Hogyan működik a putyini Oroszország? Sz. Bíró Zoltán a Mandinernek

Mostanában napi használatban van a „putyini rendszer” kifejezés. Mit takar ez a fogalom?

Nehéz pontosan definiálni. És az is kérdéses, hogy beszélhetünk-e egyáltalán rendszerről. Az viszont jól látható, hogy a putyini hatalom stabilitásának két tartóeleme van. Az egyik azzal a kivételes sikerességgel függ össze, amit az orosz gazdaság teljesítménynövekedésben 2000 és 2008 első fele között elkönyvelhetett. Ez jórészt a globális energiapiac kedvező alakulásának volt köszönhető. Moszkva ebben az időszakban jelentős pótlólagos jövedelemhez jutott és ennek egy részét visszaosztotta a társadalomnak. Ebből következően Putyin első két elnöki periódusa idején a bérek és a nyugdíjak reálértéke évről évre durván 10 százalékkal nőtt. E tendencia fönntartásához a kormányzat még a válság idején is próbált ragaszkodni, nem is sikertelenül. Idén viszont 15 év után először csökkenni fognak a reálbérek.

A másik pillérre Putyin elég hamar ráérzett. Az amerikai mintára bevezetett év eleji elnöki üzenetekben már az első ciklus végén elkezdett arról beszélni, amit a választópolgárok hallani szerettek volna: az erős és méltányos államról. Olyan erős államról, ami kívül és belül is képes magának kivívni a tiszteletet; és olyan méltányosságról, ami a jelcini káosszal ellentétben, ha nem is szünteti meg, de legalább mérsékeli a ’90-es években kialakult óriási társadalmi egyenlőtlenségeket.

Milyen eszmék mentén politizál Putyin pártja?

Az első két elnöki periódusban az ideológiai semlegesség avagy közöny jellemezte a putyini politikát. Ez ma már nincs így, de ez is jórészt a globális válság következménye. A válság 2008 nyarán érte el Oroszországot, és a G20-as csoport tagjai közül épp Moszkvát érintette a legsúlyosabban. Az orosz GDP visszaesése 2008 első fele és a következő év első fele között 10,9%-os volt. Ez rendkívül komoly kihívást jelentett, ami rövid időn belül egy újabbal egészült ki – mégpedig azzal, hogy a Kreml kénytelen volt a soros parlamenti, majd elnökválasztás lebonyolításakor a végeredmény kialakításába mélyen belenyúlni. Ahhoz ugyanis, hogy a 2011 decemberében megtartott dumaválasztáson a hatalompárt – a korábbi két ciklus idején megszerzett alkotmányozó többséggel szemben – legalább abszolút többséghez jusson, illetve ahhoz, hogy Putyint 2012 márciusában már a választás első fordulójában nagy fölénnyel elnökké válasszák, a korábbiakhoz képest is jóval durvábban és leplezetlenebbül kellett a választási eredményt elcsalni.

Az ez ellen tiltakozó városi középosztályt részben populista retorikával, részben pedig azzal a 2012-es nyári törvénymódosítási csomaggal próbálták lecsillapítani, illetve megfélemlíteni, amelynek keretében több új törvényt fogadtak el, illetve módosítottak. Többek között megszigorították az internet feletti ellenőrzést, a hazaárulás törvényi fogalmát újradefiniálták, módosították az NGO-kra vonatkozó törvényt, bevezetve az „idegen ügynök” fogalmát, egzisztenciákat megrendítő szintre emelték a tüntetéseken elkövetett kihágások büntetési tételét. Eközben az utcai tiltakozások bejelentésének és megszervezésének feltételein is szigorítottak, a homoszexualitás propagandájának tiltására hivatkozva kifejezetten homofób törvényt fogadtak el, a rágalmazással kapcsolatos eljárást pedig visszavezették a büntető törvénykönyvbe. Tehát az egyébként is autoriter rendszer 2012 nyarán egy látványos represszív fordulatot vett. De láthatóan Putyin ezt sem találta elegendőnek, és retorikájába olyan ideológiai elemeket kezdett beépíteni, amelyek korábban idegenek voltak tőle.

E fordulatot követően behelyezhető a putyini politika valamelyik itthon használatos politikai skatulyába?

