A 22. lap − Nagyapám esete a 20. századdal

2015. március 28. 11:33

Péntek Orsolya
Mandiner
Nagyapám a Kádár-korban osztályidegen volt: polgár. Az osztályidegenséget addigra megszokta, szabadelvűként már a Horthy-rendszerben gyakorolhatta az ideológiai különállást. Tíz éve gondolkozom azon, mit szólna ahhoz, amiben most élünk.

Székesfehérvár, 1940 (Fortepan)

Vendégszerzőnk, Péntek Orsolya írása.

Nagyapám a Kádár-korban osztályidegen volt: polgár. Az osztályidegenséget addigra megszokta, szabadelvűként már a Horthy-rendszerben gyakorolhatta az ideológiai különállást. Csak a családi hagyományt folytatta: nagypapája, signor Grasselly, aki a Monarchia egy déli szigetén, Szegeden telepedett le, hogy beoltsa némi olasz vérrel a családot, miközben fellendíti a délvidéki vaskereskedelmet, a bécsi szabadkőműves nagypáholy tagja volt és dühös liberális, míg másik nagypapája – német származása ellenére – az 1848-49-es szabadságharcban tüntette ki magát Kossuth híveként, szellemiségük pedig tovább élt leszármazottaikban, így a famiglia az 1940-es évekre már meglehetősen erős hagyományt teremtett rendszerfüggetlen öntudatból. Hiszen úgy tűnik – a hangsúly ezen: tűnik –, semmilyen rendszerben nem férnek egy dobozba az általuk képviselt értékek.

Mert miként lehet valakinek az olasz-német-cseh-magyar származása miatt monarchiás tudata, több nyelve, a görögös-latinos-olaszos-franciás műveltsége okán erős európai identitása – és közben magyar nemzeti önérzete? Hogyan lehet valaki a dunai államok sorsközösségét felismerő későbbi Kossuthnak is híve, és a korai Kossuthtal rebellis magyarkodó? Miként lehet humanista és keresztény, a ferences eszmét tisztelő katolikus, közben a szabadkőműves hagyományt őrizve a Horthy-kor nyálas pietizmusát maró gúnnyal ekéző szabadgondolkodó, de más vallásokkal türelmes állampolgár?

Hogyan lehet a régi Magyarország területén élő nemzetiségekkel szemben – részben saját származása okán – megértő és toleráns, a határrevízió megvalósult formáját 1938-ban és 1940-ben kritikával és aggódással figyelő magyar, miközben a trianoni döntést ebben a formában elfogadhatatlannak, Magyarországgal szemben igazságtalannak tartja – de Trianon okai közt nem felejti el felsorolni a magyar úri osztály rövidlátását? Hogyan utálhatja egyszerre tiszta szívből a Horthy-, a Szálasi-, a Rákosi- és a Kádár- rendszert, és hogyan lehet egyszerre minden üldözöttel szolidáris, míg maga is azzá válik, és hogy nyújthat mégis békejobbot 1956-ban egy rettegő ávósnak, aki tőle kér menedéket, hogy aztán 1957-ben elvigye az ávó?

Hogyan lehet a „császár úrral” és Horthyval és a nyilas gyilkosokkal és Rákosiékkal, majd Kádárral szemben is makacsul, csak azért is, továbbra is – legalább belül – szabad ember, aki néha üvöltözésbe fulladó vitákat folytat a húga Auschwitzból hazatért, inkább balos férjével, hogy miután összecsaptak azok a bizonyos narratívák – mint ahogy nagyapa olykor összecsapott nála liberálisabb apámmal is –, sógorával újra és újra eltáncolják a Korroborit a nappali közepén – hiszen a fehér lovon feszítő, de tetovált Horthytól a mackónadrágos, motyogó Kádárig tartó történelmi tévedéssorozat papírmasé figuráival szemben ők mégiscsak európaiak és magyarok, akik összetartanak, mert összetartoznak?

Húsz éve gondolkozom azon, hogy miként csinálta ezt nagyapám, Zsiray Károly. Azt hiszem, régi trükk az övé: nem félt, és jobb híján ragaszkodott az igazához. Mindegyik igazához. Tíz éve gondolkozom azon, mit szólna ahhoz, amiben most élünk. Néha rémálmodom. Akkor úgy érzem, nagyapám a legtöbb újideológia alapján már megint osztály- és alomidegen: szabad, európai, ex-monarchiás, magyar polgár.

