Orosz világ

Putyin a rendszere foglyává vált – Sz. Bíró Zoltán a Mandinernek

2018. január 31. 07:45

Írta: Illés Gergő

Nem lesz valódi verseny a márciusi orosz elnökválasztáson, de mára Putyin is bizonyos értelemben a rendszere foglyává vált, meg kell őriznie posztját, mert csak így érzi magát biztonságban – mondja Sz. Bíró Zoltán a Mandinernek. Az Oroszország-szakértő szerint a putyini rendszer egyre inkább represszív, Oroszország pedig távolodik a fejlett világtól, amit nem lehet katonai sikerekkel eltakarni. Nagyinterjúnk.

Sz. Bíró Zoltán a Leningrádi Állami Egyetemen végzett 1982-ben. 2004-ig a budapesti Közgázon oktatott, 2004 és 2011 között az MTA Történettudományi Intézetében dolgozott, majd az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa lett. 2006 óta a Magyar Ruszisztikai Egyesület elnöke. 2009-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével, illetve a Magyar Köztársaság Nemzetközi Kapcsolataiért díjjal tüntették ki.

Az Oroszország-szakértővel lapunk már korábban is készített interjút. Sz. Bíró Zoltánt most a márciusban esedékes orosz elnökválasztás várható fejleményeiről kérdeztük.

*

Március 18-án elnököt választ Oroszország. De a regnáló államfőn kívül egyáltalán miért jelölteti magát bárki, amikor Putyin előnye már-már behozhatatlan?

Nem a győzelem reményében indulnak azok, akik ezzel próbálkoznak. Az esetek többségében inkább ismertséget, közéleti tekintélyt és új érvényesülési lehetőségeket próbálnak szerezni az indulók. Egy komoly jelölt volt, aki, ha nem is szorította volna meg Putyint, de jelentős számú szavazatot gyűjthetett volna: ő Alekszej Navalnij, aki főleg a nagyvárosokban lehetett volna eredményes. Nem kizárt, hogy az ott szavazók akár 15-20 százaléka is támogatta volna, már amennyiben nem tiltották volna el az indulástól egy nyilvánvalóan politikailag motivált, koncepciós ügyben hozott ítéletre hivatkozva. Az azonban kétségtelen, hogy azt a kisvárosi-falusi réteget, amelyik szinte kizárólag az állam által felügyelt médiumokból tájékozódik, aligha tudta volna magának megnyerni.

Ugyanakkor azzal, hogy Navalnijt nem engedték rajthoz állni, végképp imitációvá tették a választást, ami így nem a valódi verseny jegyében zajlik majd.

Miért gondolja, hogy Navalnij komoly eredményt érhetett volna el, amikor a közvélemény-kutatások szerint az oroszok körülbelül két százaléka szavazott volna rá?

A komoly eredmény – vagyis a 15-20 százalék – csak az egymillió fő fölötti nagyvárosokra, leginkább pedig a két megapoliszra, Moszkvára és Szentpétervárra lett volna érvényes. Nyilván az országos eredmény ennél jóval szerényebben alakult volna. Már csak azért sem alaptalan a feltételezés, hogy a nagyvárosokban viszonylag sokan adták volna szavazatukat Navalnijra, mert 2013-ban a moszkvai főpolgármester-választáson 27 százalékos eredményt ért el anélkül, hogy a nagy országos televíziók beengedték volna műsoraikba. Erős politikai ellenszélben és a viszonylagos ismeretlenség terhével küzdve tudta ezt a feltűnően magas eredményt elérni. Ne feledkezzünk meg Navalnij korrupcióellenes harcáról sem: az utóbbi időszak egyik legnagyobb „dobása” volt az a film, amit az általa vezetett korrupcióellenes alapítvány készített a miniszterelnök, Dmitrij Medvegyev eltitkolt vagyonáról.

Az „Ő maguknak nem Gyima” című tényfeltáró filmre utal?