Azt mondanám, szóhasználatában konzervatív, sőt, tradicionalista. Érzékeli, hogy a fő politikai támaszát immár nem a születőben lévő, kreatív városi középosztály adja, hanem az a vidéki Oroszország, amelynek tagjai a globális jelennel alig érintkeznek. Ezek az emberek azok, akik kisvárosokban és falvakban élnek, jelentős részben az államtól kapják a jövedelmüket – ahogyan az információkat is, hiszen többségükben csak a vezető orosz televíziós társaságokból tájékozódnak. Nem beszélnek nyelveket és nem is utaznak külföldre. Oroszországban csak a lakosság 17 százaléka rendelkezik útlevéllel. Ennek a vidéki Oroszországnak az értékvilága dominánsan tradicionalista, bezárkózó, erősen vallásos. Ezért aztán Putyin egy ideje egyre gyakrabban emlegeti a „pravoszláviát”, a „hagyományos családot”, a „közös történelmi emlékezetet”, azaz olyan fordulatokat, amelyeket korábban alig használt.

„Oroszország gyakran győz a háborúban, de a békét többnyire elveszti”

Ön korábban arról nyilatkozott, hogy az Oroszországban megtermelt jövedelmek 55 százalékát a lakosság 1 százaléka teszi zsebre, illetve a javak és jövedelmek 85 százaléka a lakosság 10 százalékának tulajdonában van. Az orosz elnök támogatottsága mégis szárnyal, és éppen az a széles társadalmi réteg a bázisa, amely elég alacsony, sokszor nyomort jelentő életkörülmények között él, csekély állami juttatásokból.

Ez is látszólag azt mutatja, amire nagyon szeret ez a tradicionalista szemlélet hivatkozni, hogy az orosz társadalom nem anyagias, sokkal inkább foglalkoztatják a szellemi avagy erkölcsi javak. Ennek eszmetörténeti előzményei visszanyúlnak egészen a 19. század negyvenes éveire, a híres nyugatos-szlavofil vitához. Ebben utóbbiak hajlamosak voltak erősen idealizált múltat kreálni, amely a valóságban soha sem létezett. Ezt nevezte Pjotr Csaadajev „retrospektív utópiának”. Az orosz társadalom többségének egészen más a viszonya önnön közösségéhez és államához, mint ahogyan az megszokott Európa más részein, és méltánytalanságban is sokkal többet elvisel, ha úgy látja, hogy közössége sikeres és erőt sugárzó. Bizonyos mértékig hat annak sugalmazása, hogy az oroszság lehet ugyan anyagi értelemben szegény, de legalább vannak értékei.

Ilyen közös érték a győzelem? Mintha lenne Oroszországban egy győzelmi kultusz. Ez egy fontos kohéziós erő?

Hogyne. Az biztos, hogy az orosz társadalomnak az egyik legfontosabb érték a több évszázados katonai sikerek sorozata és az ehhez kapcsolódó kultusz. Vannak persze kivételek, például a Japántól elszenvedett vereség a 20. század elején, de a sikerek mégis csak túlnyomó többségben voltak, még ha időnként óriási árat is kellett fizetni értük. Szokás azt mondani, hogy Oroszország gyakran győz a háborúban, de a békét többnyire elveszti.

A Krím annexiója viszont győzelem. A minszki megállapodás is?

A második minszki megállapodás szerintem egyértelműen orosz politikai siker volt. A szakadároké is, de még inkább Moszkváé. Egyrészt mert egyetlen mondat erejéig sem szerepel benne Oroszország, tehát egy olyan megállapodás kötettett, amelyben Moszkva magára nézve semmiféle kötelezettséget sem vállalt, továbbra is fenntartva ezzel annak látszatát, hogy ő nem részese ennek a konfliktusnak. Másrészt a megállapodásban olyan feltételekhez kötötték a szakadár kelet-ukrán területek Oroszországgal érintkező határszakaszának visszaadását, amely lényegében teljesíthetetlen. Ezek közül az „átfogó politikai rendezés” már önmagában olyan szubjektív megfogalmazás, amelynek értelmezése kapcsán bármikor politikai vita provokálható. Röviden inkább azt kellett volna a szerződésbe beleírni, hogy határt vissza nem adunk.

Az ukrajnai oroszok jól jártak?