Alább az 1942–1944 között keletkezett naplójának alapján írt emlékiratának néhány részlete.

***

(1942) Új főnököm a székesfehérvári MÁV műhelyi szertárban Paulovits János főintéző (később felügyelő) volt. Keresve sem találhattak volna nála alkalmasabb embert – hitbuzgalmi vezetőül. Hivatali hatalmát elsősorban arra használta fel, hogy a hitéletet fejlessze; e nemes cél érdekében minden évben lelkigyakorlatra vitte azt a negyvenegy-néhány embert, aki a hatásköre alá tartozott. Minthogy a lelkigyakorlatokat a budai Manréza lelkigyakorlatos házban bonyolították le a Labanc úton, a személyzetnek két részletben kellett elmennie három-három napra lakással és teljes ellátással, amint ez a házban szokásban volt. Persze nem ingyen – valamit fizetni kellett érte.

1942 tavaszán én is a kiszemeltek listájára kerültem. Amikor a titkárságról áthozták és elém tették a jelentkezési ívet, kereken megtagadtam az aláírást. Azt hiszem, kissé érdekesen fejeztem ki magamat, elutasítván e sajátos lelkipásztorkodást.

Néhány perc múlva hívattak Paulovitshoz.
– Hallom, nem óhajt részt venni a lelkigyakorlaton – kezdte halkan és finoman, akár egy lelkiatya, aki eltévedt báránykái egyikéhez szól.
Savószínű szemével pislogott, keskeny orra észrevehetően remegett. Ha nem lett volna bajusza, papnak nézhette volna az ember, olyan papnak, akinek csak meggyőződése van, meggyőző ereje nincs.
– Valóban nem kívánok részt venni – válaszoltam.
– És miért nem? – fuvolázta tovább.
– Mert ellenkezik a felfogásommal.
– Ó, az ön felfogása! Katolikus ember ön?
– Az van bejegyezve a keresztlevelembe.
– Tehát katolikus. Lehetséges, hogy ön most valami miatt megsértődött, vagy talán megingott a hitében. Nem helyes, ha elutasítja magától a kezet, melyet az Egyház ön felé nyújt. Bizonyos vagyok abban, hogy visszatér közénk, ha részt vesz a lelkigyakorlatokon. Ott nagyon okos, művelt emberek tartanak előadásokat, bizonyára önnek is mondanak újat, elgondolkoztatót, ami a hitéhez visszavezeti.
– Nincs szükségem ilyesmire. Nyugodt és kiegyensúlyozott ember vagyok, nincsenek úgynevezett vívódásaim.
– De hisz épp a nyugalmát növelné a hitbéli gyarapodás. Mert lássa kérem: miért tréningezik a sportoló? Hogy még erősebb, még kitartóbb legyen. Mi katolikusok is ezért járunk lelkigyakorlatra, hogy még erősebbek legyünk a hitünkben.
Büszkén nézett rám: lám, milyen hatásos érvet talált a megpuhításomra. Talán elnevettem volna magam, ha nem vagyok olyan megátalkodott hangulatban.
– Semmiképp sem kívánok részt venni ezen a lelkigyakorlaton – mondtam. Ha ön olyan megértő, mint amilyen vallásos, tudomásul veszi ezt és nem erőlteti tovább. Nem hiszem, hogy hasznos lenne bárkinek, ha engednék a pressziónak és végigkáromkodnám magamban a háromnapos lelkigyakorlatot.
– Hát jó – sóhajtott a szertárfőnök lemondóan.
Dicséretére mondom, sohasem éreztette velem a kudarcát. Ellenkezőleg, mintha jobban megbecsült volna ezután.

A vallásosságtól tulajdonképpen a „vallásos” emberek vadítottak el engem. Annak ellenére, hogy 16 éves koromig a piaristák szegedi, majd budapesti gimnáziumában katolikus valláserkölcsi nevelést kaptam, már nagyon korán észrevettem, hogy a túlbuzgó vallásosság sokszor jellem- vagy erkölcsi hibát takar.

Más volt a helyzet az úgynevezett politikai katolicizmus sötét lovagjaival és az Actio Catholica-tagokkal. Ezek a vallásosság lángján sütögették a pecsenyéjüket, közéleti törekvéseik és anyagi gyarapodásuk céljából. Gátlástalanul dörgölőztek a magas klérushoz, s ha elérték, amit akartak, csak kivételes alkalmakkor fémjelezték nevükkel az egyházi megmozdulásokat, legyen az eucharisztikus kongresszus vagy az évenként megrendezett katolikus bál.

