Nem engedte eltemetni Párizs polgármestere a jobboldali írólegendát, kitört a botrány

Úgy látszik, nem telik el hónap anélkül, hogy Franciaországban ne robbanna ki valamilyen irodalmi botrány. Mint arról lapunk is beszámolt, a múlt év végén Louis-Ferdinand Céline antiszemita pamfletjeinek tervezett újrakiadása tartotta lázban az értelmiséget, az ügy végére az tett pontot, amikor a kiadó bejelentette a projekt felfüggesztését. Januárban aztán az csapta ki a biztosítékot, hogy a francia történelem és kultúra szempontjából jelentős aktuális évfordulókat ismertető állami kiadványban helyet kapott a monarchista filozófus-költő, Charles Maurras is, itt végül a kulturális miniszter rendelte el a kötetek visszahívását, mondván, az antiszemita Maurras nem érdemli meg, hogy megemlékezzenek róla. Céline és Maurras ügye élesen megosztotta a közvéleményt, az új eset ehhez képest ritkán látott összefogásra késztette az értelmiséget.

Déon a háború utáni jobboldal fontos alakja volt

A Figaro számolt be Michel Déon lányának kálváriájáról, aki apja 2016-as halála óta hiába próbálta elérni, hogy valamelyik párizsi temetőben helyezhessék végső nyugalomra a köztiszteletnek örvendő írót. Déon nem mellesleg a Francia Akadémia halhatatlanjai közé tartozott, így aztán – gondolhatnánk – mi sem lett volna természetesebb, mint hogy sírhelyet kaphat a fővárosban. A párizsi városvezetés azonban hajthatatlannak bizonyult, és a jogszabályokra hivatkozva elutasította a kérést. A riportból kiderül, hogy maga az Akadémia állandó titkára, a neves szovjetológus, Hélène Carrère d'Encausse is próbált közbelépni az ügyben, ám rendre a bürokrácia falába ütközött, Anne Hidalgo, a főváros szocialista polgármestere pedig még csak arra sem méltatta, hogy felvegye neki a telefont. „Déon sohasem rejtette véka alá a meggyőződéseit. Ez lenne a magyarázata annak, hogy Hidalgo munkatársai így járnak el vele?” – teszi fel a kérdést a Figaro szerzője.

Ez nem lenne meglepő. A hatályos törvény értelmében valóban nem lehetne eltemetni Déont a fővárosban, ugyanakkor az is elég nyilvánvaló, hogy Hidalgónak (ne felejtsük el: a polgármester nemrégiben Che Guevarát méltatta az egekig a Twitteren) nagyon kényelmes volt a jogszabályok mögé bújva megtagadnia azt a kérést, aminek vélhetőleg nem volt túl nagy kedve eleget tenni.

Déon a francia jobboldali értelmiség fontos alakja volt: a világháború alatt Maurras titkáraként dolgozott, a felszabadulás után pedig tagja volt annak a laza irodalmi csoportosulásnak, amely harcot hirdetett a Sartre-féle egzisztencializmussal és az elkötelezett irodalom eszményével szemben. Déon és fiatal írótársai, Roger Nimier, Antoine Blondin és Jacques Laurent, akikre Nimier egyik regényének címe nyomán a huszárok nevet aggatta a kortárs irodalomkritika (maga Déon egyébként tagadta a csoport létezését), féktelen életélvezetükkel, erkölcsi szertelenségükkel és nonkonformizmusukkal tüntettek az ideológiai gyomorgörcs korában. A „mily sekély a mélység” gondolatának jegyében a huszárok megveszekedetten könnyedek voltak, kiröhögték mind a progresszívok világmegváltását, mind a burzsoá-konzervatív értékeket; balról nem is késlekedtek fasisztának titulálni őket, és megítélésükön éppenséggel azzal sem javítottak, hogy rendszeresen publikáltak a nacionalista-szélsőjobboldali folyóiratokban, valamint – minden el nem kötelezettségük dacára – kiálltak az olyan ügyek mellett, mint például a francia Algéria.

Nimier még 1962-ben meghalt autóbalesetben, társait pedig idővel befogadta az irodalmi mainstream: Laurent-t és Déont a Francia Akadémiába is beválasztották. Déon különösképpen megbecsült alakja volt a francia irodalmi világnak. Izgalmas regényt írt a harmincas években útnak induló értelmiségi generáció válaszútjairól (Les Poneys sauvages), az Un taxi mauve-ból (Lila taxi) Philippe Noiret és Charlotte Rampling főszereplésével készült filmet magyarul is bemutatták. Fáradhatatlan utazó volt, számos útirajzot is írt. A hatvanas évek végén elege lett a modern városok rondaságából, és Írországba költözött, itt érte a halál kilencvenhét éves korában.

