Kik és hogyan fegyverzik fel az ukránokat?

A G7 országainak bajorországi csúcstalálkozójának hétfői napja sem maradhatott el a nemzetközi élet 2022-es eseményeinek kötelező kűrje, Volodimir Zelenszkij ukrán elnök fegyvereket követelő videóüzenete nélkül. Az ezúttal is katonás, zöld pólóban feszítő ukrán államfő azt kérte az Elmauban ülésező „nagyoktól” – Németország, Kanada, Franciaország, Olaszország, Japán, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok vezetőitől –, hogy

tegyenek újabb erőfeszítést annak érdekében, hogy „Oroszország háborúját” még az idén be lehessen fejezni Ukrajnában.

Abból a szempontból biztosan nagyon rosszkor jön az ukrán elnök nyilatkozata, hogy az elmúlt napok, sőt, az elmúlt néhány hét híradásai egyáltalán nem az ukrán katonai sikerektől zengtek. A Mandiner hasábjain publikáló biztonságpolitikai szakértő és hadtörténész, Somkuti Bálint néhány hete már rámutatott, hogy a kelet-európai síkságon megszáradt a tavaszi sár, az orosz vezérkar pedig olyan átszervezéseket hajtott végre, amiknek nyomán az addig megtorpanni látszó orosz offenzíva új lendületet vehetett. Ez azóta több orosz katonai sikerben is manifesztálódott, amik közül a legfontosabb friss fejlemény kétségkívül Szeverodonyeck elfoglalása volt.

Az orosz katonai sikereknek létezik egy olyan externáliája is, hogy hozzásegítették az ukránpárti – bár egyes médiumok esetében ez talán még enyhe kifejezés – nyugati sajtót néhány józanabb pillanathoz, sőt, talán még a látványos háborús kábulatban létező ukrán elitet is elgondolkodásra késztették.

Rendszerint egy-egy nagyobb orosz sikert követően vetik fel Zelenszkijék komolyabban is a béketárgyalások szükségességét. Június első felében is volt Kijevnek egy ilyen időszaka, aminek Olaf Scholz német kancellár, Emmanuel Macron francia elnök és Mario Draghi olasz miniszterelnök ukrán fővárosban tett látogatása vetett véget. Ők ugyanis újabb fegyvereket ígértek Zelenszkijnek, aki egyik minisztere útján ezt követően egyértelművé is tette, hogy szó sem lehet béketárgyalásokról, talán majd az ősszel. Hogy az ukrán elnök még mindig az oroszok elleni végső győzelemben reménykedik, vagy mindenáron csak elhúzni szeretné az egész európai kontinenst mély válságba taszító háborút, talán csak ő tudja.

Nem csak Magyarország nem küld fegyvereket

Az mindenesetre egyre inkább egyértelmű, hogy az elmúlt hónapokban az Európa jövőjéért, az európai értékekért való kiállás a kommunikációs térben az ukránok melletti állásfoglalással vált egylényegűvé.

Az Ukrajnával való szolidaritás mértékegysége a leszállított nehézfegyver lett,

következésképpen az lett a „jó” európai, aki válogatás nélkül, lehetőség szerint azonnal szállít az ukránoknak. De kik a „jó” európaiak?

Nos, arra talán könnyebb felelni, hogy az elmúlt hónapokban ki volt az, aki „nem jó” európai: például Magyarország. A magyar kormány a háború kezdetekor kijelentette, hogy nem fog fegyvereket szállítani Ukrajnába, s ez egyelőre még így is van. Budapest ezért már hosszú ideje a kritikák kereszttüzében áll, amely kritikák egy jelentős része egyébként éppen Ukrajnából érkezett, érkezik.

Az már jóval kisebb visszhangot kapott a honi és az európai médiában, hogy Magyarország közel sem az egyetlen EU-tagállam, amely úgy döntött, hogy nem szállít fegyvereket az ukránoknak.

A német Kiel Institut für Weltwirtschaft adatgyűjtése alapján Ciprus, Málta, sőt, a komoly fegyveres hagyományokkal rendelkező Írország sem volt hajlandó fegyvereket szállítani az ukrajnai konfliktusba, legalábbis az adatsor legutóbbi frissítéséig. Hazánkhoz hasonlóan

ezek az országok is inkább humanitárius segélyszállítmányokkal igyekeznek segíteni az ukránokon.

Az írek például életmentő felszereléseket és egészségügyi eszközöket küldtek a háborús országba, Ciprusról pedig élelmiszerek és ruhák érkeztek Ukrajnába. Figyelemre méltó az is, hogy az anyagiakban – és világszínvonalú hadiipari vállalatokban – nem szűkölködő svájciak sem küldtek fegyvereket Ukrajnába a rendelkezésre álló adatok szerint. Az alpesi ország eddig egy tekintélyes, hatvanmillió frank összértékű humanitárius segélycsomaggal járult hozzá az Ukrajnában működő segélyszervezetek munkájához. A Svájchoz hasonlóan semleges svédek és finnek ennél azért bőkezűbbek voltak, már ami a fegyverszállításokat illeti.

