A cselekvés megszállottja – ki igazából Emmanuel Macron?

„Emmanuel Macron, az egymást követő őszinteségek elnöke” címmel jelentetett meg interjút Corinne Lhaïk újságíróval a Valeurs actuelles nevű francia jobboldali hetilap. A beszélgetés apropója az, hogy Lhaïk, a L’Opinion munkatársa könyvet írt Macron személyiségéről. (Az államfő profilját korábban ebben a cikkben próbáltuk megrajzolni, akkor főleg politikai-társadalmi kérdések mentén.)

Lhaïk szerint Macron olyan elnök, akit „inkább gyűlölnek, mintsem utálnak”. Nicolas Sarkozyt politikai okokból utálták azok, akik túlságosan jobbosnak találták őt, míg a Macronnal szembeni ellenszenv hátterében nem annyira politikai, hanem társadalmi okok rejlenek, „egyfajta osztálygyűlölet”. Sokak számára az elit, az uralkodó osztály jelképes alakja ő – az ebből fakadó utálat gyakran a gyűlöletig fokozódik, és irracionális jelleget ölt. Az ellenszenvben Lhaïk szerint szerepet játszik a Brigitte Macronnal való házassága is,

mivel egyfajta transzgressziót, határsértést testesít meg.

Macron tisztában van azzal, hogy milyen gyűlöletet ébreszt a személye, és igyekszik változtatni ezzel a helyzeten – nem azzal, hogy szerethetőbbé teszi magát, hanem azzal, hogy empatikusnak mutatkozik mindenki érzékenysége iránt. Lhaïk rámutat: Macron két nagy területet nyitott meg elnöksége alatt, az egyik a környezetvédelem, a másik a terrorizmus és a politikai iszlamizmus elleni harc – elnöki ciklusa végéig ezeken kíván továbbhaladni.

Az interjúkészítő következő kérdése Macron – Lhaïk által tekintélyesnek gondolt – szellemi képességeire vonatkozik. Az újságíró elmondja: az elnök intelligenciája az emlékezőtehetségén és koncentrálóképességén alapszik: nem hagyja, hogy bármi is elvonja figyelmét, lenyűgöző, ahogyan felszívja az ismereteket, s afféle eminens diákéhoz hasonló tudásvágy van benne – mindent tudni akar mindenről.

„Emmanuel Macron azt gondolja, hogy mindent jobban tud másoknál. Ez egyszerre jó és rossz tulajdonság, különösképpen a hatalom gyakorlásában” – állapítja meg Lhaïk, hozzátéve:

feladatokat delegáljon másoknak.

Lhaïk szerint Macron pragmatikusan veti be vonzerejét. Nem szeret baráti kapcsolatokat megszakítani, ebben nyilvánul meg gyengédsége, viszont tudja, milyen körökben érdemes mozognia. Régebben a nagyvállalati vezetők körében igyekezett ismeretségeket kötni, ma nemigen találkozik velük, nehogy a gazdagok elnökének gondolják. Hasonlóan rugalmas a viszonya az értelmiséggel. Az újságíró elmondja: Macron számos korábbi szerelmével beszélt, akiket elhagyott a férfi. Macron érzelmi élete rendkívül változó, érzelmeit az újságíró szerint azonban nem játssza meg: mindig őszinte „abban a pillanatban”, amikor kifejezi őket – ezt nevezi Lhaïk „egymást követő őszinteségeknek”.

Telefonbeszélgetés Zemmourral

Az interjúban ezután Macron anyai nagyanyja, Manette kerül szóba, aki nagyon fontos ember volt az elnök életében: ötéves korában úgy döntött, hogy nála szeretne lakni, s valóban hosszú időt töltött az otthonában. Manette ugyanakkor nem kényeztette el a fiút, sokat követelt meg tőle, s

Lhaïk elmondja: az elnök nagyanyjától örökölte az irodalom, a tanulás, illetve az egyedüllét iránti szeretetét. A 2013-ban elhunyt Manette nem lehetett ott Macron elnöki beiktatásán – az elnök azonban most is állandó párbeszédet folytat nagyanyjával. Lhaïk szerint Macron édesanyja fájdalmasan élte meg azt, hogy fiát erősebb érzelmi szálak kötik Manette-hez, mint őhozzá, noha szeretetteljesen kezelte őt.

