Buknak-e vagy megújulnak a régi ellenzéki pártok?

2015. november 12. 09:44

Csizmadia Ervin

Valamennyi régi és új pártnak fel van adva a lecke: hogyan állítsák meg a nagy kormányzó pártok egyeduralmát?

Az alábbi cikk az ún. régi pártok látványos népszerűségvesztésével foglalkozik. Természetesen a jelenség nem mindenütt egyformán tapasztalható és nem minden régi pártot érint, de azért nagyon sok európai országban üti fel a fejét. Egy ideig szinte konszenzus volt abban, hogy a mainstream pártok népszerűsége azért csökken, mert a politikai térbe beléptek a populista pártok.

A magyarázat sokáig az volt, hogy vissza kell szorítani a populista pártokat, s ha ez sikerül, a mainstream pártok problémája automatikusan megoldódik. Nem oldódott meg, sőt számos régi párt végzetesen megroggyant.

Vajon mi lehet a folyamatok hátterében? Mitől lesznek egyes régi pártokból még nagyobbak, másokból meg mikroszkopikusak? Döntően természetesen Magyarországra koncentrálok.

Ha egy pillanatra eltekintünk a mostanság mindent meghatározó migránsválságtól, akkor megállapíthatjuk: a magyar pártrendszer az elmúlt években jelentősen átrendeződött. Az átrendeződés nagyon különbözőképpen érintette a meghatározó pártokat; a közöttük lévő viszonylagos erőegyensúly felborult, a Fidesz hatalmassá duzzadt, s mellette még a Jobbik növekedett, míg a bal-liberális pólus lényegében minimalizálódott.  

Nyilván vannak vérmesebb olvasók, akik ezt az átalakulást Orbán Viktor ármánykodásával magyarázzák. Ebből persze annyi igaz, hogy a 2009-ben meghirdetett centrális erőtér valóban megvalósult. Ám ha körbenézünk Európában, másutt is láthatunk hasonlókat. Gondoljunk például Lengyelországra, ahol a baloldal nemrégiben bukott ki a parlamentből, miközben a jobboldal radikálisabb pártja nagy fölénnyel, egymaga került kormányra. Vagy gondolhatunk Nagy-Britanniára is, ahol a 2015. évi választásokon történelmének talán leggyatrább eredményét érte el a Munkáspárt, miközben a konzervatívok abszolút többséggel alakíthattak kormányt. Törökországról már ne is beszéljünk, ahol a tavaszi választásokon Erdogan elnök pártja csak vékony többséget szerzett és koalíciós kényszerbe került. Átmenetileg kisebbségben irányította az országot, hogy aztán őszre előrehozott választást írjon ki, amelyet fölényesen, abszolút többséggel abszolvált. S ez csak három példa bizonyos régi pártok megerősödésére, illetve mások bukására. A mainstream pártok mindenesetre nem csak nálunk, hanem másutt is szelektíven alkalmazkodnak. 

Nézzük most azokat, amelyeknek egyáltalán nem sikerült az alkalmazkodás. Nagy-Britanniában például az említett Munkáspárt olyan gyenge választási eredményt ért el legutóbb, ami akár az egész pártrendszert, s azon belül a Munkáspárt bérelt váltópárti helyét érintheti. Nem véletlen, hogy a Munkáspárt ismert ideológusa, Patrick Diamond egyenesen úgy fogalmaz nemrégiben megjelent önkritikus dolgozatában:

„Ha a Munkáspárt nem fog tudni hiteles alternatívát állítani a konzervatívokkal szemben, akkor helyünkre lépnek olyanok, akik majd tudnak”. 

Figyeljünk jól az idézet mindkét részére! A kontextus már nem csak annyi, hogy ha nincs hiteles stratégia, akkor a konzervatívok kormányon maradnak. Hanem, ha nincs hiteles stratégia, akkor a Munkáspártot más pártok fogják helyettesíteni! 

Azaz: új helyzet van. Mivel a kormányok stabilak, nagyok, megdönthetetlennek látszanak, a vetélkedés szinte már nem is a kormány-ellenzék tengely mentén, hanem az ellenzéken belül zajlik. De itt is több síkon. Egyrészt a mainstream ellenzéki pártokon belül; másrészt a régi és az új (gyakran parlamenten kívüli) ellenzéki pártok, sőt mozgalmak között. A pártkínálat pedig láthatóan nagy; egyetlen régi párt sem hivatkozhat többé történelmi érdemeire. Viszont valamennyi régi és új pártnak fel van adva a lecke: hogyan állítsák meg a nagy kormányzó pártok egyeduralmát? 

*

Magyarországon is tapasztalható némi forrongás, de a java – véleményem szerint – most jön, vagy most kellene jönnie. Az utolsó nagy pártalakulási hullám 2006 és 2010 között zajlott, amikor tényezővé vált a Jobbik és az LMP. Kisebb hullámokat vetett, amikor 2010-ben és azt követően létrejött a DK, illetve az LMP osztódásából létrejöttek az utódpártok. 

Az nyilvánvaló, hogy már ezek az utóbbi mozgások is a régi nagy baloldali párt, az MSZP egyedüli ellenzéki autoritását voltak hivatottak megkérdőjelezni, s ez valamennyire sikerült is. Ma az MSZP nem erős autoritással bíró párt, s ha így marad, 2018-ban nem lesz az ellenzéki térfél meghatározó ereje. Nem véletlen, hogy éppen most dobott kavicsot a vízbe Hiller István. S az sem véletlen, hogy mindez néhány nappal az után történt, hogy Gyurcsány Ferenc újra jelentkezett egy önálló politikai pamflettel. 

