A változás rendszertelen, a rendszer változatlan − Velünk élő rendszerváltás III.

1989 októbere a köztársaság kikiáltásával a rendszerváltás legsűrűbb időszaka volt. Kerek 25 év, negyed évszázad telt el azóta. De mi volt a rendszerváltás? Mi történt velünk akkor és azóta? Mi az elmúlt huszonöt év mérlege, a rendszerváltás velünk élő öröksége? Erről kérdeztünk meg hozzánk, világlátásunkhoz közelebb álló, vagy éppen eltérő nézeteket képviselő véleményformálókat, publicistákat. A felkérésünkre válaszoló szerzők írásait Velünk élő rendszerváltás sorozatunkban közöljük a Mandineren.

*

A változás rendszertelen, a rendszer változatlan

Lányi András, az ELTE docensének írása.

Közép-Európa újkori történetében a legnagyobb cezúrát kétség kívül a térséget kétfelé szakító szovjet megszállás jelenti. A pártállami diktatúra által szétvert, kifosztott, megfélemlített, erőszakosan nivellált, s végül így-úgy jóllakatott társadalmakban a bolsevik diktatúra negyven esztendeje visszafordíthatatlan változásokat idézett elő. A saját terhe alatt összeroskadó birodalom hűlt helyén 1989-ben bizonytalan kimenetelű kísérlet kezdődött. Hogy mennyire bizonytalan, azzal a résztvevők a mai eszünkkel szinte felfoghatatlan mértékben nem voltak tisztában. Idő kellett hozzá (és gyomor), hogy tapasztaljuk a nagy szovjet tömbből kiolvasztott kis demokráciák végzetesen megromlott állagát. A történelem szemétdombját, úgy tűnik, nem lehet visszaforgatni.

Miközben az önjelölt politikai pártformációk hajba kaptak, hogy vajon mi volna az előbbre való, a történelmi hagyomány és a jogfolytonosság helyreállítása, vagy a nyitott társadalom nyugati mintáinak átvétele, nem vették észre,

1. hogy a hagyományt hordozó intézmények és csoportok maradéka leginkább csak a sérelmek és téveszmék áthagyományozására alkalmas jelenlegi állapotában, és a nemzeti sorsközösség helyreállítása helyett annak megosztásához nyújt mintákat – egy olyan nemzedék számára, amely e múltat illetően hajmeresztően tudatlan, a közösség szótól viszont kiütéseket kap;

2. hogy a „szabad világ” dáridójából végképp kimaradtunk, miután ott a közszabadság idő közben áldozatul esett az üzleti vállalkozás szabadságának, ez utóbbi pedig a nemzetközi cégbirodalmak és pénzügyi hálózatok féltékenyen őrzött kiváltsága lett; s ebben az új világrendben a gyenge és késve érkező versenytársat csak az eladósodás szabadsága illeti meg.

*

(Aki nem tudja, hogy hol élünk, az SZDSZ-be lépett, aki nem tudja, hogy mikor, az MDF-be, írtam erről annak idején.)

A hazai és nemzetközi erőviszonyoknak megfelelő, világos programmal a rendszerváltozás pillanatában egyedül a „hamis realisták” rendelkeztek (tessék újraolvasni Bibót, aki manapság senkinek se kell): a pártállam örökösei és haszonélvezői, s ők a maguk programját végre is hajtották.

− Az odáig általuk igazgatott nemzetgazdaságot magántulajdonukká tették, piacképes részét pedig egyszerűen eladták, és a bevételt pozícióik megerősítésére, illetve az államháztartás finanszírozására fordították, jellemzően a gazdaság versenyképességét javító új technológiai tőke bevonása nélkül;

− kiszorították és tönkretették a hetvenes-nyolcvanas években spontán beindult újrapolgárosodás társadalmi bázisát: a kisvállalkozókat és a független, civil kezdeményezéseket;

− fenntartották a politikai célokat szolgáló, politikai érdemeket jutalmazó állami újraelosztás meghatározó szerepét a gazdaságban és a kultúrában egyaránt.

