A meghasonlott géniusz

Kuruc és labanc – a két testvér

2018. május 17. 07:14

Miért mindig a bukottak, a számkivetettek és a renegátok emelkedtek történelmi tudatunk panteonjába? Miért nem vagyunk inkább büszkék azokra, akiket igazolt a történelem?

Igen, ő az. A Másik a testvérem. A Másik a testvéremnek bizonyul, a testvér pedig az ellenségemnek.” (Carl Schmitt)

 

A magyar nemzeti szuverenitás hagyományát egyaránt nehéz német zsoldosoktól és török martalócoktól eredeztetni. Hajlok rá, hogy nagyon hasonló a helyzet a kuruc-labanc ellentét félreértésével is. 

A Magyar Királyság a török hódoltság korában „civilizációs” törésvonalra került, kaotikus határvidékké (frontier) vált, amelyen renegátok, haramiák, végvári vitézek, zsoldosok és hittérítők útja keresztezte egymást.

Ez a korszak sok tanulsággal szolgálhat a jelen számára, sokan mégis megmaradnak annál, hogy 16. századi trónöröklési vitákban hívják tetemre honfitársaikat. Itt és most azonban egész más kérdést érdemes feltenni: kik voltak azok, akik tényleges reálpolitikát folytattak Magyarország felszabadítása érdekében? Kik voltak azok, akik a káosz szülte kalandorok és percemberek közül személyes tartásukkal is kiemelkedtek?

Természetesen Thököly és a hasonlók nevét magától értetődő hanyagsággal húzhatjuk ki a listáról, de térjünk is a tárgyra:  

Ilyen volt a legendás Zrínyi Miklós gróf, a nagyformátumú Esterházy Miklós nádor és fia a Pál herceg. Ezekkel a nevekkel rehabilitálhatjuk a nagy ívű, történelmi távlatban sikeres reálpolitikát.

Valami megfoghatatlan okból a magyar hősök panteonjába évszázadok óta

csak a meg nem értett zsenik, önjelölt mártírok és a történelem viharainak egyéb hajótöröttei nyernek bebocsátást.

Nincs pozitív hőskultuszunk, ahogy nincs becsülete a megfontolt politikai cselekvés művelőinek sem. 

Őrültség semmit sem tennünk, ha mindent nem tehetünk is” – fogalmazta meg a magyar kényszerpálya problémáját Esterházy Miklós, aki legtöbb kortársával szemben nem kezelte adottságként a török nagyhatalmi jelenlétet, hanem a hasonló gondolkodású rendeket maga köré gyűjtve stratégikusan készült a Magyar Királyság nevezetű siralmas romhalmaz felszabadítására.

Igen, a reálpolitika is lehet dicsőséges, lehet történelmi és példaértékű! 

Esterházy Miklós nádor

Fia, Pál, aki már ott lehetett Buda felszabadításánál, tovább vitte ezt az irányvonalat. Mars Hungaricus című művében így értékeli a történelmi helyzetet: Mohács után – írja – „megváltozott a magyarok lelkülete, és saját boldogulásuk kívánása önmaguk gyűlöletévé változott (…), követve a szerencsétlen görögöket, akik, midőn egymás között viszálykodtak a birodalom kormányzásának módjáról, a törököket hívták segítségül, akiknek igáját később magukra vették”.

Akárcsak apja, Pál is pontosan tudta, hogy a török hódoltság megszüntetése nem csupán magyar érdek, hanem a keresztény országok összefogását követeli meg: hiszen „nemcsak egyedül Magyarországnak kell félnie, amelynek csak egészen kis részét kell még leigázni, hanem joggal van féltenivalójuk a szomszédos keresztény népeknek is.” Politikai példaképe, Zrínyi Miklós is távlati vízióval rendelkezett Magyarország felszabadítását illetően, dédunokája pedig már programot is kidolgozott a cél érdekében (Az török áfium ellen való orvosság).

Az „esterházystáknak” nem csak érdekeik voltak, hanem víziójuk is.

Senki ne mondja, hogy Thököly vagy Rákóczi kultusza egészséges nemzettudatot eredményez. Miért mindig a bukottak, a számkivetettek és a renegátok emelkedtek történelmi tudatunk panteonjába? Miért nem vagyunk inkább büszkék azokra, akiket igazolt a történelem?

Nem kurucság vagy labancság kérdése, hogy fel kell végre ismernünk tragikus történelmünk pozitív vonulatait, azokat a személyeket, akik a reménytelenségben is a reményt keresték. A magyar szellem ellentmondásos megtestesítői voltak: keletiek és nyugatiak, önállóságra törekvők és egyben udvarhűek. 

Vessünk egy pillantást Madarász Viktor Kuruc és labanc című festményére, ami két testvért ábrázol, akiket tragikus módon fordít szembe egymással a történelem. Kivont kardok, halál, bénult döbbenet. A festői beállítás persze egyoldalú, de a lényeget elárulja: a kuruc és a labanc testvérek. 

Nem más ez az ellentét, mint a magyar géniusz meghasonlása,

amihez a kulturális integritás felbomlása és a politikai széthúzás vezetett: „szakadás kezdődött először a vallás, majd a politika terén is, akkor végül ez a virágzó monarchia, amely eddig rettegésben tartott minden szomszéd népet, lassanként hanyatlásnak indult” – fogalmaz Esterházy Pál.

A legnagyobb magyar államférfiak és gondolkodók ezt a mindenkori meghasonlottságot akarták felülmúlni. A politikai kreativitás nagy pillanatai akkor következhettek be a történelmünkben, amikor a magyar lélek két fele ismét egymásra talált egy pillanatra. Amikor egy „européer” és aulikus Széchenyi és a lázadó reformer Wesselényi barátok voltak, vagy amikor Deák és Andrássy (két külön világ) közös politikai célokért küzdött.

Egy olyan köztes erőteret alakítottak ki, amiben nincs kuruc és nincs labanc: nemzeti politika van.

Ha ők képesek voltak erre, akkor az utókornak is illenék ésszerű konszenzussal meghaladni a kuruc-labanc vitát, ahogy Apponyi Albert gróf javasolta: „Őrizze meg minden tényező a maga emlékeit, amelyek előtte szentek, de vegyük ki előlük az ellentéteik fulánkját”.

***

A Mandineren kuruc-labanc témában megjelent eddigi vitacikkek:

Paár Ádám: Kurucok és labancok: a valóság a legendák mögött

Máthé Áron: Egy kuruc országban mi a szerepük a labancoknak?

Paár Ádám: Kurucok és labancok – válasz Máthé Áronnak

Trombitás Kristóf: Van világ a kuruckodáson túl is

Paár Ádám: Kuruc-labanc ellentétről – még egyszer

Máthé Áron: Kurucok, labancok – válasz Trombitás Kristófnak

Tarján M. Tamás: A nemzettudat csonkításának veszélyéről

vissza a teljes nézetre