Brigitte Macron és Emmanuel Macron állnak fenn nézetkülönbségek – hangsúlyozza az újságíró. Brigitte-et sokkal jobban foglalkoztatja például a vallás, mint férjét.

A First Lady apácáknál nevelkedett, innen eredeztethető mély hite – míg ő karácsonykor szeretne részt venni az éjféli misén, az elnök nem, akinek a jezsuita iskolában volt egy vallásos periódusa, és megkeresztelkedett, ám csakhamar elveszítette hitét, még ha erős filozófiai érdeklődése meg is maradt a vallás iránt. Lhaïk ide vezeti vissza az elnök azon kívánságát, hogy az egyházak aktívan vegyenek részt a közbeszédben, s eme logikából eredt nagy visszhangot kiváltó beszéde a katolikus püspöki konferencia rendezvényén, amiről lapunk is beszámolt.

Brigitte Macron „klasszikusabb” katolikus: Lhaïk említi a férje oldalán tett látogatását a Vatikánban, a First Lady meghatottságát a Spanyol lépcső fölé magasodó Trinitá dei Monti-templomban, ahol egy Máriát ábrázoló freskó könnyekre fakasztotta. Politikai téren is tradicionalistább, mint férje: nem támogatja például, hogy lazítsák a tantervi követelményeket. „Az elnök liberálisabb gazdasági téren és erkölcsi kérdések ügyében – a hatalomban aztán némiképp korrigálta e liberalizmusát, mivel egy olyan Franciaországgal szembesült, ami sok tekintetben jobbra áll tőle” – jelenti ki az újságíró.

Szóba kerül aztán az is, hogyan ítéli meg Macron a „keményebb” jobboldal orgánumaként számon tartott Valeurs actuelles-t, aminek nemrég hosszú interjút adott, és amit magánkörben „nagyon jó újságnak” nevezett. Az elnök van hajlam a provokálásra – mondja Lhaïk. Szereti azokat az embereket, akik kilógnak a sorból – ezért is kelthette fel érdeklődését például Alexandre Benalla, „akit semmi sem predesztinált arra, hogy az Élysée-palotában találjon munkát”. De becsüli Philippe de Villiers volt politikust, a szuverenista jobboldal fontos alakját is, akinek rendkívüli módon legyezgeti a hiúságát az elnök figyelme. Beszélgetéseik során szinte semmilyen ügyben (legyen szó Európáról, a globalizációról, a multikulturalizmusról vagy az iszlámról) nem értenek egyet, de Macron szereti az efféle „izmosabb” eszmecseréket.

aki azon „rosszfiúk” közé tartozik, akikkel szeret eszmei-ideológiai síkon megütközni. Amikor tavaly májusban Zemmourt a nyílt utcán szidalmazták, az elnök felhívta őt, ez pedig alkalmat nyújtott arra, hogy a bevándorlásról beszélgessenek.

A Valeurs actuelles sokak szemében a „jobboldal jobboldalát” jelenti, Macron pedig szereti megmutatni, hogy nem fél semmilyen negatív reakciótól – a lapnak adott interjúval emellett magához édesgetheti a közvélemény egy részét, ami elnökjelöltsége során hasznos lehet majd. (Macron „jobboldali” fordulatáról itt írtunk, de érdemes elolvasni a L’Expressnek adott karácsonyi interjújának szemléjét is, amiben jól tettenérhető nyitása a konzervatívok felé.)