*

A pártállam tehát, az új politikai csoportosulások készséges bebocsátásával és aktív közreműködésével a kilencvenes években többpártállammá alakult, anélkül, hogy lényegesen csökkent volna a hatalom és a nép közötti távolság. Azóta a helyi, munkahelyi, szakmai és kulturális közösségek erőtlen önkormányzati törekvéseit fokozatosan letörték, anyagi eszközeiket és jogosítványaikat lépésről-lépésre újra-központosították. Az érdemi társadalmi ellenőrzés lehetősége híján a képviseleti demokrácia jobbára üres formaság maradt, a parlament törvénygyártó műhellyé silányult, a törvények pedig a mindenkori kormány klientúrájának napi érdekeit szolgálták.

Magyarországon nem alakult ki a független magántulajdonosok és civil kezdeményezések szabad társadalma. A jogállam formális keretei között nem a polgárok ellenőrzik a kormányzatot, hanem az egypárt nyűgétől megszabadult többpárti politikai osztály ellenőrzi – mint tették elődei is – alattvalóit. Az SZDSZ által szorgalmazott, kíméletlen neoliberális gazdaságpolitika az MSZP által képviselt posztszocialista struktúrák fenntartását finanszírozta.

Politika és üzlet korrupt összefonódása a globalizáció korában mindenütt végbement, nálunk azonban egyértelműen a politika kezdeményező szerepével. Míg az osztogatás és fosztogatás rendszerének anyagi bázisát a baloldali kormányok a nemzeti vagyon kiárusításával és a hazai piacok radikális liberalizálásával teremtették elő, a jobboldali kormányzat újabban ezt a célt visszaállamosítással és központosítással éri el. Ezért a baloldal a maga politikáját „liberálisnak” nevezi, a jobboldal pedig patriótának vagy nemzetinek tartja magát, nemzeten azonban az államot érti.

A politika beszűkült: az újraelosztás forrásaiért vetélkedő pártokráciák küzdelmére korlátozódik. A demokratikus társadalmakat jellemző nyilvános párbeszédnek egyre szerényebb szerep jut a közcélok megállapítása körül: mindegyik oldal a maga nótáját fújja, a bírálatot ellenséges támadásnak tekinti, alantas szándékokkal magyarázza és negligálja, hiszen politikai ellenfelei vitaképességét eleve kétségbe vonja, lévén azok a nemzet illetve a haladás ellenségei. Hasonló felemásság jellemzi a gazdaságot is, ahol jogi értelemben a piaci verseny szabályai érvényesülnek, azzal az apró különbséggel, hogy az üzleti siker és kudarc mégsem a szereplők piaci teljesítményén múlik, hanem a politikusok jóindulatán: a tőke felhalmozása 1990 óta töretlenül a minisztériumok előszobáiban zajlik.

Ez a vázlatos leírás, megfigyeléseim szerint a rendszerváltozást követő két és fél évtized egészére érvényes, ezért egységes korszakról beszélek, s egy olyan politikai berendezkedésről, amely egészében se piac-elvűnek, se etatistának, se demokratikusnak, se diktatórikusnak nem nevezhető. Ellentmondásos természete azonban nem teszi inkoherenssé, se fenntarthatatlanná, már csak azért sem, mert sok tekintetben szervesen épül a történelmi előzményekre. A rendszer szilárdságának biztosítéka maga a megosztottság. Amíg sikerül elhitetni a választókkal, hogy politikai preferenciáik szerint két egymástól markánsan különböző oldal között lehet és kell választaniuk, addig a kormányok periodikus váltakozása biztosítja a pluralizmus minimumát, és fenntartja a látszatot, hogy a nép beleszólhat a politikába, sorsának jobbra fordulását tehát nem a rendszer, hanem a bal- vagy jobboldali kormány megdöntésétől remélheti. A rendszerrel szembeni elégedetlenség tehát a rendszert erősíti.

