Alice gyodaországban – Migráció és mi XXVI.

Hetek óta az európai menekültválsággal fekszünk és kelünk, mi újságírók mindenképpen, de a látogatottsági adatok alapján az olvasók is. Életemben ennyit egy témáról nem vitakoztam még. Mindenkin észreveszem a fásultság, a kiégés jeleit; ráadásul a folyamatosan változó helyzet folyamatosan új állásfoglalásokra késztet bennünket.

Ami biztos: ha a görög válság idején azt gondoltuk volna, hogy ennyire még nem mutatkoztak meg az európai projekt gyenge pontjai, tévedtünk; minden idők legnagyobb EU-s válságát ugyanis Ciprasz helyett az a több százezer közel- és távol-keleti, valamint afrikai menekült váltotta ki, akik jelenleg is folyamatosan érkeznek a schengeni övezet déli határára. A helyzet sokkal látványosabb bukása a közös európai politikának, mint a görög ügy volt, amit az emberek jó része (sajnos) egyébként sem értett.

Brüsszel az egyelőre kissé értelmetlennek tűnő kvótarendszer ötletét toldozgatja-foldozgatja, próbálja a nagyjából naponként alakuló rendszerhez igazítani; Németország vakmerő előrerohanásával, majd villámgyors curukkjával csak súlyosbította a válságot; Magyarország és szomszédai pedig szép lassan lesüllyedtek a kocsmai verekedés előtti hörgés szintjére, már ami a diplomáciai érintkezést illeti. Mint írtam, a szavakon túl pedig tombol a dick move-diplomácia: az igazán genyó húzások aranykora ez.

Eközben a migránsok/menekültek/bevándorlók regisztráció és kontroll nélkül érkeznek tízezrével Európába. Nem kérnek menedéket, ezért nem menedékkérők; vizsgálat hiányában nem tudjuk, kik ők, ezért nem hívhatjuk őket se menekültnek (jogilag az eljárás végéig egyébként sem), se gazdasági bevándorlóknak. Talán még mindig a migráns a legjobb szó, amely lefedi a tevékenységet, amelyet ezek a tömegek folytatnak, így a továbbiakban ezt használjuk.

A migránskérdést legalább kétféle szempontból lehet és kell vizsgálni: az akut helyzet kezelésének szempontjából, illetve Európa hosszútávú érdekeit tekintve. Az egymás mellett elbeszélés legtöbbször abból adódik, hogy valaki az egyik kérdéskör érvrendszerét használva próbálja földbe döngölni a másik kérdéskörben megnyilvánuló vitapartnerét és viszont: hiszen ebben a kérdésben is megnyilvánul az évtizedes árokásások nyomán végletesen táborokra szakadt magyar társadalom konszenzusképtelensége.

A továbbiakban a két kérdést a lehető legjobban különválasztva igyekszünk válaszolni a válsághelyzetre.

*

Tarthatatlan állapot

Kezdjük a legégetőbb kérdéssel: az egyszerűen nem állapot, hogy Európa délkeleti határán tízezrével érkeznek naponta emberek, akik nem hajlandóak megmondani magukról, hogy kicsodák. Ilyen egyszerűen nem létezhet, mint ahogy olyan sem, hogy valaki nem kér menedéket az első olyan országban, ahol erre nem csak lehetősége van, hanem fel is szólítják rá. Adnának ellátást, fedélt, ruhát, gyógyszert és szállást, amíg kérelmét elbírálják. Ez utóbbi ugyanis elég fontos lenne. A menekültügyi eljárás lefolytatásáig ugyanis nem tudjuk eldönteni, hogy ez az adott ember mondjuk védelemre szoruló szíriai menekült; védelemre nem szoruló, éppen magát szíriainak mondó pakisztáni, esetleg koszovói; vagy ne adj’ Isten terrorista, akit az európai szervek köröznek.

Ezzel nem azt mondjuk, hogy minden migráns terrorista, mivel ez nyilvánvalóan nem igaz – valószínűleg legtöbbjük valóban konfliktus elől menekülve indult el egyszer. Az viszont igaz, hogy nem tudhatjuk ki terrorista, és ki nem, mivel a tömegben érkező, ezért egy-egy ország szervei számára kezelhetetlen mennyiséget jelentő migránsok az általuk is ismert dublini rendszer miatt egyszerűen nem hajlandóak regisztrálni célországuk elérése előtt, ami a legtöbb esetben Németország, de lehet éppen Dánia, Svédország vagy Finnország is. A Keletiből indult, közösségi médiában „March of Hope”-nak nevezett gyalogos menet és az osztrák határ megnyitása óta tulajdonképpen úgy masíroznak tízezrek kedvük szerint fel alá Európában, mint utoljára talán a vízigótok és a vandálok, majd kicsit később a magyarok tették évszázadokkal ezelőtt.

