A CEU-val újabb darabka jövőt dobtunk ki

„Persze már ez a darabka jövő is csak a filantropikus kegyelem ajándéka volt; nem a saját munkánk, erőfeszítésünk, felzárkózó képességünk eredménye.

Egy szilánknyi oda nem illő centrum, amit a posztfasiszta terrorizmusba forduló félperiféria idegen testként vet ki magából. Mi jön ezután? A gyász, azoknak a gyásza, akik még őszintén hitték, hogy mi is oda tartozhatunk. A megvetés, azoknak a haragja és megvetése, akik őszintén hiszik, hogy mindez a megtisztulás, a valódi felemelkedés előszobája. És a tömegek hallgatása, akik talán nem is tudják, hogy ma még néhány centivel mélyebbre nyomták őket a megaláztatásba és szolgaságba.

És még? Talán néhány fájdalmas görcs, a tehetetlenség, a lenyomottság, a kilátástalanság feszítő érzése. A megrablottság érzése, a jövőtlenség érzése, a méltóságunk megtagadásának érzése. És a gondolat, hogy ez így nem mehet tovább. És a remény, hogy ennek nem kell így mennie. Hogy nem kell a zsarnokság minden újabb lépésére cinikusan legyintenünk – úgyis tudjuk mi lesz, az ellenállás úgyis értelmetlen. És a gondolat, hogy ez az ország és ez az élet, a saját közös életünk még lehet a miénk; hogy a kiszolgáltatottságunk és megaláztatásunk nem valami felsőbb akarat, magyar sors, kényszerpályára állított történelmi fejlődés eredménye – hogy mindezellen tehetünk. És talán tett és küzdelem, és vereség és győzelem.

A CEU megy. Vesztettünk. A veszteség fájdalmas. De ez a fájdalom csak akkor ér valamit, ha segít tisztábbá tenni, hol tartunk, mivé lettünk, mi lett az ígéreteinkkel, a szabadságunkkal, a jövőnkkel; hogy mennyire kiszolgáltatottá, tehetetlenné, reménytelenné váltunk; ha ráébreszt minket, hogy mindebből végtére is elég volt; hogy végre vissza kell követelnünk a tudományos életünk, az egyetemeink, az országunk, a saját életünk és a saját sorsunk feletti uralmat.”