Félreértett gender?

Nemrég matematika-professzori állást hirdettek meg a berlini Humboldt Egyetemen, ahol egy férfi bizonyult a legjobb pályázónak, azonban nem vették fel őt, mert az álláspályázat az egyetemi női esélyegyenlőségi célokkal is össze volt kapcsolva. Az állás így betöltetlen maradt. Így harap saját farkába a genderizmus? Csoda-e, hogy egyre több kritika születik az ideológia egyre vadabb hajtásai ellen?

Terjednek a gender-ellenes mozgalmak Európában, amelyek félreértik a gender-elméletet – hangzott az alaptézise a jelenséggel foglalkozó minapi konferenciának. Az előadók hangsúlyozták: a gender-elméletet családellenesnek, a nemeket „megszüntetni”, uniformizálni akarónak beállító mozgalmak félreértik a gendert, amely még csak azt sem állítja, hogy szabadon választhatnánk magunknak nemi irányultságot. A konferencia szimbolikus„ellensége” Gabriele Kuby német szociológus volt, aki nemrég járt Magyarországon a Danube Institute konferenciáján második, magyarra lefordított könyvének megjelenése (Globális szexuális forradalom) alkalmából, és akivel a Mandiner is készített interjút. A gender-konferencia szervezői elismerendően nagyvonalúan, a párbeszéd jegyében meghívtak egy katolikus teológust is az egyházi álláspont ismertetésére. Emellett pedig megfogalmazódott a kérdés: van-e genderminimum? Mi pedig feltesszük a kérdést: lehet-e radikálisan egyenlősítő célokért küzdeni úgy, hogy ne legyenek annak rossz mellékhatásai?

*

A feminizmusnak (amely ezek szerint a gender-elmélettel részint azonos, részint rokon dolog) az előző száz évben elismerendő sikerei voltak abban, hogy a nőket ne pusztán „asszonyállat”-nak tartsák a férfiak. Ki ne tartaná ma is üdvözlendőnek, hogy a nő nem a férj tulajdona, hogy az azonos munkáért azonos bér jár, hogy a nők is szavazhatnak, hogy a családon belüli erőszak ellen fel kell lépni; ki nem tartaná azt pozitívnak, hogy a felsőoktatás egyetemi hallgatóság nem exkluzív férfiklub többé?

Bizonyára a politikának is jót tesz, ha – II. János Pál szavaival élve – a „női princípium” is helyet kap benne, és ki ne csóválná a fejét az „üvegplafon” létezése miatt? Valamint léteznek nőiesebb férfiak és férfiasabb nők − persze sokak számára már eleve a tulajdonságok férfias és nőies felosztása is egyfajta patriarchális csökevény. Jogos az elvárás, hogy a férfiak is vegyék ki részüket a háztartás ügyeiből, legyenek családbarátok, támogassák feleségüket, ne csak a feleségük támogassa őket; ahogy az anyaság védelme is teljes mellszélességgel támogatható. Konzervatív szempontból a gyermeket vállaló nők munkaerőpiaci diszkriminációja is felháborító. A nőtörténet és társai legitim vizsgálódási területek − habár a Gender Studies szakok szemlélete számomra meglehetősen idegen.

A „társadalmi nem” olyan szempontból jogos fogalom, hogy a nemi szerepekre hatással van a szocializáció és a kultúra is, amiben felnövünk; valamint hogy (biológiai) női és férfi mivoltunk nem kárhoztathat minket kötelező jelleggel, bebetonozott, kizárólagos szerepekbe, munkakörökbe. Én azonban mégis Anna Moirral és David Jessellel tartanék, akik Agyszex című, a Mandiner által már ismertetett kötetükben foglalták össze és bizonyították, hogy bizony inkább a szocializáció és a kultúra épül biológiai-pszichológiai adottságainkra, nem pedig fordítva. A két szerző számos pszichológiai-szociológiai felmérést, kutatást idézve arra jut: a férfi és női szerepek már az anyaméhben eldőlnek. A gének gondoskodnak róla, hogy férfiak vagy nők legyünk szexuálisan, a fogantatás után hat-hét héttel pedig az agy is követi ezt (rendellenes esetben nem követi). A gének és a hormonok elvégzik az agy férfi vagy női „huzalozását”, ahogy az inkább férfiakra, és inkább nőkre jellemző tulajdonságok is mindenféle szocializáció nélkül jellemzőek ránk.

Anna Moir és David Jessel meggyőzően bizonyítja az evidenciát: a lányok és fiúk az első pillanatoktól kezdve különböző területeken jobbak és rosszabbak egymásnál. A „nemi sztereotípiák” szerint való nevelés vádja pedig legalább részben nem igaz: az iskola első évei szinte szervezett összeesküvésnek tűnnek a fiúk hajlamai és képességei ellen − aztán egyes előnyöket a fiúk behoznak, másokat nem, és egy időben a lányoknak lesz kedvezőtlen az oktatási stílus.