Így van. A Youtube-on elérhető felvételt néhány hét alatt több mint 20 millióan nézték meg. Navalnijt a politikai vezetés még csak néven sem hajlandó nevezni – Putyin például soha nem mondja ki a nevét, csak „az a személy”-ként emlegeti –, és a központi tévécsatornák egyetlen műsorában sem szerepelhet, mégis politikai üzeneteit sokakhoz képes eljuttatni. Ez mégiscsak azt valószínűsíti, hogy a nagyvárosokban – ahol az emberek tájékozottabbak és műveltebbek – figyelmet érdemlő eredményt tudott volna elérni. Valószínűleg az ő beengedése az elnökválasztási küzdelembe már csak azért is problémát jelentett volna a Kremlnek, mert a tévékben olyan témákról beszélt volna, amelyekről az orosz közvélemény már jó ideje nem hall.

És mi a helyzet Putyinnal? Mi a tétje számára a választásnak? Mi az az eredmény, amivel már elégedett lehet, és mi az, ami már kudarcot jelentene neki?

Számára a kudarcot az jelentené, ha nem sikerülne magát 70 százalék fölötti részvételi arány mellett 70 százalékot meghaladó támogatottsággal újraválasztatni. Ez onnan tudható, hogy pár hónappal ezelőtt maga az elnöki adminisztráció szivárogtatta ki, hogy ez a cél. A kormányzat ugyanis szeretné, ha Putyint olyan általános népi támogatás övezné, amely mindenki számára egyértelművé és kétségbevonhatatlanná tenné hatalma legitimitását. Azzal viszont, hogy Navalnijt kivették a versenyből, nehézzé tették a magas részvételi arány elérését. A legutóbbi, 2016. szeptemberi Duma-választáson az országos részvételi arány még a 48 százalékot sem érte el, ami 7-8 százalékkal volt alacsonyabb, mint bármilyen parlamenti választás az Oroszországi Föderáció történetében. Ez a feltűnő érdektelenség is azt jelzi, hogy

az orosz társadalom egy része kezd belefáradni a putyini rendszerbe.

Ha pedig nem lesz komoly kihívó – és biztosak lehetünk benne, hogy nem lesz –, akkor igazi tétje és izgalma sem lesz a választásnak. Ezért aztán majd sokan gondolják úgy, hogy nincs ok, ami miatt el kellene menni szavazni. Vagy azért, mert úgy találják, hogy lesznek épp elegen Putyin újraválasztásához, vagy azért, mert az egészet méltánytalan, a változtatásra esélyt sem adó hajcihőnek tartják, amihez nem akarnak asszisztálni. Ha nem lesz 70 százalék feletti a részvételi arány, az kudarc lesz Putyinnak. A kérdés legfeljebb csak az, hogy ebben az esetben a Kreml vállalja-e ennek ódiumát, vagy egy kicsit majd „alakít” az eredményen. Ebben van elég gyakorlata. 

És van-e a választásnak további tétje?

Szerintem 2008 volt az az utolsó év, amikor Putyin politikai és jogi kockázat nélkül léphetett volna ki a politika világából. Most már úgy tűnik, hogy nem tud távozni, mert utódja – bárki legyen is az –, nem képes garantálni érinthetetlenségét. Ezzel Putyin bizonyos értelemben rendszere foglyává vált. Meg kell őriznie posztját, mert csak így érzi magát biztonságban.

Mondhatjuk, hogy a 2012-es választási év is egy ilyen pillanat volt? Ekkor az előző évek szárnyalásához képest kicsit beszakadt Putyin támogatottsága.

