Kuruc-labanc ellentétről – még egyszer

„Nekem, pajtás, úgyis mindegy,
Farkas esz meg, ördög esz meg,
De megesznek bennünket.”

(Ady Endre: Kurucok így beszélnek)

Trombitás Kristóf kiváló cikkével járult hozzá a kuruc-labanc ellentétpár értelmezéséről szóló disputához. Korábban magam vetettem fel, hogy a 300 éves kuruc-labanc ellentétpár – sajnálatos módon – kilépett a konkrét történelmi kontextusból, és a 20. században is meghatározta az egyes politikai erők ön- és ellenségképét, leegyszerűsített mítoszokat gerjesztve. Máthé Áron válaszcikkében vitába szállt néhány állításommal (a Rákóczi-szabadságharc a spanyol örökösödési háború mellékhadszíntere volt bizonyos értelemben, a kuruc hadsereg soknemzetiségű jellegének kidomborítása, a kuruc atrocitások elismerése), és erre egy másik cikkben válaszoltam.

Trombitás cikkének legfontosabb tézise, hogy „mindent behálóz történelemszemléletünk kurucos-protestáns ihletettsége”, és óhatatlanul is sokszor ebbe az értelmezési keretbe próbálunk begyömöszölni olyan problémákat, dilemmákat, amelyek sehogyan sem férnek össze a „jó” kurucok és „rossz” labancok felfogásával. Trombitás részletesen bemutatja, hogy az oszmán uralom mindvégig pusztítóbb hatással járt a magyarságra nézve, mint a Habsburgok uralma, és Thököly meg Rákóczi mozgalmai – akár akarták, akár nem, akár tisztában voltak vele, akár nem – idegen (francia és oszmán) hatalmi érdekek szövevényébe kerültek, és csak súlyosbították katonailag, gazdaságilag és demográfiailag az ország helyzetét.

Mindössze két apróságot tennék hozzá a vitához:

Egy reális önismeretre és a magyar történelmi események tágabb, nemzetközi politikai, katonai és gazdasági perspektívába helyezésére van szükség. Nem örültem annak, hogy néhány kommentben azt olvastam: Thököly Imre szobrát el kellene távolítani a Millenniumi emlékműről. Nem szívem csücske Thököly (aki valahol szintén áldozat, leginkább saját politikája áldozata), de magam sem a konkrét ügyben, sem – ami sokkal fontosabb – elvi okból nem támogatom a szobordöngetést. Hagyjuk ezt!

Éppen elég, hogy némely szomszédos ország elitje 1918-ban magyar történelmi emlékezethez kapcsolódó szobrokat döntött le, és 1918-ban meg 1945-ben is szobrokat döntöttek le a Millenniumi emlékmű talapzatáról! Nem szobrok ledöntésére, hanem szobrok állítására van szükség. Ha annyit elérnénk ezzel a vitával, hogy kicsit többet beszéljünk Pálffy János grófról, a „labanc” magyar hazafiról (aki talán inkább volt hazafi, mint császárpárti katona), már előbbre tartanánk, és hozzájárulnánk a kuruc-labanc ellentétnek a meghaladásához. Azt nem gondolom, hogy reális lenne, ha Pálffy szobrát Rákóczi mellé állítanánk a Millenniumi emlékművön (ahogyan az angol Wolfe tábornok és a francia Montcalm márki szobra áll egymás mellett a québeci parlament homlokzatán, egyforma méretben). De talán nem szobrokkal, hanem más, a 21. századba jobban illeszkedő módon lehetőség van a szimbolikus megbékélésre és a vita meghaladására.

Másodszor, fontos leszögezni, hogy a kuruckultusz politikai felhasználását meg kell különböztetni a folklorisztikus-helytörténeti és popkulturális vonatkozásaitól. A reális önismeret fontos erény a nagypolitikában, és

Minden kultuszra ráfér időnként a nagytakarítás, különben a politikai kalandorok és karrieristák gátlástalanul garázdálkodhatnak benne. Különösen így van ez a kuruckultusszal, amelybe nagyon sok hordalék vegyült egybe az idők során. Ennek koronája, hogy egy szélsőjobboldali portál több mint egy évtizede Kuruc.info néven működhet, és nem tudok róla, hogy a névválasztás ellen a Rákóczi-szabadságharccal, kuruc korral foglalkozó történészek tiltakoztak volna. Ráadásul sokan ennek a talmi hazaffyaskodásnak a hatására kezdték a nemzetközi térbe való besimultságot valami absztrakt labancsággal azonosítani, és a baloldali nyilvánosságban olykor kuruckodásnak neveztek mindent, ami a nemzetállam védelmével kapcsolatos.

Így keveredett a 21. századi magyar nyilvánosságban a szezon a fazonnal, miután a magyar értelmiség nem tisztázta érthetően, megnyugtatóan és populáris formában a kuruc és labanc fogalmak mibenlétét.

Miközben a politikában érdemes tiszta vizet önteni végre a pohárba, és szakítani a „jó” kuruc-„gonosz” labanc képével, nyilván más megítélés alá esnek azok az irodalmi, művészeti alkotások, amelyek egy másik korszak történelemfelfogásának jegyében ábrázolták egyoldalúan feketén a labancokat.

Trombitás említi A koppányi aga testamentumát, mint amely populárisan adja vissza a „két pogány közt” érzületét (sőt, a vallon zsoldosok becsületben elmaradnak a török szereplők mellett, így Fekete István regényében a törökök lesznek a relatíve pozitívabb ellenségek). Én imádom A Tenkes kapitányát, szeretem az ilyesfajta pikareszk történeteket, mint az Árpád, a cigány című 1973-74-es német sorozat a kuruc időkről, de tudomásul kell venni:

Eke Máténak, a csavaros eszű kuruc kapitánynak annyi köze van a valóságos kurucokhoz, mint Karl May Winnetou-jának az igazi apacsokhoz, vagy Robin Hoodnak az igazi angol haramiákhoz. Ezek olyan gáncstalan, lovagias, általános emberi értékeket hordozó hősök, akik minden civilizációban, minden korszakban elképzelhetők. Ha akarom, lehettek ilyenek, kellett lenniük, de ettől még az összképet a valóságban nem ők befolyásolták. Hősből és antihősből kevés van mindegyik oldalon, az átlagos kisemberek és politikusok mindig többen vannak.

Azonban az ifjúság erkölcsi nevelésében, valamint a történelembe való beavatódásban ezek a hősök és ezek az irodalmi művek hallatlanul értékesek és pótolhatatlanok. Csupán egy dologra nem alkalmasak: nem szabad a történelmi emlékezetet kizárólag (!) ezekre alapozni. Ugyanakkor mivel az irodalmi művek és filmek egy adott kor történelemszemléletét hűen adják vissza, fantasztikusan jól alkalmazhatók annak a korszaknak az értelmezéséhez, amelyben készültek.

Összességében egyetértek Trombitással. Sokat kell még beszélni, írni a korszakról és emlékezetéről.