Ez az állapot tarthatatlan. Semmiféle humánus hozzáállásra hivatkozva sem lehetünk olyan bolondok, hogy engedünk teljesen ismeretlen embereket gyakorlatilag korlátozások nélkül járkálni a kontinensen. Jelen állapot szerint leszerelhetjük a schengeni övezet külső határállomásait, a repülőtereken bezárhatjuk az ellenőrzőpontokat és végső soron a szakszolgálatok munkatársait is szélnek ereszthetjük. Európát láthatóan nem érdekli, hogy kik járkálnak benne fel s alá. Ha mást nem, engedjük be őket, és igenis addig tartsuk őket őrizet alatt, amíg le nem folytattuk az eljárását.

Ilyesmire irányulna az EU hotspot-javaslata, amiből Magyarország, ki tudja, miért, nem kér. Magyarországnak saját megoldása van, az egyetlen olyan, amely legalább egy napig működött: a déli határra húzott, egyre hosszabb kerítés. Nyúlik, mint a rétestészta – hiszen, mint arra többen rámutattunk korábban, amíg nem ér körbe vagy legalább a vágyott osztrák határig, addig meg lehet kerülni. A jogi elrettentéssel kombinált kerítés tehát remekül működött – egy napig. Magyarország gondját meg is oldhatta volna, ha a horvátok rendesen viselkednek, és Szlovénia felé viszik a migránsokat. Nem így tettek, de erről később.

Nem migránsnak való vidék

Központi egyezség hiányában mindenki a maga bőrét menti: Görögország, Macedónia és Szerbia ingyenes utaztatással próbál minél előbb megszabadulni a migránsoktól. Görögország már nem is tesz úgy, mintha a schengeni határokat védené – talán itt lenne az ideje annak, hogy ne is bízzunk ilyesmit a görög kollégákra. Macedónia és Szerbia pedig tényleg túl kevés ahhoz, hogy egy ilyen mértékű áramlást megfogjon.

Magyarország volt az első olyan állam, amely erre EU-tagországként, schengeni határt védő államként érdemben vállalkozott. A menedékkérők jelentős része ugyan átlépte már egyszer korábban a schengeni határt, mégis nálunk regisztrált először - ez az elmúlt évek menekültügyi statisztikáinak emelkedő görbéiből nagyon szépen ki is rajzolódik. Más kérdés, hogy a regisztráció után a menedékkérők döntő többsége továbbutazott Nyugat felé – a dublini rendszer által ránk rótt kötelességünket megtettük. (Sőt: a menedékkérők őrizetbe vétele miatt nemzetközi bíróságokon veszített pereket Magyarország, tehát mást nagyon nem tudtunk csinálni.) Először a kilátástalanság elől útnak induló koszovóiak dobták meg a statisztikát, aztán az általuk kitaposott ösvényen – szó szerinti ösvényen, illetve a kiépülő embercsempész-hálózatok életre hívásával – idén nyáron megindultak a valódi háború elől menekülők tízezrei.

A magyar rendszer láthatóan nem volt felkészülve erre, pedig akkor már túl voltunk egy nemzeti konzultáción és egy plakátkampányon, tehát idő éppenséggel lett volna rá, hogy előkerüljön az a sok férőhely, amelyet Pintér Sándor belügyminiszter még a kárpátaljai magyaroknak ígért meg. Bármi is legyen a véleményünk a migrációs kérdésben, kétségtelen, hogy augusztus közepén-végén, illetve szeptember elején a magyar állam egyszerűen alapvető feladatait nem látta el: ezt önkéntes segítők, orvosok és tolmácsok; civil szervezetek; riadóláncok és adományozók pótolták először Szegeden, aztán a Keleti pályaudvarnál, végül a röszkei ideiglenes gyűjtőponton. Hogy ezt szánt szándékkal szervezte így a kormány, hogy minden magyar megérezze a helyzet veszélyét, vagy egyszerűen a bénultság okozta, sosem tudjuk meg.