!function(){"use strict";window.addEventListener("message",(function(e){if(void 0!==e.data["datawrapper-height"]){var t=document.querySelectorAll("iframe");for(var a in e.data["datawrapper-height"])for(var r=0;r<t.length;r++){if(t[r].contentWindow===e.source)t[r].style.height=e.data["datawrapper-height"][a]+"px"}}}))}();

A nagy szövetségesek hitelezni is szeretnek

De mi a helyzet a „nagy” fegyverszállítókkal, akiknek a támogatására Ukrajna elméletileg mindig számíthat? Kezdjük a franciákkal, akik a meglévő adatok alapján

nem szeretnek részletekbe bocsátkozni annak kapcsán, hogy pontosan mennyit is érnek az Ukrajnának szállítandó fegyvereik,

illetve, hogy pontosan mivel is segítenek a bajba jutott ukránokon. Annyit biztosan tudunk, hogy az egyik korai francia fegyverszállítás értéke körülbelül százmillió euró volt – ez többek között MILAN páncéltörő rakétákat tartalmazott, amiknek a kiváltása már folyamatban van a francia hadseregnél. A további szállítások értékéről Párizs nem közölt részleteket, sem pedig arról, hogy pontosan milyen fegyvereket tartalmaznak. Figyelemreméltó azonban, hogy a franciák mindeközben már majdnem egymilliárd euró összértékű hitelt folyósítottak az ukránoknak – elméletileg nagyon kedvező feltételek mellett.

A németek, akik csak később, nagy belpolitikai nyüglődés árán tudták rávenni magukat a fegyverszállításokra, a hitelezésben eddig egyelőre nem jeleskednek. A háború kezdete óta „csak” százötvenmillió eurót bocsátottak Kijev rendelkezésére, miközben további hétszázötvenmillió euró értékben szállítottak humanitárius segélycsomagokat az országba. Ez hétszer annyi pénz, mint a magyar férfi labdarúgó válogatott keretének összértéke. Mindenesetre az ukránoknak eddig szállítandó könnyű- és nehézfegyverek még ennél is sokkal többe kerülnek: a németek eddig majdnem 1,4 milliárd euró értékben ígértek felszerelést Zelenszkijéknek. Súlyos tételnek számít a harminc darab Gepárd légvédelmi gépágyú (238,6 millió euró összértékben) és az egy darab IRIS-T rakétaindító berendezés (93 millió euró) is.

A fentebbi számadatok érzékeltetik, micsoda pénzekről van szó, amikor az Ukrajnának nyújtandó fegyverekről van szó, de érdemes lehet megpróbálni kontextusba helyezni a francia és a német költéseket. Pontos számaink természetesen nincsenek a kiadásokkal kapcsolatban, de ha az ismert adatokat összevetjük a két ország éves GDP-jével, azt látjuk, hogy a németek és a franciák igazából még uniós összehasonlításban sem költenek sokat az ukrán háborúra – saját nemzetgazdaságuk teljesítményéhez képest.

Különösen izgalmas, hogy

GDP-arányosan éppen az a négy EU-tagállam költi a legtöbbet az ukrajnai háborúra, amely közvetlenül is határos Oroszországgal,

Lengyelország és a három balti köztársaság. Az ő szempontjukból teljesen logikus döntésnek, majdhogynem befektetésnek tűnik megtámogatni Kijevet. Nemzetgazdaságuk teljesítményéhez mérten az észtek költik a legtöbbet – uniós szinten is –, az ő részükről valószínűleg a Javelin páncéltörő rakéták és a drónok tehetik ki a kiadások nagy részét, bár azt nem közölték, hogy pontosan milyen értékben bocsátották ezeket az ukránok rendelkezésére. A lettek Stinger légvédelmi rakétákkal, drónokkal és helikopterekkel is kedveskedtek az ukrán hadseregnek, hasonló eszközök Litvániából is érkeztek. A kis balti országok esetében ezek a szállítmányok persze többnyire csak néhány darabot jelentenek az egyes eszközökből.

A fegyverek többsége nem Európából jön

Európából tehát folydogálnak a fegyverek Ukrajna irányába, bár

a kijevi vezetésnek bizonyos szempontból joggal lehet az az érzése, hogy az európai partnerek csak beszélnek a támogatásról,

miközben a kézzel fogható fegyveradományok el-elmaradoznak.

E tekintetben hatalmas szerencse, hogy Ukrajna egyik leghűségesebb pártfogója, az Egyesült Államok egyáltalán nem aprózza el a fegyverszállításokat. A Kiel Institut számításai szerint az USA eddig körülbelül 42 milliárd eurót költött az ukrajnai háborúra – ez a tavalyi magyar GDP nagyjából egyharmada –, amivel egyértelműen a legnagyobb külföldi finanszírozónak számít.

!function(){"use strict";window.addEventListener("message",(function(e){if(void 0!==e.data["datawrapper-height"]){var t=document.querySelectorAll("iframe");for(var a in e.data["datawrapper-height"])for(var r=0;r<t.length;r++){if(t[r].contentWindow===e.source)t[r].style.height=e.data["datawrapper-height"][a]+"px"}}}))}();

Feltűnő az amerikai költések megoszlása is. Washingtonban eddig körülbelül 24 milliárd ment el az ukránoknak szállítandó fegyverekre, kicsit kevesebb mint tízmilliárd pénzügyi segélyekre, s csak a fennmaradó nagyjából nyolcmilliárd euró ment humanitárius segélyekre. Ez annyit jelent, hogy

minden, gyógyszerre elköltött euró után három dollárt költ fegyverre Joe Biden kormánya,

amely állítólag a békében érdekelt, és még véletlenül sem visel helyettesítő háborút – proxyháborút – a teljes európai kontinens kárára. Ennél valamivel „egészségesebb” a második legnagyobb, nem EU-s finanszírozó, az Egyesült Királyság mérlege, ők ugyanis valamivel többet költenek segélyre, mint fegyverekre.

A rendelkezésre álló adatok alapján az jól látszik, hogy az ukrajnai háborúba eddig, külső szereplők által szállított, nagyjából 33 milliárd euró összértékű fegyverek körülbelül négyötödét nem az Európai Unión belülről finanszírozták: sokat mondó az Egyesült Államok hetvenkét százalékos részaránya, ami legalábbis megerősíteni látszik a helyettesítő háborúról szóló elméleteket.

Grafika: Mandiner