*

2010-ben a FIDESZ elsöprő győzelme korszakhatár lehetett volna, de nem lett. A győztesek beérték azzal, hogy a választóktól kapott széleskörű felhatalmazás birtokában a pozíciók és a vagyon elosztása terén hajtsanak végre radikális fordulatot. Az erőviszonyok megváltoztak, a hatalomgyakorlás jellege alig, és semmi esetre sem a demokrácia előnyére. Ma már talán meg tudnánk fogalmazni, mi az, amit 1989-ben elmulasztottunk a békés átmenet eufóriájában, vagy feláldoztunk a piacgazdasággal és a képviseleti demokráciával kapcsolatos illúziók oltárán. A tényleges társadalmi önrendelkezés volt az, a különféle közösségek érdemi részvétele a sorsukat érintő döntések meghozatalában. Ettől ma távolabb vagyunk, mint 1990 óta bármikor. A mostani győztesek nem titkolt ellenszenve a demokratikus jogállam alapelve, a fékek és ellensúlyok rendszere iránt, végeredményben visszalépést jelent a horthysta-kádárista hagyomány, az egypárti demokrácia és a bürokratikus abszolutizmus irányába. Ez a visszalépés egyébként nem túl jelentős, mivel a hatalom korlátozásának és ellenőrzésének alkotmányos biztosítékai már korábban is csak névleg léteztek. Orbánék legfeljebb a hivatalos politika rangjára emelték azt, amit Gyurcsányék ténylegesen műveltek. A rendszerváltók rendszerét a legautentikusabb rendszerváltó párt, a FIDESZ konszolidálta.

Ehhez mindenekelőtt példátlan méretű és hatáskörű központi bürokráciát épített ki az élet valamennyi területén. A megjegyezhetetlen nevű új közhivatalokat pedig „megbízható” új káderekkel töltötték fel, akiknek gyakorlatlansága és szervilizmusa minden kívülről érkező kezdeményezésnek útjában áll, az ügyintézést példátlanul körülményessé teszi, a sűrűn változó és rosszul előkészített felsőbb utasításoknak azonban feltétlenül engedelmes eszköze.

A magyarázat minderre, nevezetesen hogy az új kormány szabad kezet óhajtott magának nagyszabású tervei véghezviteléhez, öt év tapasztalatai alapján nem tűnik meggyőzőnek. Mint a történelemben annyiszor, a végrehajtó hatalom útjában álló akadályok eltávolítása nem hatékonyabbá, hanem meggondolatlanná, erőszakossá és pazarlóvá tette az állam működését. (Korruptabbá már nemigen tehette, mint amilyen a balliberális koalíció idején volt.) A kormány az ígéreteken túl nem sokat tett a hazai gazdaság fellendítése érdekében, s az államcsőd elkerülése érdekében pusztán az állam bevételeinek növelésére szorítkozott, ami azt illeti, nagyon is hagyományos módszerekkel: a bankok (egyébként időszerű és jogos) megsarcolásával, a magánszférától elvont fejlesztési forrásokkal és kölcsönökkel.

Az így koncentrált források egy részét kétes hasznú, de annál drágább, reprezentatív nagyberuházásokra fordította, miközben az egészségügy, az oktatás és a környezetvédelem terén a közkiadásokat minden áron mérsékelni igyekszik. Az állami megrendeléseket és a fejlesztési célú pályázati pénzeket eközben a hozzá lojális üzleti körök jutalmazására használja. A külföldi államadósságot nem csökkentette, újabban annak növelése mellett kötelezte el magát (a Paks2-ről kötött moszkvai megállapodás keretében). Semmit se tett annak érdekében, hogy növelje a hazai piacon a hazai termelők részesedését, ami az egészséges gazdasági fejlődés legelső, elengedhetetlen feltétele volna. A fajlagosan nagyobb hozzáadott értéket és jobb foglalkoztatási mutatókat produkáló kisvállalkozások helyett továbbra is a kül- és belföldi gazdaság óriásait részesíti kedvezményekben. Így azután a munka nélküli tömegek továbbra sem találnak maguknak megélhetést. Mert az adófizető pénzén tengődő, éhbérért alkalmazott közmunkás ugyanolyan munkanélküli, ugyanolyan nyomorult és ugyanolyan jövőtlen marad, mint volt annak előtte.