Leginkább talán a tájékoztatás hiányzott: nem csak a migránsok, de a magyar állampolgárok sem tudták, hogy mi történik. A máskor oly hangos politikai vezetés eltűnt, Pintér Sándor szabadságon vol, az ellenzéket keresve sem lehetett megtalálni, miközben a teljes világsajtó beköltözött a kánikulában egyre elviselhetetlenebb Baross térre. A migránsok tovább akartak menni, a kormány pedig talán Berlin utasítására, talán saját passzióból nem akarta őket továbbengedni, de nem is tett velük semmit. Jól hangzott, amire Stumpf András kollégám is rámutatott, hogy talán be kéne menni a menekülttáborba az ellátmányért, de felmerült a kérdés: a maximum 2-3 ezer ember elhelyezésére képes magyar rendszerbe hova fér el a napi 2-3 ezer érkező?

Elég volt tíz percet sétálni a téren, hogy összeszoruljon az ember szíve. Elsősorban a gyerekek, persze. Családos ember nem indul el pusztán jókedvéből erre az útra. De a magányos férfiakról, fiatalemberekről sem tudhatja senki biztosan, hogy kit hagytak ott egy török, libanoni, jordán vagy iráni menekülttáborban: anyát, apát, feleséget, barátnőt, barátot, gyermeket. Akkor a Keletinél sétálva nem tudott nem azon járni az ember agya, hogy mi lenne, ha nekem kéne menekülnöm? Mennyire érdekelnének az útba eső országok törvényei, ha úgy tudnám, hogy az egyikben majd békére lelhetek a családommal?

A válasz? Valószínűleg semennyire.

A „dick move”-diplomácia diadala

A helyzet az, hogy a balkáni migrációs útvonal tranzitországai egyáltalán nem, vagy NATO-tagként csak részben felelősek az elmúlt egy-két év alatt rendkívül élessé váló közel-keleti válságért, az azt részben kiváltó arab tavaszért pedig még annyira sem. Ezekben az országokban – békés mivoltuk és (relatív) jólétük ellenére – egyetlen migráns sem akar megtelepedni. Ráadásul ezek az országok a legtöbb esetben nem is nagyon akarnak befogadni nagy mennyiségű migránst se bevándorlóként, se menekültként.

Mint mondtuk, az európai lélegeztetőgépen tengődő görögök már lemondtak róla, hogy valaha is normális uniós ország lesznek; a macedónok és a szerbek pedig legfeljebb csatlakozási vágyaik miatt kéne figyelembe vegyék az EU-s szabályokat. Ettől függetlenül dick move-nak, azaz genyó húzászásnak kell értékelnünk, hogy hajókkal és buszokkal utaztatják a magyar határ felé a migránsokat. Arról már beszéltünk, hogy Magyarországnak elviekben miért volt muszáj kezdenie valamit ezekkel az emberekkel az ingyenes utaztatás helyett. A következő pár hétben a fél világ azon szörnyülködött, hogy mit csinál vagy nem csinál Magyarország. Majd ahogy végül – engedve a nyomásnak – továbbengedtük őket, minden útba eső ország rendszere napok alatt mondta fel a szolgálatot: a korábbi kritizálók végigmentek ugyanazon a soron, amelyen korábban Magyarország, csak rövidebb idő alatt, esetleg kicsit több Wilkommenskulturral.

Érintőlegesen arról is beszéltünk, hogy az egész problémát egy egész alaposan kitervelt dick move-val – a kerítéssel és a jogi határzárral – hogyan tolta el magától az Orbán-kormány. A kerítés nem tűnt adu ász ötletnek, de végső soron nem sült el olyan rosszul: annyit mindenképpen demonstrált, hogy kellően erélyes fellépéssel, a muszáj-embertelenség egy bizonyos minimumával terelni lehet a migránsok eddig megállíthatatlannak tűnő folyamát. Talán – és ez Orbán üzenete Európának – egy teljes kerítésrendszer meg is állíthatja, vagy legalább kontrollált mederbe terelheti azt. Ez a dél-európai szakasz valójában csak logikus befejezése lenne annak a fizikai és természetes kerítésrendszernek, amely az Ausztrália körüli tengerektől kezdve az amerikai-mexikói határsávon és az észak-afrikai EU-s külterületeken át Izraelig bezárólag elválasztja a fejlett Északot a fejlődő vagy stagnáló, de mindenéppen egyre fiatalabb, egyre éhesebb Déltől.

