?” Pedig „régen mindenki kalapot viselt, nyáron a szalmakalap ment, ősszel-tavasszal a posztókalap, télen pedig a kucsma”.

(Dwight Longenecker amerikai pap-blogger általunk lefordított cikkében arról ír: a baseball-sapka az uniformizáló egalitarizmus jelképe, a kalap pedig világosan jelezte régen viselője helyzetét, munkáját.)

Azonban a kommunizmus idején sem volt fenékig tejfel az élet. Amikor bejöttek az Áfész-boltok – az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején – szerintük mindenkinek ott kellett volna vásárolni. „Akkoriban a  szerszámok egy részét betették édesapámék a csutkakúpba, s mire elő lehetett venni őket, addigra szétáztak. Megtiltották a kalapkészítést, de a pásztoremberek csak idejártak akkor is.”


„A pásztoremberek csak idejártak akkor is.”

Hogy készül a kalap?

Régen, kora reggel, amikorra kimentek a műhelybe a mesterek, addigra a tanulóknak be kellett gyújtani, azaz reggel ötkor már lobogott a tűz. „Addig maradtak, míg be nem fejezték az utolsó kalap begyúrását. Pásztorkalapból három ment le egy nap fehéren, este hat-hét lett, mire befejezték. Most megrendelésre készítem, de egy kalap már egy napra is sok.” 

Mihalkóék fő profilja a hortobágyi pásztorkalapok készítése: „a rangsor élén áll a csikós, aztán a gulyás, a juhász és a kondás. Egy másik történet szerint van a Jóisten, szorosan mellette a csikós, hosszabb szünet, aztán jön a gulyás és sorban a többiek. A csikós és gulyás kalapjának fejformája egyforma, viszont a karima nagyságában van eltérés. A gulyáskalapé nagyobb, szélesebb, mint a csikósé, mert a gulyás kint van a marhával mindig, ritka, hogy behajtják éjszakára. Ha nagy eső van, lehajtja a karimáját, ami túlér a vállán és lecsurog a víz. Ha nyáron nagyon jó idő van,s jön egy zivatar, a ruháját a kezére teszi, ráteszi a kalapot, s amikor elmegy a zivatar, felveszi a száraz ruhát.”

Hortobágyi kalaphierarchia: legfelül csikóskalap és gulyáskalap,
a második sorban juhászkalap, kondáskalap és bojtárkalap,
legalul a Sobri-kalap és egy haraszti kalap

„Attól függően, hogy milyen kalapot készítek, annak megfelelően  mérem ki a gyapjúmennyiséget. Van egy szerszámom, a fakpóna, amin van egy kilenc juhbélből sodort húr, s ahogy azt pengetem, szálaira szétszedi a gyapjút. Egy pásztorkalaphoz 40 deka gyapjú kell, 24-28 latos kalapok ezek – a kalaposok régen latban mértek. Egy kalaphoz négy fakot készítek, ezt az egészet becsomagolom egy zsákba, de minden két réteg után egy filckendőt helyezek közéjük. Ezután alágyújtok a péckának. Ez egy tűzhelyszerű építmény, a tetején fémlemez van, az felforrósodik, vizet öntök rá, s a gőzben nemezelem a gyapjút. Innen már kettőben szedem ki a filcet, azokból csinálok egy kúpot, felhajtom a két szélét, beszedem a fejet és ráteszem a másikat, átfordítom, beszedem a fejet, közé teszek egy alsliszet, hogy a kúp belseje ne nemezelődjön össze, visszateszem a péckára, nyomkodom, rezegtetem, s a négyből lesz egy nagy kúp.

A gyapjúszálakat úgy kell elképzelni, mint a kis fűrészfogak. Amikor fakolok, akkor a gyapjúszálakon lévő kis fogak egymásba kapaszkodnak, keresik a párjukat, a nemezelés végére már egybeforrnak, és olyan erős az anyag, hogy nem bírjuk elszakítani. Olyan forró vízben, amit elbír a kezem, elkezdtem felcsavarni különböző irányokból. A legvégén, mikor már ez összement egy araszra és négy ujjnyira, akkor fejeződött be a gyúrás. Kihúzom a karimát, s a típusának megfelelő fejformára formázom. Megszárítom, festem üstben, forró vízben, s amikor kifehéredik a festék lé, akkor főtt bele a festék az anyagba. Aztán kiszedem az anyagot, töltök bele még kénsavat vagy ecetet.