Talán még akkor is kockázatmentesen távozhatott volna, ami az adott körülmények között azt jelentette volna, hogy lemond az elnökként való visszatérésről és visszavonul. Ez a visszavonulás azonban már nem a csúcson történt volna. Az orosz gazdaság növekedése ugyanis 2012 elejétől elkezdett látványosan lassulni, aminek elsősorban nem konjunkturális, hanem strukturális okai voltak. Vagyis, ha ekkor távozik, akkor egy lejtmenetre váltó Oroszországot hagy maga után, de visszavonulásával valószínűleg megelőzhette volna azt az átmeneti belpolitikai válságot, amit cinikusan levezényelt elnöki visszatérésével és a választások elcsalásával kiváltott. A 2011 decemberében megtartott parlamenti választások során a hatalom nagyon durván beavatkozott a végeredmény kialakításába, és erre vonatkozó bizonyítékok már röviddel a választások után nyilvánosságra kerültek. Oly mértékben csalták el az eredményt, hogy az érdemben befolyásolta a voksolás végkimenetelét. A hatalompárt, az Egységes Oroszország csak úgy tudott az azt megelőző két cikluson át tartó alkotmányozó többsége után abszolút többséghez jutni, hogy a szavazatok mintegy 16-17 százalékát „irányították át” hozzájuk. A három hónappal később megtartott elnökválasztás sem volt tiszta. A leadott voksok mintegy 10-12 százalékát „csaphatták” Putyin eredményéhez. Ez a beavatkozás azonban nem változtatott érdemben az eredményen. Még az ellenzék is elismerte, hogy Putyin már az első választási fordulóban 50 százalék fölötti szavazatot kapott, az viszont kérdéses, hogy támogatottsága valóban 64 százalékos lett volna.

Azóta viszont a külpolitikai sikerek – gondoljunk csak a Krím megszerzésére vagy a szíriai beavatkozásra – újra jelentősen megnövelték Putyin támogatottságát. Beszélhetünk bármilyen válságról ilyen támogatottság mellett?

Az persze kérdés, hogy az ön által említett sikerek kinek a sikerei, és mennyiben tekinthetőek sikernek. A rezsim stabilitásának megteremtése szempontjából Putyin sikere megkérdőjelezhetetlen. A Krím annektálása még azok közül is sokakat visszacsábított Putyin táborába, akik 2011-12 fordulóján ellene tüntettek. A szíriai beavatkozás is sokakkal hitette el, hogy Oroszország újra globális nagyhatalom. Én azonban úgy gondolom, lehet, hogy mindezek sikerként könyvelhetők el a rezsim szempontjából, de az ország számára semmi jóval nem jártak. Az Ukrajna és Szíria kapcsán követett politika zsákutcához vezetett. Oroszország 2014 óta két recesszióval teli évet élt át, és ha tavaly volt is némi növekedés, egyelőre nem látszanak annak feltételei, hogy az évi másfél-két százalékos GDP-bővülésből ki tudna lépni. Ahhoz, hogy az oroszok ne leszakadjanak, hanem felzárkózzanak a világ centrumához, legalább 4, de inkább 5 százalékos növekedésre lenne szükségük.

Moszkva egyre inkább távolodik a világ fejlett részétől, katonai sikerekkel legfeljebb csak átmeneti eredményeket lehet elérni.

Mi kellene ahhoz, hogy Oroszország kikerüljön a zsákutcából? A gazdasági rendszer radikális átstrukturálása a fosszilis energiahordozóktól a megújulók felé?

Ennél többre lenne szükség. Ahhoz, hogy tartósan lehetővé váljon az évi 4-5 százalékos növekedés, két alapvető politikai feltételnek kellene teljesülnie. Erről egyébként nem más, mint Putyin egykori pénzügyminisztere, a Stratégiai Programok Központjának (moszkvai központú elemző intézet – a szerk.) vezetője, Alekszej Kudrin beszélt néhány hónapja egy nyilvános előadásában. Az általa vezetett központ a közelmúltban kidolgozott egy olyan reformprogramot, amely két pilléren áll. Egyfelől a strukturális reformok, másfelől a Nyugattal való politikai kiegyezés pillérén. Ezek teljesülése nélkül nincs esély a felzárkózásra – állítja Kudrin, amivel messzemenően egyetértek.