Az izraeli kibucokban egy időben megpróbálták teljesen egyenlően nevelni a lányokat és fiúkat, egyfajta unisex módon: közösen végezték a háztartási teendőket, váltogatták a szerepeket. Azt remélték, pár nemzedék és eltűnnek a különbségek. Azonban három-négy nemzedék után is ragaszkodnak nemileg sztereotip szerepeikhez az ott neveltek; a nők szülnének és anyák lennének, kevéssé érdeklik őket a kibuc gazdasági ügyei, 90 százalékuk visszatér a „női munkákhoz”. „A nők tehát veleszületett, biológiai jegyeikkel utasítják el azt az Utópiát, amit, mint a többit is, férfiak találtak ki” – állítják az Agyszex szerzői. Természetesen nem bebetonozott törvényekről van szó, hanem törvényszerűségekről; amelyeket nem cáfolnak a kivételek, nem cáfol az, hogy ma a sokkal több lehetőséget a nők (és egyébként a férfiak is) örvendetes módon jobban kihasználják. A határvonalak nem olyan egyértelműek, üdvözlendő módon nagyobb a mobilitás, de a hangsúlyok és a törvényszerűségek ugyanazok maradtak – eredetük pedig nem szocializációs, hanem biológiai és kulturális gyökerű. Ha ennek állítása szexizmus, akkor szexista vagyok.

*

Ha elolvasom az ENSZ vagy bármely más releváns szervezet hivatalos dokumentumait a genderről és a gender-mainstreamingről, meglehetősen unalmas, és ami bosszantóbb, idegesítően általános, azaz tartalommal többféleképpen kitölthető megfogalmazásokat találok. Nők egyenjogúsága, diszkrimináció-mentesség, kirekesztés-ellenesség, tolerancia, szabadság: csupa szép fogalom. Semmi szokatlan, semmi meglepő. Ilyen általános megfogalmazásban természetesen a luficélok támogatandók. Mit látunk azonban, amikor a gender-elméletet megpróbálják gyakorlatra váltani, politikai célokat társítva hozzá?

Az elméleti háttérfilozófiák és alapok összehasonlító elemzését most mellőzném, inkább nézzük a gyakorlati részt. A konzervatív (valamint jobboldali és keresztény) szempontból támogatandó célokon túl a gender-mainstreaminggel szorosabban-lazábban, de szétszálazhatatlanul kitűzött célok közt, amelyekért a különféle, egymással szorosabban-lazábban együttműködő szervezetek küzdenek, olyanok szerepelnek, mint a melegházasság, az LMBTQ-nak rövidített alternatív nemi identitások normálisként és problémamentesként való elismerése, az abortusz, a lombikbébi-programok, a mesterséges megtermékenyítés és hasonlók, amelyeket egy igazi konzervatív nemigen támogathat. Genderminimum ide vagy oda, a konzervatív mainstreamnek nem fog tetszeni a török transzvesztita szépségverseny. A konzervatív mainstream elviseli, tolerálja, de nem fogja ünnepelve támogatni a melegfelvonulást.

A konzervatív (és libertárius) mainstream agybajt kap a gyűlöletbeszéd-törvényektől és nem feltétlenül tartja jó ötletnek a pozitív diszkrimináció olyan formáit, mint akvóták (nem is beszélve Viviane Reding vállalati kvótaötleteiről), Igen, tudom, vannak olyan konzervatív-keresztények, akik támogatnák a parlamenti női kvótát; és vannak liberális jobboldaliak, akik nincsenek ellene az abortusznak vagy a mesterséges megtermékenyítésnek. Mindegyik témakörre fel lehet hozni ellenpéldákat, ez azonban visszafelé is igaz (lásd a melegházasság-ellenes melegek esetét). Továbbá mulatságos, hogy az angol Facebookon ezentúl hetven gender közül lehet válogatni (az 56 kevés volt). A Talita-féle megfogalmazások viszont szimpatikusak, bár közpolitikák terén nem mindig értek velük egyet. A magamfajták nem akarnak gender nélkül születő csecsemőket, mint ez a kanadai aktivista (remélem, ő csak egy szélsőséges jelenség), nem akarnak gendermentes iskolákat, mint Kanadában.

Elfogadom, hogy a gender − amelynek különféle áramlatai és megnyilvánulási formái vannak, radikálisabbak, mérsékeltebbek, egymással is harcban állók vagy épp együtt küzdők − nem gondolja magát családellenesnek és nem óhajtja uniformizálni, összemosni a nőket és a férfiakat. Lehet, hogy az én képem is „homályos” a gender-elméletről és bizonyára nem minden, a gender ernyője alá sorolható elmélet, mozgalom, akármi vallja egyaránt magának a fent felsorolt célokat. Én azonban e kavalkád alapján úgy látom, a Kuby-féle radikális gender-elleneseknek nem pusztán a saját hibájuk, hogy nem tudják pontosan definiálni, mi ellen küzdenek, és így vonják le a saját következtetéseiket az egész jelenség és a gender-mainstreaiming céljaival kapcsolatban.