Visszatérve Európába: az orrunk előtt esett szét a schengeni egyezmény, ahogy sorban mindenki visszavezette a határellenőrzést az EU-n belül. Közben Szerbia nagyjából fél perc alatt átállt arra, hogy akkor nem Magyarország, hanem Horvátország felé indítja a buszokat; a horvátok pedig meglépték az eddigi legnagyobb dick move-ot: miután egy hétig osztották, hogy ők aztán mennyivel jobbak lesznek az embertelen magyaroknál, 24 óra alatt teljesen szétestek és az egész válság eddigi leg idiótább kommunikációját bevetve a magyar és a szlovén határra kezdték buszoztatni a népeket. Eközben a Kisantant újbóli felállásához csak annyi hiányzott a Magyarországot szapuló szerb, horvát és román kormánytagok és kormányfők tengerében, hogy Szlovákia is kihátráljon Orbán mögül, amelyet persze saját jól felfogott érdekeit szem előtt tartva nem tett meg. A mostanában híresen jól teljesítő (pun intended) magyar külügy Szijjártó kapitány vezetésével úgy gondolta, legjobb védekezés a támadás: mindenkibe legalább egyet belerúgtunk a minket kritizálók közül.

Eközben Brüsszel kvótákról, a menekültek befogadásáért korábban egy emberként lelkesedő, s ennek hangot is adó német kormány pedig „közös megoldásról” papol. Ahogy ezeket a sorokat gépelem, továbbra is kontrollálatlanul érkeznek be tömegek az EU-ba, csak már nem Röszkénél, hanem a horvát-magyar és a horvát-szlovén határon. A megoldás nincs közelebb, pedig az ellenőrzés és a regisztráció – történjen az Röszkén, vagy még Szerbiában, esetleg Törökországban EU-s hotspotokon – az előfeltétele annak, hogy egyáltalán érdemben tudjunk a hosszú távú kérdésekről beszélni.

Migráció és mi, európaiak

Kell-e Európának ennyi bevándorló? Elbírunk-e ennyi menekülttel? Egyáltalán: melyik kérdést kell megtárgyalnunk? Csupa olyan felvetés, melynek eldöntéséhez arra lenne szükség, hogy minden egyes menedékkérőt regisztráljunk valahol, kérelmét pedig alapos vizsgálatnak tegyük ki.

Teljes mértékben egyetértek a Magyar Helsinki Bizottság és a TASZ folyamatos állásfoglalásaival: Magyarországon az új rendszerrel tulajdonképpen megszűnt a menedékjog, és minden szempontból sérültek a menedékkérők jogai. Nekik az a dolguk, hogy ezt megállapítsák és megpróbáljanak tenni ellene. Békésebb időkben én magam is írtam hasonló problémákról, például a családegyesítés 22-es csapdájáról, vagy az integrációs rendszer problémáiról.

Most viszont válsághelyzet van. A magyar állam akkor sem tudná érvényesíteni a menedékkérők egyéni jogait, ha akarná, vagy ha a migránsok akarnák. Ugyanis ők jelenleg nem hajlandóak regisztrálni, nem hajlandóak menedéket kérni és táborba menni Magyarországon − de legtöbben Ausztriában, és sokan Németországban, sőt Dániában és Svédországban sem. Ez normális? Nem hinném. Értem, hogy Szerbia nem biztonságos, és az új szabályok miatt bizonyos értelemben már Magyarország sem – de mi a helyzet a többi említett állammal, ahol néha túl is teng a Wilkommenskultur? Európának tehát minden jogalapja megvan arra, hogy valamilyen módon kontrolláltá tegye a tömegek beérkezését: azért is fontos ez, hogy egyáltalán alkalom legyen a menedékkérelmek egyéni elbírálására.

Ha a migránsok áramlását kontrolláltá tudja tenni az EU – tehát határain vagy még Törökországban sikerül azt megállítani –, akkor beszélhetünk arról, hogy hogyan teljesíthetjük humanitárius kötelességeinket a közel-keleti válság menekültjeivel szemben; illetve hogy hogyan oldjuk meg az európai bevándorlás kínálati oldalát, ha már ilyen nagy a kereslet. Bevándorlásra ugyanis valamilyen szinten, szervezett formában szükségünk van; a dél-spanyol alufóliatenger munkaerő-igénye például simán felszívott sok ezer, gyakorlatilag éhbérért dolgozó afrikai és közel-keleti migránst.