13-14 éves koromig én is hittem, de meggyőződésem fala már ekkor repedezni kezdett. Sík Sándor, a piaristák neves hitszónoka jó előre jelezte e hitbéli megingásunkat és receptet is adott ellene. Rajtam azonban nem segített, mint ahogy hiába próbálkozott velem Zimányi Gyula, a későbbi rendfőnök, az akolból kitörni akaró báránykák pásztora is, aki külön beszélgetésre rendelt magához. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy eltiltották tőlem a barátaimat, hogy nehogy megrontsam őket. 1928-ban, 16 éves koromban végül emigrálnom kellett a piaristáktól, év közben írattak át a Barcsay utcai állami gimnáziumba, ahol befejeződött a neveltetésem.(...)

Lehet, hogy vak voltam, mert ezekben az években nem láttam éles ellentétet a keresztény és a zsidó tanulók között, padtársam is zsidó volt, mögöttem és előttem is zsidó fiúk ültek. Meglehetősen jó viszonyban voltam velük, különösen padszomszédommal, Háy Endrével, akire osztályfőnökünk, dr. Irsik József – egyébként német- és latintanárunk – előttem ismeretlen előzmények miatt haragudott s ezt nem is titkolta. Miután Irsik tanár úr jobban megismert engem, néhány hét múlva összeültetett Háyjal, döntését eképpen indokolva: „Megérdemlik egymást”.  (...)

Sok-sok évvel az érettségi után, más a harmincas évek vége felé összefutottam egykori osztálytársammal, Sonnenfelddel, aki szintén az Új-Lipótvárosban lakott, valahol a közelünkben. Az ilyen találkozások alkalmával el-elbeszélgettünk a politikai helyzetről és az első zsidótörvényről is.
– Nem most kezdődött – mondta Sonnenfeld a növekvő antiszemitizmusra utalva.
– Én nem emlékszem, hogy lett volna közöttünk ellenségeskedés a Barcsayban. Így vélekedtem.
– Ne légy olyan naiv!  vonta kétségbe őszinteségemet. – Nézd meg jól az érettségi tablónkat. Úgy vannak elrendezve a képek, hogy együvé kerültek a zsidókéi rajta, egy valóságos képi gettóba.

E különleges szempontból eddig még nem merültem el a kép tanulmányozásába. A tabló összeállításában sem működtem közre 1931-ben, ezt az egyik osztálytársunk, bizonyos Kozilek Elemér vállalta magára Halminál, a neves belvárosi fényképésznél.

Otthon aztán alaposabban szemügyre vettem a tablót. Abban igaza volt Sonnenfeldnek, hogy a képek valóban nem keveredtek. Külön-külön kisebb-nagyobb csoportokban keresztények és zsidók. Annak persze már nem lehetett utánanézni, hogy Kozilek nem a különböző kívánságoknak tett-e eleget a tabló összeállításánál. Én is megbeszéltem vele, hogy egy sorba rakjon azokkal, akikkel szorosabb barátságot kötöttem. (...)

De akár tetszett, akár nem, én is, mint mindenki más, magamban hordoztam kétezer keresztény évet, ahogy Márai Sándor írja egy helyütt a vallomásaiban. Julianus Apostata sem tudta lemosni magáról a keresztvizet, még bikák vérével sem.

Ezek voltak az előzményei a lelkigyakorlatokkal kapcsolatos állásfoglalásomnak, s ingerültségemet fokozta, hogy bosszantó párhuzamot találtam Roger Martin du Gard Thibault család című regényének egyes részleteivel, közelebbről: Antoine Thibault és Vécard abbé vallási vitatkozásával. Paulovits János sem értette meg, hogy én sem tépelődöm, és vívódásaim sincsenek, hogy lelkiállapotom egyensúlyban van és nincs szükségem semmiféle támasztékra.

Nemcsak vallási téren, de politikai vonatkozásokban is lázadó voltam osztályom magatartásához, általános felfogásához képest.

Az úgynevezett hazafias magyar középosztályról mint közhelyszerűen állandósult determinatív rétegmegjelölésről már korai műveimben is csak idézőjelek közt írtam. Pedig ebbe a hazafias magyar középosztályba születtem én is.