Még egy negyed óráig megzubogtatom a vizet, hogy a maradék festék is lekötődjön. Ezután visszanyeri az anyag a kúpalakot, de az anyag emlékszik és és tudom, hogy hol van a kalap eleje és hátulja. A stájfot (keményítőt) beáztatom, másnapra megdagad, s ezzel keményítjük a kalapot. Ezt feltesszük gőzre, s a bestájfolt-átgőzölt kalapot formázom a kalap típusának megfelelő fejformára. A formán szárad meg, aztán ezt egy húrpántlival rögzítjük a bandnál (ahol a fejjel találkozik a kalap), hogy ne száradjon fel. Ezután körbevasaljuk, majd körbevágjuk, hogy egyforma legyen a karima, majd átadom a hölgyeknek, hogy díszítsék: tegyenek bele bélést, izzasztót a pásztorkalapokra álladzót, kivűlre fejszíjat vagy fejszalagot. Aztán beléírjuk, hogy hanyas méretű, feltesszük a polcra és várjuk a kedves vevőket.”


A műhely egyik sarka

Nemzedékeket kiszolgál

A mester arra törekszik, hogy minden fajtából legyen minden méretben egy a raktárban, s ha valamiből nincs, akkor azt pótolja. 25-30-féle kalapja van, 51-től 61-es méretig, azaz 250-300 kalap egyszerre raktáron. Készített egy darabig női kalapokat is, „de abbahagytam, mert fél óráig válogattak a hölgyek, én tartottam a tükröt, aztán nem kellett nekik. Keveset azért még készítek.


„Feltesszük a polcra és várjuk a kedves vevőket.”

A saját műhelyéből kikerült kalapot az utcán is megismeri. Persze Balmazújvárosban sem hord mindenki Mihalkó-kalapot, „de amikor ide hozzák vissza javítani, megismerem. Hoznak ide olyan csikós kalapot, aminek drót fut körbe a szélén. Hát mondom, vigyed oda, ahol vetted.”

A pozitív visszajelzés azonban bőven megvan. Elismerés, amikor jönnek vissza, hogy „ezt harminc évvel ezelőtt te csináltad”, vagy „édesapád, nagybátyád”. Hozzák javítani például, ha kifakult a kalap, vagy lesütötte róla a szegést a nap. „Kimossuk, mert el van zsírosodva, újrafestjük, újraformázzuk, és akkor megint jó harminc évig. Ez az egy baja van a Mihalkó-féle kalapnak: nemzedékeket kiszolgál.”




Kalapformák

A nagy megrendelések ritkák, de azért akadnak. „Kemenes Fanni, a Sobri-film öltöztetője bejött egy péntek délután, hogy nem tudnak Sobri-kalapot csinálni az országban. Mutatott egy rézkarc-szerű ábrát, mondtam, hogy meg tudom én ezt csinálni. Neki viszont már hétfőre kellett volna, én meg válaszoltam, hogy nem léggömb ez, hogy felfújjuk? Végül egy hónapig csináltuk a kalapokat a család apraja nagyja bevonásával mert kellett nekik vagy hatvan darab a csendőrkalaptól a pörgekalapig aztán mindenféle pásztorkalap, s a főszereplőknek Sobri-kalap... ezek a jó rendelések.” Persze szívesen várja a hagyományőrző egyesületeket, néptánc köröket, de minden más megrendelőt is.


„Már 14 éves koromban csináltam az első kalapjaimat.”

Nincs utánpótlás

Mihalkó Gyula fia, a Népművészet Ifjú Mestere is tud kalapot készíteni, s a mester reméli, hogy megtanítja rá az unokáját is. Tanítványok azonban nem nagyon adódnak: „azt szoktam mondani, csak az első tíz év nehéz. Voltak tanítványaim, de sokan kikoptak, mert amikor forró a víz, meg feltörik az ember keze, nem bírják tovább. Én is jártam így, olyankor három hétig varrtam, s akkor addig rendbe jött.”

Pedig Mihalkó szerint nem lenne nagy ördöngösség meggyőzni valakit a kalaposságnak: „Nagybátyám szerint már 14 éves koromban csináltam az első kalapjaimat. Akit egyszer a gyapjú illata megcsap, nem tudja abbahagyni ezt a mesterséget.”

***

A riport a Hagyományok HázaNépművészeti Módszertani Műhelyének segítségével jött létre. A sorozat első része: A nem felesleges sallang – egy szíjgyártó a Mandinernek. Fotók: Földházi Árpád.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/98532

Ajánljuk még a témában