Én azt gondolom, hogy rosszul jártak. Szeretném külön is hangsúlyozni, hogy az általuk követeltek egy részét én is legitim igénynek tartom, így azt is, hogy bizonyos fokú autonómiát kapjanak. Szintén helyesnek tartanám, ha az orosz nyelv államnyelvi státuszt kapna. A putyini politika viszont még esélyt sem adott arra, hogy ezekben az ügyekben tárgyalások kezdődjenek. Moszkva annektálta a Krím-félszigetet, majd április elejétől elkezdte fellázítani Kelet-Ukrajnát. Ráadásul az elhúzódó fegyveres konfliktus az ukrán oldalon szintén azokat a végletes indulatokat és ellenszenves vonásokat erősítette fel, amelyek egyelőre elzárják a megegyezés lehetőségét, és ebben súlyos felelősség terheli a jelenlegi ukrán kormányzatot is. Ugyanakkor az is világosan látszik, hogy az erőszak illegitim orosz alkalmazása mára olyan helyzetet teremtett, amelyben az egyébként változatlanul legitimnek tekinthető igények érvényesítése a korábbiaknál is megoldhatatlanabbnak tűnik.

Aki viszont jól járt, az az orosz vezetés?

A putyini rendszer annyiban kétségtelenül jól járt, hogy a Krím annektálásával egy új nemzeti egységet tudott maga mögött felsorakoztatni. Ez azért volt fontos számára, mert az elcsalt 2011-12-es választások után átmeneti válságot élt át. Annyiban viszont nem járt jól – és ezt Putyin korábbi pénzügyminisztere, Alekszej Kudrin állítja –, hogy Oroszország az ukrán krízis kezdete óta elszenvedett veszteségei már most nagyobbak, mint akkor lettek volna, ha belenyugodott volna Ukrajna EU-s társulási szerződésének elfogadásába.

Miért nyúlt mégis ilyen eszközökhöz Moszkva? Lett volna más választása is? Tálas Péter szerint például kilóra megvehették volna Ukrajnát.

Hogyne. Az oroszoknak nagyon sok politikai és gazdasági eszköze lett volna. Ráadásul van egy kulturális, felekezeti és nyelvi közelség, amit kihasználhattak volna. Csak találgatni tudok, hogy végül miért ezt az utat választották. Nekem az az érzésem, hogy Putyin és környezete a 2013 novemberében nyílttá váló válság több pontján érezhette úgy, hogy sikerült megtartania Ukrajnát, de aztán rendre kiderült, hogy mégsem. Egy idő után, azt hiszem, a Kremlben elvesztették a türelmüket. De a legnagyobb problémát ebben a történetben mégiscsak az jelenti, hogy az orosz modell nem elég vonzó az ukránok többségének. Ezzel a ténnyel persze nem könnyű Moszkvában szembenézni.

„Az elszigetelődés egy ilyen nagy ország esetében sem jár semmi jóval”

Szergej Lavrov nemrégiben úgy nyilatkozott, hogy az 1994-es budapesti memorandumban Oroszország mindössze annyit vállalt, hogy nem vet be Ukrajna ellen atomfegyvert, amennyiben az leszereli a nukleáris arzenálját. Ezzel ellentétben orosz részről is többször is elhangzott, hogy készen álltak ilyen eszközök alkalmazására. Másrészt annak is ellentmond, amit Ön február 17-én a Ludovikán mondott, vagyis, hogy Oroszország – három másik egyezmény mellett – ebben a dokumentumban is deklarálta Ukrajna területi sérthetetlenségét. Öntsünk tiszta vizet a pohárba: mit vállaltak az oroszok?

Én is láttam ezt a Lavrov-nyilatkozatot, és vettem a fáradtságot, hogy az ENSZ honlapján újra elolvassam a budapesti memorandumot. Annak az első két pontja eléggé félreérthetetlenül azt mondja ki, hogy az aláíró felek garanciát vállalnak Ukrajna területi épségéért és szuverenitásának tiszteletben tartásáért. Erre csak azt tudom mondani, hogy el kell olvasni, mi van a dokumentumban. Egyébként Medvegyev elnöksége és Putyin miniszterelnöksége alatt hosszabbították meg – szövegváltoztatás nélkül – azt az Ukrajnával még 1997 májusában kötött együttműködési, barátsági és partnerségi szerződést, amely a második cikkében mondta ki ugyanezt.

Ahogy a Ludovikán is elmondtam, én továbbra sem gondolom, hogy Oroszország be is vetne atomfegyvert, de feltűnő, amilyen gyakorisággal az elmúlt fél évben emlékeztetik a világot az amerikaival egyenértékű nukleáris arzenáljukra. Erre a későszovjet időszakban sem volt példa, és a korai Putyinnál sem. Ezt egyfajta nukleáris zsarolásnak lehet tekinteni.

Az, hogy választói támogatottságban ekkora profitot hozott Putyinnak az ukrajnai agresszió, nem sarkallja-e arra, hogy további konfliktusokat vállaljon fel?