Viszont mind a menekültek, mind a bevándorlók esetében világossá kell tenni a szabályokat. Nem az európai országoknak kell alkalmazkodniuk az érkezőkhöz, hanem az érkezőknek a befogadó társadalmakhoz. Ezt az elvet szigorúan érvényesíteni kell. A menekültek esetében világossá kell tenni, hogy a befogadás meghatározott időre szól, a közel-keleti válság rendeződése után azt preferáljuk s támogatjuk majd anyagilag, hogy visszatérjenek szülőföldjükre; a bevándorlók esetében pedig azt kell világossá tenni, hogy elvárjuk: tartsák be törvényeinket, és tartsák tiszteletben a befogadó társadalmak kultúráját, sőt. Ha tetszik, amit látnak – márpedig különben miért jönnének ide? – akkor igyekezzenek minél inkább magukévá tenni ezeket a normákat.

Ehhez azonban minél sürgősebb közös, európai fellépésre van szükség, amelynek első állomása, hogy az európai vezetők is felismerjék: a schengeni övezet délkeleti vidékein jelenleg uralkodó rendkívüli válsághelyzetet akár a rossz sajtót bevállalva is minél sürgősebben meg kell szüntetni.

Lábjegyzet: a magyar politika posványa

Zárásképp érdemes pár sort szentelni az egész ügy belpolitikai vonzatainak is. A Fidesz eléggé csehül állt az év elején: az internetadó, a sikertelen őszi tematizálási kísérletek (újságírók és gyerekek kötelező drogtesztje – emlékszünk még erre?) a Simicska-botrány, az amerikai kitiltási botrány, az egészségügy helyzete, a német megszállás emlékműve körüli bohózat, a vasárnapi boltzár és a Quaestor-botrány rendesen megtépázta a kormánypártok népszerűségét, a kétharmad is odalett. Ebből akkor nem sikerült az ellenzéknek profitálnia.

Mint égből az áldás, úgy jött a migránsválság Orbán Viktornak, aki ilyenkor érzi leginkább elemében magát: amikor a nemzetet kell megmenteni – ráadásul még Brüsszellel és a környező országokkal is lehet küzdeni egyet. Az egész téma egyszerűen teljesen fekszik a Fidesznek, ráadásul olyan ügy, amellyel a belső problémák élét is le lehetett kerekíteni – a cigányok problémája ma senkit sem érdekel, a zsidó szervezetek, valamint a baloldali-liberális értelmiség egy része pedig a radikális iszlám vélt és valós fenyegetése miatt olyan kontrapunktot énekel a kormánynak, amelyet egy éve ilyenkor álmodni sem mertek.

A baloldali ellenzék viszont Orbán kottájából veri a nótához hozzá a tamtamot, hogy a hasonlatnál maradjunk. Teljesen félremenedzselték a migránskrízist: ahol Orbán Viktor megújulási lehetőséget látott, ott ők csak a megszokott frázisaikat voltak képesek puffogtatni. A civil szervezetekről fent írtam, hogy csak azt csinálják, ami a dolguk – az viszont nem normális, hogy a baloldali ellenzék is csak az emberi jogi mantrával képes reagálni egy Magyarországot és az EU-t egyszerre fenyegető válsághelyzetre. Nekik nem ez a dolguk, ráadásul az is hamar világos lett, hogy a magyar választók ebben a kérdésben alapelvek szintjén inkább Orbánnal értenek egyet.

Itt lett volna az alkalom, az a rendkívüli válsághelyzet, ahol kipróbálhattak volna valami újat: a teljes elutasítás helyett részben ki kellett volna állni a kormány politikája mellett. Mint láttuk Kertész Imrétől Konrád Györgyig, a klasszikus szellemi hátország sem utasította volna ezt el; a választók pedig egyenesen elvárták volna. Az ország megvédésének égisze alatt – tehát az alapvető intézkedésekben való egyetértés mellett – bőven lett volna tér és lehetőség a kormány egyes lépéseit kritizálni. Így viszont az a Fidesz által sulykolt, nagyrészt hamis kép rögzült, hogy a baloldali ellenzék mindenkit beengedne az országba, miközben az Együtt például egy teljesen mérsékelt, átgondolt javaslatot tett le az asztalra. Az LMP sokáig nem ugrott fel a migránsvonatra, igyekeztek a szakmai kérdéseknél maradni; a Jobbik pedig sikertelenül próbált rálicitálni a kormány keményebbnél keményebb húzásaira. A migránskrízis belpolitikai kihasználásának tehát egyértelmű győztese az Orbán-kormány.