A putyini rendszer belpolitikai támogatottságát mégiscsak a Nyugattal való folyamatos hadakozás adja. De mit csinált a 2012-18-as elnöki ciklusában Putyin a belpolitikában?

Látványos represszív fordulatot tett, amit azóta is újabb és újabb elemekkel egészít ki. Putyin újraválasztását követően 2012 nyarán alapjaiban alakította át a belpolitika színterét. Néhány fontosabb intézkedését meg is említeném annak érzékeltetésére, hogy mekkora is a különbség a 2012 nyara előtti, és az azt követő Oroszország között.

Egyrészt ekkor kezdődött el az internet feletti ellenőrzés megszigorítása – kell-e mondanom, hogy mindez a gyermekek erkölcsi fejlődésének védelmére hivatkozva történt. Másrészt ekkor szigorították meg radikálisan a tüntetések lebonyolításának és szervezésének feltételeit, és növelték meg jelentősen a demonstrációkon elkövetett kihágások büntetési tételeit. Aztán újradefiniálták a hazaárulás fogalmát – immár nem csak idegen államok javára lehet „hazát árulni”, hanem nemzetközi szervezetek felé is. Putyin visszavezette a rágalmazás tényállását a polgári törvénykönyvből a büntetőbe. Medvegyev – elnöksége végén – ennek épp az ellenkezőjét tette. Putyin döntésének célja, hogy az állampolgárok ne tudják, hogy amikor egy orosz állami intézményt, vagy az egyházat bírálják, rágalmazást követnek-e el, vagy „csupán” a szabad véleménynyilvánításhoz való jogukkal élnek.

Végül pedig módosították az NGO-kra vonatkozó törvényt, bevezetve abba az idegenügynök-passzust. Eszerint minden olyan szervezetnek és alapítványnak, amely külföldről bárminemű anyagi támogatást kap és eközben politikai tevékenységet folytat, külön regiszterbe kell felvétetnie magát, aminek következtében pénzügyi és tevékenységükre vonatkozó ellenőrzésük jóval szigorúbbá válik. Ugyanakkor a törvény a politikai tevékenységet oly szélesen határozza meg, hogy lényegében minden közéleti aktivitás a hatálya alá vonható. Mindebből jól látható, hogy miután a putyini rendszernek már korábban sikerült fölperzselnie a politikai pártok színpadát, 2012 nyarán újabb „korlátok” lebontásához kezdett és hozzáfogott a civil szervezetek legyalulásához.

Mindezen új szabályok együttesen egy a korábbiaktól radikálisan eltérő Oroszországot teremtettek.

Ez a folyamat azóta sem állt le: a rendszer újabb és újabb tiltó rendszabályokkal próbálja elejét venni annak, hogy ismét a 2011-2012-eshez fogható rendszerellenes tüntetéshullám alakulhasson ki.

Mindez viszont mintha a közvéleményt annyira nem érdekelné. Az oroszok számára a területszerzés fontosabb, mint a gazdasági stagnáció, a szankciók, vagy épp a felsorolt represszív intézkedések?

Furcsa jelenség, hogy a világ legnagyobb, több mint 17 millió négyzetkilométer területű országának lakosságát, vagy legalábbis annak többségét boldogsággal tölti el, hogy sikerült újabb 27 ezer négyzetkilométerhez jutni a Krím annektálásával. Eközben Oroszország a fejlett technológiák globális piacából mindössze 0,25 százalékkal részesedik és a világ leggyorsabb hatvan számítógépe között egyetlen oroszországit sem találni. A XXI. század már nem arról szól, hogy pár tízezer négyzetkilométert megszerezzünk és ettől nagynak, erősnek és boldognak érezzük magunkat, hanem arról, hogy az innováció mennyire hatja át a gazdaságot, hogy mennyire jók az egyetemeink, hogy milyen a lakosság nagy többségének életminősége. Ráadásul a gazdasági és technológiai fejlődés hiánya, avagy lassúsága egy idő után maga is nemzetbiztonsági problémává válik, merthogy az egyre bonyolultabbá váló haditechnikai rendszerek megépítése és működtetése is csak akkor oldható meg, ha a gazdaság megfelelő technológiai színvonalon áll.