*

Lehet, hogy a gender-elmélet nem az, aminek kívülről látszik − de valamiért mégis annak látszik, aminek. A feminizmus egyik emblematikus alakja, Simone de Beauvoir szerint „a házasság visszataszító konvenció”; „míg le nem romboljuk a családot a család mítoszával együtt, a nők elnyomatása fennmarad.”; „a házasság megkétszerezi a családi kötelezettségeket s minden egyéb társadalmi gyötrelmet is.” ; „el kellene tiltani, hogy a nőnek egyedüli hivatása, szakmája lehessen a házasság.” Nyilván ezekkel a mondatokkal még a szerzőt tisztelő feministák jelentős része sem ért egyet teljes mértékben; és a markáns meggyőződésű ideológia-alapítók későbbi tanítványai általában árnyalják, alakítják mesterük elméletét. De talán érthető, ha a gender-elmélet kritikusai nem tudják az ilyen mondatokat teljesen elválasztani „homályos ellenségképüktől”.

Hajlamos vagyok egyetérteni a Oravecz Éva Csilla legendás magyar narancsos cikkével a feminizmus (vagy legalábbis egyik ága) és a szex összefüggései kapcsán, miszerint „a feministák azért támadják a férfiakat, mert önmagukkal nincsenek megbékélve”. Hozzáteszi: „játsszunk el a gondolattal, mi történne, ha egy rigófüttyös nyári reggelen arra ébrednénk, hogy mától a férfiak helyett a feminista nők kezébe került a világ távkapcsolója. Vinné-e az a dolgokat előbbre? Azt hiszem, nyugodt szívvel és amúgy franciásan tehetünk egy kövér ikszet a nem válasz mellé. Mert az univerzum köszöni szépen, ugyanúgy nem kér a feministák uralmából, mint a mostani leosztásból.”

A Szociális- és Családügyi Minisztérium honlapján található gender-meghatározásmegmosolyogtató módon a világ teljes jobblétét a gender-mainstreamingből vezeti le, és olyan, konzervatív szempontból irreleváns lózungokat szögez le, minthogy a gender-mainstreaming „újabb lépés az egyenlőség felé vezető úton” (kit érdekel az egyenlőség?); vagy hogy  „nagyszabású gazdasági és társadalmi intézkedésekhez, s ezek révén jelentős többletforrások felszabadításához vezet” (brrr, mi van?); olyan, legalábbis aggodalomra okot adó kijelentéseket is tesz, hogy „tartós változásokra van szükség a társadalomban: át kell alakítani a szülői szerepeket, a családszerkezetet, a munka- és időbeosztást, akár az intézmények működését is”. Na, hát a szülői szerepek és a családszerkezet átalakításának kívánalma megint olyasmi, amit alátámasztja a genderellenes mozgalmak félelmeit. Megint csak Agyszex.

Akármennyi feladatot fog végezni a férfi a gyermek és a háztartás körül (vállaljon minél többet, nagyon helyes), akkor is a csecsemő és az anya lesz egymáshoz közelebb. A női nemi hormonok szorosan összefüggnek a nők utódgondozási igényével. Az anya jóval ügyesebben és rátermettebben látja el szülői feladatait, és jobban érzékeli, mire van szüksége a gyermeknek. Akárhogy is lázadozik a férfi, hogy kizáratott a szülői szerep legintimebb, legbensőségesebb valójából; sajnos bele kell nyugodnia, hogy felesége sokkal inkább rá tud hangolódni a gyermekre, mivel női agya alkalmasabb erre. Az igazán meghitt szülő-gyermek viszony az anyák osztályrésze.

*

A sikeres gender-mainstreaming mellékhatása az gyakran ellenkező irányba mutat: elpuhult, lélekben meggyöngült férfiak, a magányos küzdelemben megkeményedett nők bukkannak fel a korábbinál sokkal nagyobb számban. Kérdés, van-e köze a gender ideológiájának a mi nyugati társadalmaink öngyilkos demográfiai tendenciáihoz. Ironikus módon talán az agrárius, feudális kor falusi családjainak munkamegosztása lehetne az idillikus állapot a gender-elmélet és az egyenlősítés hívei számára, hiszen akkor még nagyjából közösen vezette a háztartást, végezte (persze felosztott feladatok szerint) a ház körüli munkát és a mezőgazdasági melót férj és feleség.

Az a helyzet, hogy a gender elméletek támogatható céljaihoz nincs szükség feminizmusra, genderre és hasonló ideológiákra. Hiába létezett és létezik a történelemben hosszabb-rövidebb ideig elnyomás, talán mégsem az elnyomás-felszabadulás a történelem legrelevánsabb értelmezési formája. A patriarchizmus és a heteronormativitás ellen való küzdelem hiábavaló utópia, amely ha véletlenül sikerrel jár, mellékhatásai rosszabbak lennének, mint az áldásai. Sziszifuszi munka, pürrhoszi győzelem. Nem vagyok biztos, hogy jó az az irány, ha az egyenlősítés teljes programja végén a Macskafogó seggéből kipotyogó szelidített macskákhoz hasonló férfiárnyékok jönnek létre. Nőnek és férfinak születünk, hogy aztán ne mássá, hanem nővé és férfivé váljunk. Veszélyesen okos és tettrekész férfiakat és veszélyesen okos, elbűvölő nőket akarunk!