Marxista múltellenesség: amikor a valóság túlszaladt a Monty Pythonon is

Viszonylag régen értekeztem már a BLM-őrület farvizén Európába hullámzó irracionalitásról, ám az elmúlt hét abszurd eseményei mégis erre ösztönöznek.

Egyrészt az eleve problematikus kulturális kisajátítás (cultural appropriation) témakörében érkezett a hír, hogy a Simpson család rajzfilmsorozatban egy indiai kereskedőt megszólaltató fehér szinkronszínész, Hank Azaria elnézést kért húszéves munkájáért, amivel az indiai bevándorlókat véleménye szerint megsértette. Noha Apu Nahasapeemapetilon karaktere épp azokat a sztereotípiákat pellengérezi ki, amelyeket a többségi társadalom alkot az ázsiai emigránsokról, illetve az egész sorozatot eleve a kegyetlen szatirikusság hatja át. Ez a megtisztító erejű önkritika pedig akkor múlik ki véglegesen, amikor Homer Simpsont elkezdjük a politikai korrektség mércéjével méricskélni.

A fenti esetet karikírozva

ha esetleg valakit valaha megsértettek volna. Természetesen rá erős kritikák zúdultak, sokan Facebook-kommentekben kérték ki a párhuzamot.

Ha a nyugat humorérzéke is meghal, ha az önreflexiós készség is elsorvad, az igencsak komoly civilizációs elmebajt jelez.

A két fenti eset egyébként ugyanaz az ortodox köldöknézés, mint amikor Amanda Gorman ifjú fekete költőnő verseinek fordítását tiltották meg két írónak is, mivel a baloldali haladárok szerint nem voltak kellően feketék ahhoz, hogy hitelesen tolmácsolhassák az alkotásokat. A fundamentalista, és mondjuk ki: rasszista jegyeket mutató gondolkodás értelmében a nyelvi minőség, a gondolatiság, az átélhetőség kritériumánál fontosabb a bőrszín, a vélelmezett fordítói identitás. Mintha egy vers esztétikai-gondolati értéke csorbulna, ha a fordító bőrszíne nem egyezik a véleményformálók által óhajtottal.

Ezen abszurdumukból logikus vonalvezetéssel az következik, hogy a Nils Holgerssonban Márton ludat szinkronizáló Márton András a ludak elől veszi el az érvényesülés lehetőségét, a Gyűrűk ura filmváltozatában

Ja, és a Gilgames-eposz filmadaptációjában sumér színészek játszhatnak el bármit is. (Hogy olyanok már nincsenek? Szívás.)

A másik agyfakasztó hír egy régi téma újramelegítése volt: angol balradikálisok tiltakoztak az iskolatej ellen. Oké, annak idején én is tiltakoztam (meg óvodában a főzelékkel szemben), ám csak azért, mert a kakaót jobban szerettem. (Ha tudtam volna, szimbolikusan mennyivel előzöm a korom a kései nyolcvanas években!) A protestálás alapja itt azonban a tejosztás rasszizmusa volt. Kivételesen nem a tej fehérsége volt az ok, hanem az ázsiaiak laktózérzékenysége, így a mozgalom a többségi elnyomást látta egy egészségügyi kérdés mögött. A megoldásnál azonban itt sem jelentkeztek árnyalatok, a tiltakozók forradalmi ötlete a növényi alapú étkezés kizárólagos iskolai bevezetése volt;

Mondjuk kár meglepődni, a fehér civilizációs hagyományokon alapuló matematika (a diszciplina erős kínai gyökereiről ilyenkor szerényen hallgatnak) és a fehér felsőbbrendűséget szimbolizáló komolyzene után már bármi jöhet. Szerintem a következő a hóember lesz: eleve az afrikai kontinensen ritka, másrészt kirekesztően egyszínű, harmadrészt a gömbölyded formájával a riasztó fehérsége mellett testszégyenít is, a répa pedig offenzív szimbólum.

Attól félek, a Ferencvárosban felállított ízlésficamos BLM-szobor csak a demóverziója volt annak a nemzetközi idiotizmusnak, ami a kapuk előtt várakozik. Reméljük, egy ideig ott is marad.