 

Pont a napokban derült ki, hogy Oroszország 20 ezer milliárd rubelt költ fegyverkezésre az elkövetkezendő kilenc évben, Kína viszont eközben gazdasági eszközökkel nagyon erőteljesen terjeszkedik az orosz Távol-Keleten. Nem hasonlik meg kicsit az orosz közvélemény, hogy miközben a kormány védelemről vagy a Krím megszerzéséről beszél, addig a kínaiak gazdaságilag elfoglalják fél Oroszországot?

A nagy probléma az, hogy egy olyan országrész határos Kínával, amely csaknem lakatlan. Míg az orosz oldalon körülbelül hétmillió ember él, addig az oroszokkal határos három kínai tartományban 130 millióan. Már csak ezért is nagyon nehéz lesz Kínát a következő évtizedekben politikai és gazdasági eszközökkel feltartóztatni. Miközben az oroszok 80 százaléka az európai területen él és esze ágában sincs áttelepülni,

a kínai üzletemberek szívósan próbálnak gyökeret ereszteni Oroszországban.

Mégis a felszínen minden rendben van az orosz-kínai kapcsolatokban – de a mélyben vannak komolyabb ellentmondások?

Erről csak annyit mondanék, hogy a szankciók bevezetését követően a négy legnagyobb kínai állami bank nem hitelez orosz projekteket, mert fél a szankcióktól. Vagyis lehet, hogy Kína sok mindenben egyetért Oroszországgal és együtt mozog vele a nemzetközi porondon, de felettébb óvatos, amikor az orosz gazdaság támogatásáról van szó.

Kicsit térjünk vissza magára az elnökválasztásra. Putyinról és Navalnijról már volt szó, de idén már a kommunisták sem a bejáratott pártelnöküket, Zjuganovot indították, hanem Pavel Grugyinyint, egy Moszkva-környéki állami gazdaság vezetőjét. Mégis mit várnak tőle a kommunisták, és mit várhatnak tőle az oroszok? Miért történt ez a váltás?

Zjuganov már 1996 óta állandó szereplője az elnökválasztásoknak, de figyelmet érdemlő eredményt – leszámítva a Jelcin elleni párharcát, amikor is az utóbbi csak a második fordulóban tudta őt legyőzni – soha nem tudott elérni. Ennek ellenére nem hiszem, hogy az új jelölt ebben a tekintetben változást hozna. Szerintem inkább arról lehet szó, hogy közeledik az a pillanat, mikor a kommunista párton belül is vezetőváltásra lesz szükség. Zjuganov sem örökéletű.

Az egyik legérdekesebb fejlemény viszont mégis Kszenyija Szobcsak indulása lehet.

Ő olyan színfolt, akiről mindenképp érdemes szót ejteni. Szobcsak – aki magáról azt állítja, hogy őt senki nem kérte fel a jelöltségre, hanem ő találta ki magának ezt a szerepet – be tudott kerülni a központi tévécsatornák műsoraiba, ezért meglehetősen sokan tudnak arról, hogy a jelöltek között van. Személye és tevékenysége – miután már hosszú évek óta tévés újságíróként és műsorvezetőként dolgozik – már korábban is széles körben ismert volt.

…Meg még celebként kezdte kétezres évek közepén.