Oroszországnak katonai értelemben valószínűleg nem okozna gondot, hogy egész Ukrajnát elfoglalja. A probléma csak az, hogy ezt a katasztrofális pénzügyi helyzetben lévő országot utána nem tudná sem gazdaságilag, sem politikailag konszolidálni, kiváltképp a jelenlegi, elszigetelt helyzetben lévő, recesszióba forduló Oroszország. A Krím jelenleg napi félmilliárd rubelbe, vagyis durván két és fél milliárd forintba kerül Moszkvának. A katonai képesség tehát messze nem elég, hogy bárki is egy területet tartósan felügyelete alatt tudjon tartani.

Még inkább igaz ez a Baltikumra, ahol az utóbbi néhány napban fontos fejlemények történtek. Észtországban és előtte nem sokkal Rigában is több mint száz Abrams típusú amerikai tankot és páncélozott csapatszállítót tettek partra. Ugyan hadgyakorlatra hivatkoznak, de valószínűnek tartom, hogy ezek az eszközök hosszú időn át a térségben maradnak. Az amerikaiak ezzel nagyon világosan Moszkva értésre akarták adni, hogy ha bármilyen módon megpróbálnák a kis balti államok szuverenitását megsérteni – akiket NATO-tagként az 5. cikkely egyébként is véd –, akkor amerikai katonákkal találják szembe magukat. Nem hiszem, hogy Oroszország arra ragadtatná magát, hogy belefusson egy ilyen történetbe. Ennek ellenére rendkívül feszült ott a helyzet.

Oroszország tényleg elszigetelődött?

Elszigetelődött, hiszen kirakták a G8 csoportból, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében is billeg a helyzete. Mindeközben a számára legolcsóbb nyugati hitelpiacok is bezárultak előtte. Az elszigetelődés egy ilyen nagy ország esetében sem jár semmi jóval. És én nem nagyon látom azokat a szereplőket sem, akik alternatív partnerként a kiesők helyére léphetnének. Kína ebben az esetben nem csak, hogy kockázatokat jelent, mert hosszabb távon szerintem érdekütközés fogja jellemezni a két ország viszonyát; de a tavalyi adatok például arról szólnak, hogy némileg vissza is esett a két ország közötti áruforgalom.

Tizenegy éven át, 2000-től 2011-ig Alekszej Kudrin volt Oroszország pénzügyminisztere, akinek komoly nimbusza van, nemcsak Oroszországban, nyugaton is.

Valóban, mértékadó embernek tartják.

Putyin is nagy tisztelettel nyilatkozik róla, négy éve mégis megváltak egymástól. Mi volt ennek az oka?

Ez még 2011-ben történt, vagyis még Medvegyev elnökségének utolsó szakaszában. Kudrin számos kérdésben nem értett egyet Medvegyevvel, leginkább az akkor elindított nagyszabású fegyverkezési programmal. De szerintem az igazi oka a szakításnak az lehetett, hogy Kudrin – ismerve Medvegyev képességeit és közgazdasági jártasságát – nem akart az általa vezetett kormányban beosztotti szerepet vállalni. Kudrin azonban továbbra is az orosz politika befolyásos tényezője. Egy olyan elemzői-szakértői testületnek – az Állampolgári Kezdeményezés Bizottságának – a vezetője, amely kapcsolatban áll mind a rendszerellenes csoportokkal, mind pedig Putyinnal. Amikor tavaly bedőlt a rubel árfolyama, szinte azonnal elkezdődött annak találgatása, hogy mennie kell-e Medvegyevnek. Legesélyesebb kormányfő-jelöltként Kudrin neve merült föl. Nem lennék meglepve, ha ez a váltás a nem túl távoli jövőben be is következne. Nagy figyelmet érdemlő figura, aki meglehetősen autonóm módon nyilatkozik.

„Egy destabilizálódó Oroszország sem az oroszoknak, sem a világnak nem hiányzott”

Kik állnak a hatalom mögött? Ez a rendszer Putyin rendszere, vagy a rendszernek van Putyinja? Magyarán: ő valóban a rezsim teljhatalmú feje, vagy csak erős emberek csoportjának arca?