A Horthy-rendszert, kicsinyes és ostoba nepotizmusával, tartalmatlan hazafiaskodásával, klerikális átitatottságával mélységesen megvetettem. Intézményeinek nagy részét az egykori Monarchia intézményei karikatúrájának láttam, beleértve a hadsereget is. Apai nagyapám 1848-as szereplése kimondatlanul rányomta a bélyegét otthoni neveltetésünkre: természetes állapot volt, hogy gyűlöljük az „osztrákot” és a Habsburgokat, akik nagyapámat másfél évre bebörtönözték Kufteinben. Kisfiú koromban verekedtem, ha osztálytársaim valamelyike IV. Károly fiát Ottót II. Ottóként emlegette. Akkor még szabadkirályválasztó voltam. 

***

Zsiray Károly: Más irányú elfoglaltságaink 1942 –1944. (Visszaemlékezés az 1942–1944-es naplójegyzetek alapján. Gépiratban, a család tulajdonában.) Részlet.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 110 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Az önálló, (másként) gondolkodó embert nem kedveli semmilyen rendszer.
Azonban van változás:
egy mai főnök a renitenskedő beosztottját egy perc alatt kirúgja, nemhogy győzködni próbálná, mint anno.

semmilyen 20. századi családtörténet nem érdektelen. csak a saját emlékezeteink ápolása akadályozza meg a mindenkori hatalom történelemhamisító -torzító szándékait.

mert ugye "Aki uralja a múltat, uralja a jövőt is" (Orwell 1984)

'Hogyan lehet...' - semmihez sem tartozni?

A kedves nagypapa elég sok mindent hitt - és nem hitt - a maga valóságos életében, ma azonban talán már semmiben sem hinne.

nagyon nem az. sokkal inkább egy cselekvésekben megmutatkozó vallásosság.

ez még igaz is lehet, bár én még reménykedem legjobbra ülő polgártársaim képességeiben.

nem akarom, hogy szegény pára azt higgye, hogy nincs igaza

egyik este is leugrottam a cba-ba (azért mert az volt legközelebb és nem volt kedvem felöltözni) gyufáért, és ott is találkoztam egy ilyen remegővel..

szereznek vidám perceket..

okos enged, szamár szenved drágaszágom

'Julianus Apostata sem tudta lemosni magáról a keresztvizet, még bikák vérével sem.'

Mecsoda tragédia!

Ez a kislány a Lánchíd Rádióban volt hallható időnként, mint egy középszer politikai elemző a Századvégtől. Néha belehallgattam, hát szenvedés volt tőle néhány perc is.

Lelkesen ostorozta a baloldalt, s nyalta Orbán fenekét. Most Ő is váltott, leporolta a múltat, igazolásul, hogy mától Ő is autonóm személyiség lett. Aki nem szereti az ál-keresztényeket - tegnap még a keresztény kurzus lelkes híve volt -, igazi liberális, csak eddig takargatta, semmi köze sem a magyarsághoz, sem a katolicizmushoz.

Elővette pedigréjét, bejelentkezett a ballib oldalra.

Ha kezdettől fogva ott lép a színre elemzőként, s következetesen ott is folytatja, semmi bajom, de így egy hétköznapi, tehetségtelen köpönyegforgató fanyalgásával állunk szemben. Aki most az éppen trendi "kutyabőrt" húzta elő, megtagadva tegnapi csajhos kutyaságát. Rájött, hogy nem taktikus Orbánt szeretni.

Válaszok:
marko11 | 2015. március 28. 23:16

Péntek Orsolya író, újságíró, és nem politikai elemző.

A Lánchíd Rádióban mint a Századvég politikai elemzőjét szólaltatták meg. Akkor azt, hogy most író, vagy elemző, velük beszélje meg.

Elemzőnek csapnivaló, biztosan valamilyen családi, baráti szál okán ülhetett mikrofon elé.

Író és újságíró meg annyi van, mint a bokrokon a veréb. Ma már mindenki annak mondja magát, ezek a pályák is súlyosan devalválódtak, tele vannak kontraszelektált emberkékkel. A világ meg színvonaltalan újságokkal, újságírókkal.

Válaszok:
Türelem | 2015. március 29. 9:20
marko11 | 2015. március 29. 9:55

Bocsánat, ez marko 11-nek szólt!

valahol igazad van. Nekem is hiteltelen főleg a nagypapitól idézetek, mivel nekünk is vannak naplóink, részleteink levelezésün ami megmaradt. Ezért ismerem körülbelül abba korban élő emberek gondolkodás és kifejezés modja, nyelvezete ami teljesen eltérő a fenntiektől.