Igen, egy időben orosz Paris Hiltonként is emlegették, de mint utóbb kiderült, ő jóval több annál. Szobcsak okos és intelligens nő, vagyis nem arról van szó, hogy egy üresfejű, ám annál ambiciózusabb ember a fejébe vette, hogy ő mindenképpen ismert lesz és erre épp megfelel az elnökjelöltség. Mégis az az érzésem, hogy a Kreml eszközként használja: az indításával és a központi televíziók vezető műsoraiba való beengedésével némiképp a Navalnij helyén kialakult űrt próbálják vele betöltetni. Védelmében azonban azt azért mégiscsak meg kell jegyezni, hogy nyilvános szerepléseiben, beleértve a tévéműsorokat is, olyan témákat érint, amelyekről, ha ő nem beszélne róluk, a nézők többsége nem is tudna. Ugyanakkor az is biztos, hogy Szobcsak – már csak megosztó életútja miatt is – nem fogja tudni meggyőzni és maga mellé állítani az orosz társadalom többségét. Beengedése az elnökválasztási versenybe a Kremlre nézve semmiféle kockázattal nem jár.

Említette, hogy az orosz vezetés valószínűleg eszközként használja. De kimondhatjuk róla egyértelműen, hogy a Kreml jelöltje? Vannak olyan rebesgetések is, hogy Szobcsak Putyin keresztlánya lehet…

Nem lehet tudni, hogy Szobcsak, amikor azt állítja, hogy maga döntött az indulásáról, igazat mond-e, avagy lódít. Az azonban szinte teljesen biztos, hogy – ha nem is kérték fel – belépése a jelöltek közé a Kreml kedvére van. Ha nem így lenne, akkor aligha lenne ott a tévéműsorokban. Putyinnak most szüksége van rá, mint olyan jelöltre, aki sokak számára ellenzékinek tűnhet. 

Eközben maga Navalnij is erősen tiltakozik Szobcsak ellen, mondván, hogy csak megosztja az ellenzéki oldalt. Ugyanez a Navalnij egyébként január 28-ára szervezett országos tüntetéssorozatot, de ennek a legelején letartóztatták a rendőrök, a demonstrációkon pedig országosan csak pár ezer ember volt jelen. Mit várt az ellenzéki politikus január 28-tól?

Ugyanazt, mint az eddigi tüntetésektől. Annak ismételt demonstrálását, hogy annak ellenére is tízezreket tud utcára vinni, hogy a politikailag értékes médiaképből évek óta kitakarják. Az azért újra és újra meglepetést okoz a hatalomnak, hogy Navalnij ilyen erőforrásdeficit mellett is ilyen mozgósító erőt képvisel. Nyilvánvaló, hogy most a politikai életben maradása a legfőbb cél. Ehhez neki annak ellenére is aktívnak kell maradnia – kiváltképp a kampányidőszakban –, hogy kizárták az elnökválasztási versenyből. 

Mi lehet az ő hosszútávú célja? Egy főpolgármesterség Moszkvában?

Akár. A legutóbbi főpolgármester-választás óta Navalnij jóval ismertebb lett és politikailag is érettebbé vált. Ezért – már amennyiben lehetővé tennék részvételét – sokkal komolyabb eséllyel szállna ringbe a Kreml által támogatott jelölttel szemben. mint tette ezt 2013-ban. És ennek tudatában van.

Ha az orosz választások kimenetele a papírforma szerint alakul, milyen változások jöhetnek a negyedik Putyin-ciklusban, akár személyi, akár strukturális szinten?

Korábban azt gondoltam, hogy miután Putyint megválasztják, majd megpróbálja enyhíteni a rendkívül feszült orosz-nyugati kapcsolatot. Erre szorítja az is, hogy 2018 nyarán egy hónapig a labdarúgó-világbajnoksággal Oroszország a világ legfontosabb és legnézettebb sporteseményének ad otthont. Nem lehet érdeke Moszkvának, hogy arra feszült hangulatban kerüljön sor. Másrészt, az orosz vezetésnek szembe kell néznie azzal, hogy

ha Oroszország fel akar zárkózni a Nyugathoz, ahhoz valamilyen modus vivendire kell jutnia vele.