*

Tény, hogy az elmúlt évtizedek kártékony és végzetesen felelőtlen politikájáért a szocialista-liberális kormányok felelősek, és a FIDESZ 2010-ben már sok tekintetben tarthatatlan, csődközeli helyzetet örökölt. Ennek legkirívóbb jeleit a következőkben látom:

− A fiatalok, különösen a képzettek és a vállalkozó szelleműek százezer számra hagyják el az országot, ahol nem tudnak elhelyezkedni, családot alapítani. Hasonló menekülési hullámmal eddig csak vesztes háború, levert forradalom után találkoztunk. (Nem a hárommillió koldus menekül. Azok itt maradnak velünk.)

− A mélyszegénységbe süllyedt, a többségi társadalomból kiszorult cigányság helyzete polgárháborúval fenyeget. Tisztességes megélhetésre kilátásuk sincs. A magyar állam nem volt képes sem a beilleszkedést lehetővé, sem a szélsőségesen antiszociális minták követését lehetetlenné tenni számukra. Márpedig egyes területeken ma már a születő gyerekek többsége cigány származású.

− A falusi társadalom lassan elvándorol, kihal. Európa éléskamrája ismét hárommillió koldus országa. A páratlanul kedvező természeti adottságokban rejlő előnyök kihasználatlan maradnak, mert az újjáalakult nagybirtokrendszer e nélkül is, sőt, éppen így biztosít fényes megélhetést az új földesuraknak. A magyar föld uniós agrártámogatást terem. Az értékesítési, támogatási és birtokviszonyok reformja 2010 után is üres ígéret maradt.

− Végül, a működésképtelenség határán veszteglő közszolgáltatási ágazatok közül ki kell emelnünk az egészségügy és a vasúthálózat kétségbeejtő állapotát.

Figyelemre méltó, hogy a futballra, atomerőműre, múzeumi negyedre, állami reprezentációra számolatlan milliárdokat költő jobboldali pártszövetségnek e válságterületekkel kapcsolatban egyelőre, úgy tűnik, még tervei sincsenek, ha vannak, ügyesen titkolja őket.

*

Mindez azonban az én szememben nem a rendszerváltók felemás rendszerének tarthatatlanságát bizonyítja, hanem éppen ellenkezőleg, annak szívós életképességét: a tehetetlenség erejét. Magyarország 1989 után fokozatosan holtpontra jutott, ahonnan a maga erejéből nem képes, a többség talán nem is kíván elmozdulni, mert már elképzelni se tudja, hogy más politikai viszonyokat teremthetne magának, és azok között jobb minőségű, értelmes életet. Éppen a válságos ágazatok, a vesztes társadalmi csoportok és régiók azok, amelyek sorsa a legkevésbé befolyásolja azt, ami a politikában történik és történni fog. A változást sürgető erők gyengének és egyre gyengébbnek bizonyulnak, a változás ellen ható érdekek túlontúl kézzelfoghatóak. Huszadik századi véres történelmünk a túlélőket, szegényeket és gazdagokat, nyerteseket és veszteseket egyaránt arra szocializálta, hogy kerüljék a részvételt  közügyek intézésében, ne vállaljanak szolidaritást sorstársaikkal, és érdekeiket egymás rovására érvényesítsék. Minden régi és új tapasztalatunk e magatartás célszerűségét igazolja. Akik mással próbálkozhatnának, azoknak már a felmenőit megölték vagy elűzték, ma elenyésző kisebbséget alkotnak.