Egyenlőség a halálban is

Éppen erre hivatkozva utasították el Hidalgóék Alice Déon kérelmét. A törvény szerint egy elhalálozott személy négy esetben jogosult arra, hogy egy adott településen sírhelyet kapjon: ha ott hunyt el, ha ott lakott, ha családi sírhellyel rendelkezett ott, vagy ha szerepelt a település választási nyilvántartásában. Márpedig Déon esetében egyik feltétel sem teljesült. „A halál előtt is érvényes a jogegyenlőség, közszereplők legyünk vagy sem, a Francia Akadémia tagjai legyünk vagy sem. És büszke vagyok arra, hogy Párizsban aggályosan tiszteletben tartjuk köztársaságunk alapelveit” – fogalmazott Twitter-bejegyzésében Pénélope Komitès, Hidalgo temetkezési ügyekben illetékes munkatársa. A harcos köztársaságpárti kiállásban csupán egy szépséghiba van: a múltban már volt példa arra, hogy a városvezetés kivételt tett illusztris személyekkel, így például 2004-ben az amerikai Susan Sontagnak, 2012-ben pedig a mexikói Carlos Fuentesnek biztosítottak sírhelyet a fővárosban. 

„Igaz, az apám jobboldali volt, ám irodalmi kérdésekben nem szektásan gondolkodott. Az írók maguk lehetnek jobb- vagy baloldaliak, a műveik azonban nem” – szögezte le Alice Déon, hozzátéve: nem kívánja tovább szítani a már amúgy is parázs vitát. Hidalgóék joggal pitiánernek nevezhető húzása ugyanis sokakat felháborított. A párizsi közgyűlés republikánus és független tagjai rosszhiszeműséggel és politikai elfogultsággal vádolták meg a polgármestert. Jérôme Dubus Macron-párti politikus pedig a Figaróban adott hangot értetlenségének. „Mindenki tudja, hogy a párizsi temetők megteltek, hogy nincs bennük több hely. Mi sem érthetőbb, hogy emiatt szabályokat hoztak, és ezeket illik betartani. Michel Déon esete azonban egyedi: a francia kultúráról van szó” – hangsúlyozta Dubus.

Houellebecq is kiállt az író mellett

Február 19-án száz francia értelmiségi közös levélben állt ki amellett, hogy Déont a fővárosban temethessék el. Az író széleskörű megbecsültségét jelzi, hogy a lehető legkülönbözőbb hátterű és gondolkodású személyek írták alá a petíciót: nem mindennap látjuk egymás mellett például az establishment kedvenc filozófusának, Bernard-Henri Lévynek és A szentek tábora című regényével a migránsválságot és a Wilkommenskulturt már a hetvenes években tökéletesen megjövendölő, a baloldal által előszeretettel rasszistának titulált Jean Raspail-nak a nevét. Aláírta a levelet Michel Houellebecq is – a sztáríró a kétezres évek elején Déonék írországi otthonában keresett menedéket, amikor A csúcson megjelenése után az iszlamisták célkeresztjébe került. De többek között Milan Kundera, Guillaume Musso, Amélie Nothomb, Yasmina Reza írók, Alain Finkielkraut és Michel Onfray filozófusok is kiálltak Déon mellett.

Többnapos huzavona és munkatársainak eltérő értelmű nyilatkozatai után Hidalgo végül megadta magát: levélben értesítette Alice Déont arról, hogy sírhelyet keresnek az írónak, „azon tényleges nehézségek ellenére, amit az évi ötezer hasonló kérelem és a százötven szabad hely közti eltérés jelent”. A Facebookon közzétett üzenetében a polgármester kifejtette: nagy erőkkel keresték annak módját, hogy kivételt tegyenek Déonnal, a törvény azonban kötötte őket, most azonban mégis úgy döntenek, hogy lehetővé teszik Déon párizsi temetését. Hidalgo hozzátette: a közgyűlés tagjaiból álló bizottság létrehozására tesz javaslatot, amely a Déonéhoz hasonló esetekben eljárhatna. Az írót a hírek szerint a Montparnasse-temetőben temethetik el. 

„Néha felmerül bennünk a kérdés, nem szándékosan csinálja-e. Mintha nagyvonalúan és provokatív módon mindenkinek okot akarna adni arra, hogy utálja” – írja a polgármesterről Philippe Ridet, a Le Monde szerzője.