Ha a mostani helyzetet nem elsősorban a kormány-ellenzék viszony, hanem az ellenzéken belüli pozícióharc dominálja, akkor világos, hogy Gyurcsány dolgozatára az MSZP-nek valamit lépnie kellett. Hivatalos pártálláspont nem lévén, Hiller amolyan informális választ adott. De ha a lényeget nézzük, akkor mindkét pártvezető fellépése a gyökerek felé viheti el az ellenzéki gondolkodást. Egészen pontosan két kérdés feltételéhez: 1. Miért gyenge az ellenzék? 2. Miért erős a kormányoldal?

Ha végigolvassuk Diamond fentebb beidézett dolgozatát, akkor azt látjuk, hogy a szerző fél évvel a választások után nagy apparátust mozgatva igyekszik válaszolni a két összefüggő kérdésre. Magyarországon öt év telt el a Fidesz kormányzása, és másfél év a legutóbbi választás óta, de a Diamondéhoz hasonló átfogó, érdemi elemzés nem látott napvilágot. A helyzetet persze nehezíti, hogy Magyarország nem Nagy-Britannia, ahol a pártok száma csekélyebb. Nálunk az ellenzék sokfelé hasadt, ami láthatóan nehezíti a közös gondolkodást. Minél több a párt ezen a térfélen, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a legkisebb közös többszörös a felületes kormánykritika lesz. 

Annak, hogy az MSZP és a DK vezető személyiségei bejelentkeztek, kétfajta kimenetele lehet. Az egyik az, hogy ellenzéki táboron belüli ellenérdekeltek lehetetlenné teszik a felvetett témák megvitatását. A másik, hogy valamilyen vita mégis csak kialakul. Merthogy mind Gyurcsány dolgozata, mind Hiller nyilatkozatai tartalmaznak egy újszerű elemet: a kormányoldalhoz való viszonyban érdemes differenciáltabban gondolkodni!

Ez persze normális közegben természetes lenne, de itthon a viszonyok rég óta nem nevezhetők normálisnak. Mégis feltűnő, hogy a két politikus – voltaképp közvetetten – elismeri a Fidesz bizonyos érdemeit. Gyurcsány egyenesen azt írja: sokan azt gondolják, hogy 2014-ben a többség az önkényre voksolt. „Én ezzel szemben azt hiszem, hogy az erőt választotta a gyengeség helyett”. Ez – bármily meglepő – elismerés. Mint ahogy Hiller István látszólagos elszólása, hogy bár ő nem szereti a kerítést, de eddig senki nem mutatott jobbat nála. 

Egy hagyományos ellenzéki gondolkodás szempontjából – gondolom – egyik megközelítés sem elfogadható, mert hiszen az ellenzék semmiben nem érthet egyet „ezzel” a kormánnyal. Ám mi van, ha épp ez a „hagyományos” gondolkodás juttatta az ellenzéket abba a helyzetbe, amelybe jutott és ahonnan egyre lejjebb csúszik? A politikában fontos – sőt elsődleges – a tanulóképesség. Ha egy párt vagy egy vezető belátja, hogy ellenfelei nem írhatók le olyan homogén kategóriával, mint az önkény; nos, erre már lehet alapozni. Nem kell szeretniük a kormányt, csak egy pici lépést kell tenniük – nem is a kormány, hanem a helyzet megértése felé. Voltaképp a saját démonaikat kell legyőzniük, hogy aztán a saját víziókra képesek legyenek rátalálni.

*

Merthogy az ellenzéktől sokszor hiányolt víziókhoz a saját démonoktól kell először is megszabadulni. Ha azt gondoljuk ellenfelünkről, hogy diktatúrát épít, ez oly mértékben elhomályosíthatja a látásunkat, ami lehetetlenné teszi a magunk pozitív programjának, sőt: pozitív politikai szerepünknek a felismerését. Igen, a pozitív politikai szerep felismerése megelőzi a pozitív politikai programét. Ha egy párt világosan látja, hogy politikai szerepét csak ellenfelével együtt képes betölteni – ez már egy reálisabb kiindulópont. Ha ellenben egy párt a kormányon lévőket folyton – és egyre erősebb retorikával – megtagadja, akkor ebből csakis egy olyan álláspont következhet, amely a totális újrakezdést (értsd a totális politikai háborúskodás fenntartását) hozhatja magával.

Voltaképp az most a tét az ellenzéki térfélen, hogy a régi (és mára összezsugorodó) pártok tudnak-e bármit is ajánlani – az ellenfél eltakarításán túl. Nem irigylem őket, mert az ellenzéki közvélemény mintha a még több radikalizmus és a totális rendszer-ellenzékiség irányába lökné őket. Ám ha ebbe az irányba mennek, elvész az a potenciál, amely minden politika alapja: a helyzet intellektuális tisztázása. 

Nem tudom, a bal-liberális oldalon mekkora ikon ma Tony Blair, de ő írja emlékiratában

„A politika jóval intellektuálisabb ügy, mint gyakran hiszik. Egyesek úgy vélik: ha egyszerűséget kívántok, nincs szükség egy rakás részletre. Tévedés. Az egyszerűség nem felszínes elemzés szülötte. Pontosan azért egyszerű, mert alapos átgondolás nyomán születik.”

A mai ellenzék a maga szempontjából akkor jár el helyesen, ha alaposan megrágja Blair szavait, s ennek szellemében nagyon alapos intellektuális válaszokat keres a fent feltett két egyszerű kérdésre. 

Ja, és hogy el ne felejtsem. Blair még ír egy fontosat 1994-re, pártelnökké válásának évére visszaemlékezve: „Tiltakozó párt vagyunk, nem pedig kormánypárt”. 1997-ben (18 ellenzéki év után) kormánypárt lettek.

Vajon mi történt három év alatt?  És minek kéne történnie itthon? 

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/93865

Ajánljuk még a témában