Macron, a regényíró

Lhaïk úgy látja, Macron és korábbi miniszterelnöke, Édouard Philippe kapcsolatában három évig nem volt nagyobb törés, mindegyikük végezte a maga dolgát, s nem érezték szükségét annak, hogy közelebbi személyes kapcsolatot építsenek ki. A válsághelyzetekben – így a sárgamellényes tüntetések idején, illetve a járvány alatt – azonban megmutatkoztak a különbségek a két ember karakterében: Macron sokkal intuitívabb volt, rögtön lemondott volna a karbonadó-emelésről, a járványkezelés során pedig az egészségügyi szempontokra fókuszáló Philippe-től eltérően nagyobb hangsúlyt fektetett volna arra is, hogy a gazdaság ne álljon le. Ez az ellentét vezetett aztán Philippe távozásához (a kormányfőcseréről ezen írásunkban olvashatnak bővebben).

Épp úgy hátráltatja őt az adminisztráció, mint elődjeit, és nem rendelkezik azokkal az eszközökkel, amelyekkel sikeresen vívhatná meg politikai küzdelmet. Az állam átszervezése kudarcba fulladt, a gazdasági liberalizáció szellemében egyszerre sok reformba (munkajog, vasút, nyugdíj) vágott bele, ám ötleteit mindig hűvösen fogadták. „Az intézményi reformok jelentik a legnagyobb kudarcait” – mondja az újságíró.

Ami a szeparatizmusról szóló törvényt és az iszlamizmus elleni harcot illeti, Lhaïk rámutat: Macron a klasszikus szekularizmus hívietől eltérően nagyvonalúan áll a vallásokhoz, mostanra viszont rájött, hogy az iszlám nem csupán vallás, hanem olyan doktrína is, ami szembemehet a köztársaság értékeivel, sőt terrorizmushoz vezethet. Ugyanakkor alapvetően változatlan a nyitott társadalommal kapcsolatos kezdeti víziója, ahol mindenki szabadon megélheti a saját identitását – s az újságíró szerint ma is vallja a Bataclan-merénylet után kifejtett, sokakat felháborító gondolatait, miszerint a terroristák fiatal franciák voltak, és közös felelősség, hogy teret hagytak a terrorizmusnak. Macron továbbra is kedvelt szófordulata, az en même temps örök ambivalenciájában leledzik, és így áll hozzá az iszlamizmus problémájához is – nem tudni, milyen álláspontra lyukad ki végül.

Annyi biztos, hogy a szeparatizmus elleni törvény kemény fellépést ígér a politikai iszlamizmussal szemben. „A probléma abban rejlik, hogy Macron egyszerre kétféle beszéddel él, ez pedig egy olyan politikai dialektikából fakad, ahol jóindulatúan közelítenek a sokszínűséghez” – véli Lhaïk.

„Multikulturalista az elnök?” – teszi fel a kérdést az interjúkészítő, az újságíró pedig úgy válaszol:

A beszélgetés végén Macron írói ambícióiról tudhatunk meg érdekes részleteket. Az elnök a gyökereiről írt egy regényt, ami fiókban pihen, négy vagy öt ember olvasta el csupán, akik egybehangzóan állítják: középszerű alkotásról van szó, és maga Macron is csapnivalónak találja.

Brigitte Macron viszont elárulta Lhaïknak, hogy született egy második könyv is, ami egy „rejtélyes idős hölgyről”, egy ufóról szól, az alakot pedig Macron nagyanyja ihlette. A könyvet 2022-ben vagy 2027-ben, tehát Macron elnöki székből való távozása után publikálják majd. Brigitte jó véleménnyel van erről a szövegről, ám ő nyilván elfogult a férje irányában. „Azt gondolom, Macron nagy dolgokra lesz képes, miután elhagyja az Élysée-palotát. Az írás ugyanakkor hosszabb íróasztal mögött töltött időt feltételez – az elnök pedig igencsak mobilis személyiség, nem tudom, képes lesz-e elviselni ezt az aszkézist” – mondja az újságíró.