Ezt nehéz megítélni, de az nem kétséges, hogy a rendszer kulcsfigurája továbbra is Putyin. Ha a 11 napos eltűnésének kapcsán arra a kérdésre kellett volna válaszolni, hogy mivel jár jobban a világ, azzal, ha előkerül, avagy azzal, ha nem – a válaszom egyértelmű: jobb így, hogy meglett. Egy destabilizálódó Oroszország – még csak annyi időre is, amíg eldől, ki lesz az új első ember – sem az oroszoknak, sem a világnak nem hiányzott. Putyin kiemelése ebből a rendszerből egyelőre nagyon veszélyes következményekkel járna.

A Jelcint követő hatalomátörökítésben meghatározó szerepet játszott az a három osztatú bizarr koalíció, amely egyfelől Jelcin közvetlen környezetéből – benne számos oligarchával –, másfelől az adminisztráció nyugatos, liberális technokratáiból, harmadrészt pedig titkosszolgálati emberekből állt. A 2003-as Jukosz-ügy azonban ezt a háromosztatú struktúrát megbontva az oligarchikus csoportokat lényegében kiszorította, a nyugatos technokratákat pedig meggyengítette. Ez az ügy részben már arról is szólt, hogy a titkosszolgálati figurák már nem csak kormányozni akarták az országot, hanem tulajdonolni is. Ma már szinte nincs olyan polgári intézmény – legyen az tévécsatorna vagy egy színház – ahol a vezetés első három emberéből legalább az egyik nem a titkosszolgálatok felől érkezett. Nehéz ebben a közegben a nyugat politológia kategóriáival bármit is leírni.

A mostani, Nyemcov-gyilkosság körüli mendemondák és bizonyos csoportok közötti állítólagos ellentétek is arra utalnak, hogy a politika nyilvános tereivel szemben ismét kitüntetett szerepet nyernek a háttéralkuk. Ezt én válságjelnek tartom. Már csak azért is, mert Putyin eddig többé-kevésbé sikeresen tudta fönntartani annak látszatát, hogy – szemben a jelcini rendszerrel, amiben az oligarchák a paraván mögött matattak és alkudoztak – a döntések az arra hivatott intézményekben születnek.

Ezeknek a háttérfolyamatoknak a része, hogy Kreml kitüntette a Litvinyenko-gyilkosság gyanúsítottját, Andrej Lugovojt, és Ramzan Kadirov csecsen elnököt?

Azt hiszem, igen. A Nyemcov-gyilkosság kapcsán – persze a dolog természetéből fakadóan csak hipotéziseink lehetnek – létezik olyan verzió is, miszerint a történtek legfontosabb célkitűzése Kadirov befolyásának megtörése volt.

Az valószínűnek tűnik, hogy két csecsen férfi volt a közvetlen elkövető. Egyikőjük Zaur Dadajev, aki még a gyilkosság elkövetésekor is hivatalosan Ramzan Kadirov elit belügyi egységének egyik parancsnokhelyettese volt. Róla még a letartóztatását követően is a fanfárok hangjától kísérve nyilatkozott a csecsen elnök, mondván, hogy vele kapcsolatban semmi olyan cselekedetet nem tud elképzelni, amely ellentétes lenne az orosz érdekekkel.

Nehéz elhinni, hogy azok, akik Csecsenföld teljhatalmú urának pretoriánus gárdájához tartoznak, az ő tudta nélkül, önállóan, a Kreml tőszomszédságában gyilkosságot mernének elkövetni. Ebből kiindulva vannak olyan elemzők, akik szerint Nyemcov csak eszköz volt a történetben, a valódi célpont Kadirov lett volna, őt próbálták csőbe húzni. Ezzel a gyilkossággal akarták igazolni, hogy ő már jó ideje egy elszabadult hajóágyú. Az orosz sajtóban olyan feltételezések keringenek, hogy a föderációs központ erőszak-apparátusainak vezetői szerint Kadirov olyasmiket enged meg magának az Észak-Kaukázusban és részben azon túl is, például Moszkvában, ami kétségbe vonja az állam erőszak-monopóliumát. Megszabadulni tőle azonban nem tudnak, mert élvezi Putyin bizalmát. Ez az elmélet tehát azt feltételezi, hogy a Kadirov környezetével végrehajtatott gyilkosság csak ahhoz kellett, hogy meg lehessen szabadulni a magáról megfeledkező csecsen satrafától. A moszkvai sajtó egy része azt feltételezi, hogy Putyin hosszú távollétének is az lehetett az oka, hogy a háttérben alku folyt arról, hogy ennek a gyilkosságnak az árnyéka rávetüljön-e Kadirovra avagy sem. Továbbá ha igen, akkor le kell-e őt venni a sakktábláról, ha pedig nem, akkor új és meggyőző verziót kell kidolgozni a Nyemcov-gyilkosságról. Kadirov kitüntetése azt mutatja, hogy Putyin kaukázusi helytartóját nem engedte levenni a tábláról, merthogy úgy látja, továbbra is ő a garanciája a csecsenföldi stabilitásnak.