A rendszerváltók rendszerének konszolidációja a magyar gazdaság teljesítményének növelése nélkül ment végbe, az átlagos életszínvonal csökkenése mellett, elmélyítve az újgazdagok és a tartósan szegények életformája közti szakadékot. Az is igaz, hogy jelen viszonyaink között tartós gazdasági fellendülést, amely nem jár a függőség és az adósság egyidejű növekedésével, csak úgy lehetne elérni, 

− ha a kormány a rendelkezésére álló forrásokat olyan területekre összpontosítaná, ahol a fejlesztés aránylag kis tőkebefektetéssel és nagy élőmunka-igénnyel jár, a mezőgazdaságtól a megújuló energián keresztül a kutatás-fejlesztésig,

− ha a közszükségleti cikkek belföldi piacán tenné sikeressé a hazai kis- és középvállalkozásokat, megteremtve a feltételeit annak, hogy a magyar háztartások költségvetésük minél nagyobb részét fordíthassák hazai áruk és szolgáltatások vásárlására.

A FIDESZ, választási ígéreteit meghazudtolva, nem indult el ezen az úton. Márpedig a hazai kínálat, a hazai kereslet és a költségvetési bevételek egymást erősítő növekedése csak akkor indul be, ha az új munkahelyek a hazai vállalkozói szférában keletkeznek, nem transznacionális cégek beruházásai nyomán, és nem is állami közmunkaprogramok, állami költekezés következményeként.

*

Ma tehát ott tartunk, hogy az országnak úgy kell szembenéznie a rendszerváltás óta rendezetlen sorskérdésekkel, a minden reformálás után egyre gyatrább közszolgáltatásokkal, versenyképtelen közoktatással, lerobbant infrastruktúrával, növekvő szegénységgel, a fiatalok kilátástalan jövőjével, hogy nem rendelkezik az elodázhatatlan reformok anyagi fedezetével.

A történelem arra tanít, hogy a politikai stabilitás ilyen körülmények között csak külpolitikai eszközökkel tartható fenn: a kormánynak vagy új külső forrásokat kell bevonnia, vagy hadat kell üzennie valakinek, hogy az elégedetleneket kielégítse – vagy elnémítsa. Az Orbán által végrehajtott külpolitikai fordulat, a „keleti nyitás” mindkét követelménynek eleget tesz. Kínai befektetőkkel, orosz hitellel kecsegtet, s nyílt összeütközésbe hoz eddigi szövetségeseinkkel, ami éppen kapóra jön, ha a hazai közönség magyarázatot követel gazdasági nehézségeinkre,  hazánk egyre kedvezőtlenebb megítélésére a nyugati világban.

A multik, a bankok, a nyugat, a liberalizmus, Amerika és az Európai Unió ellen folyó verbális honvédő háború célja nem egyéb, mint hogy a csalódott választóknak kárpótlást és magyarázatot nyújtson a társadalom- és gazdaságpolitika kudarcaiért. Most, amikor mindenki minket bánt, becsületes magyar embernek mégiscsak az értünk hadakozó kormány oldalán a helye.

A külpolitikának azonban nem idehaza, hanem a nemzetközi színtéren kellene sikert aratnia. Magyarországot pedig szövetségesei egyre inkább megbízhatatlan partnernek tartják, kormányról kormányra változó külpolitikáját következetlennek és kicsinyes érdekektől vezéreltnek. Ezért az ország nemzetközi tekintélye a rendszerváltozás óta egyre hanyatlik. Ennek következményeit a szomszéd országok magyarajkú lakói is megszenvedik. Visegrádi partnereinkben pedig a magyar külpolitika váratlan, oroszbarát fordulata kelt újabban jogos megütközést. A független Magyarország útja a Varsói Szerződéstől a moszkvai szerződésig a távoli szemlélőben ha nem értetlenséget, akkor szánalmat kelt.