Ha bátornak lenni muszáj

„Sárosdi Lilla bátor nyilvános kiállása azért kavart viharokat, azért került az ügy minden más témát háttérbe szorítóan a közbeszéd fókuszába, mert a megaláztatást elszenvedett fél a publicitás vállalásával egyfelől a társadalmi tudat legkonokabbul védett tabuit sértette, legmélyebbre eltemetett titkait feszegette. Másfelől pedig azért, mert az ügy érintettjei éppen színházi emberek. Márpedig Schiller óta tudjuk, hogy a színház morális intézmény, amelyik működése során erkölcsi példákat állít a nézők elé. S ha a korabeli tanítást nem vesszük is ily didaktikusan szigorúan, akkor is áll, hogy a színház kitüntetett pozícióban van, amennyiben olyan konfliktusos élethelyzeteket tár elénk, amelyekben a jog még vagy már nem illetékes. Diktatúrákban például nem véletlenül cenzúrázzák a színházat s a művészetet, hiszen a jogrend ott is »működik«, csak éppen semmilyen korrelációban nincs az erkölcsi világrenddel. Amely utóbbi hivatott valamelyest megőrizni a széthulló társadalom integritását.

Esetünkben éppen az magyarázza a közönség felfokozott érdeklődését, hogy a történet a magasabb rendű erkölcsi iránymutatás művészi kifejezésének szolgálatára szegődött ember hübriszéről és bukásáról szól.

A valóság által »írt« életdráma tökéletesen beteljesíti a színház feladatát, hogy »tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát«. Vagyis, hogy szembesítse a társadalmat az önnön erkölcsi elvei és gyakorlata között feszülő ellentéttel.

S ha azt vizsgáljuk, milyen reakciókat váltott ki Sárosdi Lilla megszólalása a közvéleményből, hát elég szomorú kép tárul elénk. Hogy az áldozathibáztatás − egyébként mindenütt létező − gyomorforgató elhárító mechanizmusa működésbe lép majd, az nyilván nem ért meglepetésként senkit. De hogy ebben a műfajban a hazai repertoár mennyire változatos, ámde kiábrándító – az megér pár Vak komondor díjat.”