Sokáig úgy gondoltam, hogy ez a két körülmény fontos szerepet játszik majd az előttünk álló hónapok alakulásában, de ma már egyre kevesebb esélyt látok arra, hogy ez így is lesz. Arról se feledkezzünk meg, hogy a január 29-én közreadott új amerikai szankciós lista a korábbiaknál is nehezebbé teszi a Nyugat és Oroszország közti kiegyezést. Az amerikai kormányzat most nyilvánosságra hozott listája lehetőséget ad arra, hogy mindazon vállalatokkal és intézményekkel szemben Washington szankciókat léptessen hatályba, amelyek üzleti és egyéb kapcsolatra lépnek azokkal az orosz hadiipari vállalatokkal és titkosszolgálatokkal, amelyek szerepelnek az amerikai külügyminisztérium még októberben közreadott listáján. Ezen túl a most közreadott lista több mint kétszáz orosz politikus és üzletember nevét is tartalmazza. Felkerült a listára a teljes orosz kormány, az elnöki adminisztráció vezető munkatársai, az orosz parlament két házának elnöke, az orosz titkosszolgálatok vezetői, az orosz főügyész, a központi nyomozóhatóság vezetője és még számos további politikus és üzletember. A listán szereplők feje fölött Damoklész kardjaként ott lebeg a személyüket és vagyonukat sújtó szankciók elrendelésének lehetősége. 

Egy pár szót ejtsünk az orosz-magyar viszonyról is. Máshogy néz Putyin Magyarországra, mint a térség többi országára? Itthon gyakran hisszük, hogy Magyarország Oroszország kiemelt partnere lehet – de máshogy néznek ránk az oroszok, mint mondjuk Csehországra vagy Szlovákiára? 

Azt hiszem, hogy

Putyin némi esélyt, illetve eszközt látott és lát ma is az Európai Unióból folyamatosan „kibeszélő” magyar kormányban.

Putyin olyan helyzetet tudott kialakítani, amelyben könnyen keletkezhet az a benyomás, hogy a magyar kormány bizonyos kérdések tekintetében nem szuverén módon cselekszik. Például a magyar kormány folyamatosan megkérdőjelezi a szankciós politika helyességét, miközben nem tud helyette más racionális magatartást ajánlani. Egyedül azt halljuk Orbán Viktortól, hogy nem kellenek a szankciók, hanem helyette tárgyalni kell az oroszokkal. Mintha az utóbbi bármivel is kecsegtetne, kiváltképp azok után, hogy a moszkvai vezetés egyértelművé tette, hogy a Krím-félsziget Oroszország része, erről nincs mit tárgyalni. 

Kérdés, hogy meddig van helye ezeknek a szankcióknak. 2014-ben történt a Krím annexiója, a korlátozások négy éve vannak már hatályban. Nem lehet, hogy most már ideje lenne ezeket megszüntetni és egy békés együttélést keresni az oroszokkal?

Akkor ön szerint az teljesen rendjén van, ha egy ország az erősebb jogán területet vesz el egy másik szuverén államtól. Ezt szó nélkül lehet hagyni? Ezt meg lehet tenni következmények nélkül? 

Nem is hagyták szó nélkül: a szankciókkal érkezett válasz az orosz lépésre, de ezeket nem is lehet örökké fenntartani.

Nem akarják őket örökké fenntartani, hanem olyan helyzetet szeretnének teremteni, amely másfajta politikai magatartás felé tereli Oroszországot. Ha nem változik meg Moszkva magatartása és ennek ellenére a nyugat visszavonná a szankciókat, azzal csak azt vallaná be, hogy azok feleslegesek és értelmetlenek voltak. A Nyugat, ha ezt tenné, saját értékeivel fordulna szembe: nem mondhatja azt az Ukrajnában történtekre, hogy „az az ország messze van tőlünk, az ott zajló események minket közvetlenül nem érintenek, úgyhogy Oroszország azt csinál, amit csak akar”.

Fotók: Földházi Árpád

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/124442