Az utolsó szó jogán

„A magyar nagymama a konyhában nem éppen kísérletező típus. A sült malac bőrét mézzel bőségesen soha meg nem kenné, s szegfűszeget sem szurkálna bele, mert a férje biztosan viszolyogna tőle. Sőt a tócsniba, azaz a lepcsánkába (vagy ahogyan mi mondtuk otthon: macok) még parancsra sem reszelne gyömbért és szerecsendiót – pedig úgy az igazi, mondhatom. Az ő családja viszont csak borssal, majorannával és fokhagymával szereti.

Most a vádlottak padján ül, és a kardigánja ujjából elővett gyűrött papír zsebkendővel a szemét törölgeti. Sír. Szégyelli magát a magyar nagymama, mert tíz évvel ezelőtt bűnt követett el: a gazdasági iroda dolgozójaként tettestársa volt a vádlottak padján most mellette ülő politikusoknak. Az utolsó szó jogán az asszony beszélni nem képes. Előre megírt szöveget ad a bírónő kezébe, és hüppögve kéri, hogy olvassa föl helyette, mert ő nincsen abban az állapotban.

A szövegből kiderül, hogy a magyar nagymama szolgalelkűnek tartja magát, amiért végrehajtotta a törvénytelenségeket elkövető polgármester minden parancsát annak idején. El is űzte szülővárosából a szégyen és félelem, helyét messze idegenben azóta sem találja. Egykor térdre kényszerítette őt a hatalom, s neki nem volt ereje ellenállni. Féltette az állását. Talán átfutott rajta a gondolat, hogy ha a basáskodó polgármester kirúgja, akkor odahaza vasárnap nem lesz többé rántott hús az asztalon. Mit esznek akkor a gyerekek? Enni kell nekik adni.”