Ráadásúl abban a korban mikor nem Volt a mai korban természetesnek vehető információs és kommunikációs gyakorlat, ezért nem is lehet egy olyan szösszenet hiteles ami feltételezi a mai kor nyelvezete és ismeretanyaga amire az írás kivetiti nagypapik és a családban történteket.


Kár, hogy a mandi kezd elmenni egy virtuális világ felé és nem a valóságot a tényeket hanem az áltuluk a saját igen hiányos ismeret és tapasztalat szerint interpetálják a mai világát ezért nem a valóságot hanem az általik elképzelt világot közvetitenek és mondanak véleményt kritikát ami köszönő viszonyban sincs a való világgal.

Orsika azt is kifejthette volna, hogy melyik páholy tagja Volt a nagypapi, mert úgye nem mindegy.

Vagy Orsik közölni akarta, hogy legyen már kiválasztva, benfenntes a világba ma is müködő külömböző páholyoba.

Itt van mindjárt a Bilderberg amiről azt lehetett tudni az utobbi ídőkig, hogy ilyen nem is létezik, mig egyszercsak a felszinre bukott, mert olyan titok nincs ami ki ne derülne a mai modern világba. De beszélhetünk még számtalan hasonló társaságról melyek meghatározói a fehér civilizációs világnak.

"Nem voltam politikai elemző, író és kulturális újságíró vagyok. A Lánchíd rádióban soha nem jártam. Semmilyen minőségemben." (Péntek Orsolya)

Gondolom, összetéveszti a ........Orsolya nevű politikai elemzővel.
Gondolom, Péntek Orsolyától nem olvasott egy sort sem. Mert az, általánosságban helytálló véleménye, P. Orsolyára nem igaz.
Ajánlom pl. az írónő új, Az Andalúz lányai c. könyvét vagy a MH kulturális rovatát, esetleg a megszűnt Oroszlános Udvart.

Válaszok:
Türelem | 2015. március 29. 10:13

TGM álláspontját osztom a médiát illetően. Ahhoz, hogy meg tudjam fogalmazni saját álláspontomat bizonyos kérdésekben el kell olvasni, meg kell hallgatni, meg kell nézni mindent. Politikai arculatától függetlenül. Ez segíthet az elfogultság leküzdésében is.

Ezen megközelítésből tallózok időnként a hazai, de a nemzetközi média világában is. S lelek nem egyszer olyanokra, akik egyik nap még harcos kiskakasként szálltak ringbe egy adott kormány, politikai irányvonal mellett, majd "másnap", valami egzisztenciális trauma folytán veszik a kalapjukat, s dühödten rontanak rá tegnapi barátaikra, imádottjaikra.

Ez a kislány is ennek tipikus példázata. Ráadásul a tehetségtelen, szürke tömegfigurák közül.

Azért is érdemes néha minden műhelybe bekukkantani, hogy lássa az ember, hol tart ma az előjogokat vindikáló, önálló hatalmi ággá vált média. Miként manipulálják az embereket, milyen kolompra vonulnak a nyájak.

Válaszok:
marko11 | 2015. március 29. 10:15

Kényes irodalmi ízlésem, mércém van. Talán húsz év múlva térjünk vissza Orsolyára, mint íróra.

De személyisége alapján vélhetően akkor sem fog felkerülni a könyvespolcomra.

Válaszok:
marko11 | 2015. március 29. 10:17

Az előbb (2015. március 29. 09:55) már megírtam, hogy erős tévedésben van a Szerző személyét illetően.

Rendben! Bár a témánk szempontjából nem ez a lényeg, hanem az, hogy egy másik Orsolyával összetévesztve, meglehetősen elítélően nyilatkozott Péntek Orsolyáról.

Válaszok:
Türelem | 2015. március 29. 20:46

De, mindenki manipulált, s így szép ez az állatkert, amit mi emberek megtöltünk. De süt a nap, ideje elmenni kirándulni, értelmesebb dologgal tölteni az időt.

Igaza van. Elnézést kérek Öntől, s elsősorban Péntek Orsolyától. Ez utóbbi személyiségéről alkotott véleményem semmit sem változott, szánalmasnak tartom "vallomásait".

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés