Az agresszió áldozata – eseteinkben hazánk, „Visegrádia”, Nagy-Magyarország és az Osztrák-Magyar Monarchia – a NATO alapító szerződésének negyedik (konzultációról szóló) és ötödik (a kollektív védelemről szóló) cikkeire hivatkozva kérhet támogatást a szövetségesektől. Amit amúgy nem kap meg automatikusan, hanem konzultációt követően dönt az Észak-atlanti Tanács (politikai lépés) a katonai segítségnyújtásról (katonai lépés) a kollektív védelem keretében. Amennyiben ez a közös döntés megszületik (akár néhány órán belül, de rossz esetben talán csak napok alatt), a NATO teljes védelmi eszköztára rendelkezésre áll.
Mi viszont abból indultunk ki, hogy egyrészt a NATO nem létezik, nem vállal konfliktust, az oroszok meg már a spájzban vannak. Másrészt a jelentős hadipotenciállal bíró államok semleges álláspontot képviselnek, vagyis nem segítenek, de területükön nem engednek át oroszokat sem.
Így marad saját erőnk, és ezen írásban taglalt államalakulat ereje, amelyeknél egyébként nem is kellett akkorát egyszerűsíteni, amikor feltételeztük a hézagmentes együttműködés képességét, hiszen NATO-tagokként sűrűek voltak a közös hadgyakorlatok. Ezért pusztán összeadtuk az egyes számokat: ennyi és ennyi harckocsi, annyi vadászgép, és így tovább; típusok között egyszerűen lehetetlen volt különbséget tenni. De nem vontuk le a korábbi offenzívában elszenvedett veszteségeket, sem az Ukrajnának átadott haditechnikai rendszereket (a szlovák légvédelem például pont ilyen).
Az emberállomány (itt a paramilitáris szervezetekkel együtt – a szerk.) és a tartalékosok létszáma, az adott ország katonai költségvetése; a harckocsik és egyéb harcjárművek száma, a tüzérségi eszközök, és a többi (részletesebb felsorolás fent). Egyébként a földrajzi, társadalmi, gazdasági helyzetet, ország(része)k közötti történelmi ellentéteket nem vettünk figyelembe. Ahogy a szikár számok mögé a hadimorált sem tudtuk beapplikálni.
Brutális pusztítást végeztek a szocialista, liberális kormányok a Magyar Honvédségben; az egyetlen szerencsénk az volt, hogy éppen akkor nem volt háború a térségben. Megszűntették a tüzérséget, eladtak, elkótyavetyéltek hulladékvas áron még bőven használható haditechnikákat; egyszóval: volt honnan (vissza)építeni a Honvédséget.
Úgy kalkuláltunk, hogy a hadviselő felek nem spórolnak az eszközökkel, egyszerre próbálják bevetni erőik jelentős részét. Kivettük a karbantartásra, hibaelhárításra vonatkozó eszközöket. Továbbá nem számoltunk logisztikai és helyreállító járművekkel, egészségüggyel, kutatómentéssel, katonai háttérinfrastruktúrával, és a nukleáris elrettentő eszközöket, rakétasilókat, páncéltörő képességeket sem vettük lajstromba részletesen.
Maradt a számháború, amely, mondhatni, in vitro (külső tényezők zavarása nélküli) körülmények között zajlik.
(külső tényezők zavarása nélküli) körülmények között zajlik.Nem utolsó sorban kiemelendő, ugyancsak, hogy az adatbázisok sem egységesek. Más adatok szerepelnek például a sokak által használt Globalfirepower.com elnevezésű honlapon, mint az 1958-ban alapított International Institute for Strategic Studies kutatóközpont minden évben publikált The Military Balance – The Annual Assessment of Global Military Capabilities and Defence Economics című kiadványában. Mi az utóbbit vettük alapul.
Képek és illusztrációk: Mandiner.hu