A gyilkosság értelmezésének persze másfajta verziói is léteznek. Én közvetlenül a gyilkosság után, a Magyar Narancs március 5-i számában azt a változatot vetettem föl Nyemcov ellenzéki társára, Vlagyimir Milovra hivatkozva, hogy a meggyilkolt politikus azért jelenthetett kockázatot a hatalmi elit számára, mert információival segíthette a nyugati szankciós politika kialakítását. Nyemcov ugyanis nemcsak kívülről, de belülről is ismerte az orosz elitet.

Milyen súlya van az ellenzéknek? És milyen kilátásaik vannak a Nyemcov-gyilkosság, a Krím elfoglalása és a gazdasági visszaesés tükrében?

Az orosz sajtó és az elemzők is jó ideje kétfajta ellenzékről beszélnek, egy rendszeren kívüliről és egy rendszeren belüliről. Az utóbbi az, amelyik bent ül a parlamentben, és bár nem részese a kormánynak, mégsem fejt ki semmiféle érdemi ellenzéki tevékenységet. Ide tartozik a négy parlamenti pártból három: a Méltányos Oroszország, a Kommunista Párt, és a Zsirinovszkij-féle Liberális Demokrata Párt. Ezeknek az a funkciójuk, hogy lekössék a protestszavazatok jelentős részét. A rendszeren kívüli ellenzék politikai arculata felettébb vegyes. Az egyik végletet a radikálisan nacionalista, illetve különböző monarchista csoportok jelentik, míg a másikat a liberális és nyugatos tábor. E csoportok ereje és befolyása azonban rendkívül kicsi, és aligha nő meg a közeljövőben.

Van belső ellenzék az Egységes Oroszország pártban, vagy tényleg egységes?

Egyelőre nem látszik ilyen, de nehéz megmondani, mikor következik majd be az a pillanat, amikor úgy gondolhatja néhány befolyásos politikai szereplő és gazdasági tényező, hogy érdemes kockázatot vállalni és Putyin megbuktatására játszani. Biztos vagyok abban, hogy a tágabb értelemben vett elitnek egy jelentős részét már jó ideje komolyan sújtja a szankciós politika és a kialakult geopolitikai szembenállás, de egyelőre sokkal nagyobb kockázatot látnak abban, hogy szervezkedjenek Putyinnal szemben, mintsem hogy tudomásul vegyék veszteségeiket.

Sokan utaltak már rá, hogy az eltűnt magyar állambiztonsági iratok Moszkvában meglehetnek. Ön lehetségesnek tartja, hogy ezekkel zsarolják a magyar döntéshozókat?

Én ennek a kérdésnek nem vagyok szakértője, de egy dolgot azért megjegyeznék. Nem zárnám ki, hogy a magyar állambiztonsági iratok, avagy azok egy része Moszkvába került, de ha ez így is lenne, annak tényét Oroszország nem fogja elismerni. Úgyhogy ezekre az állítólagos moszkvai dokumentumokra a magyar kutatók nyugodtan keresztet vethetnek.

Miközben Ukrajnában nem sikerült eladnia magát az orosz modellnek, Magyarországon tapasztalható egyfajta vonzódás az orosz politika, de legalábbis Putyin iránt. Miért?

Az ukrajnai politikai közösség többsége sokkal jobban ismeri a mai Oroszországot, mint az ebben a konfliktusban állást foglaló magyarok nagy része. A magyarországi szimpátia sok mindenből fakadhat: egy erős Amerika-ellenességből, nehezen definiálható nosztalgikus érzésekből, illetve abból is, hogy sokak szemében Oroszország még mindig a méltányosság és igazságosság oldalán áll. Pedig erről már régóta nincs szó. De táplálkozhat ez a rokonszenv a hatékonynak és gyorsnak tűnő döntési mechanizmus tiszteletéből is. Valószínűleg az nemcsak látszat, hogy Putyin gyakran hoz döntést egymaga, vagy rendkívül szűk környezetével konzultálva. Ez sokaknak imponálhat, szemben a hosszú és körülményes egyeztetések kultúrájával.

***

Sz. Bíró Zoltán a Leningrádi Állami Egyetemen végzett 1982-ben. 2004-ig a budapesti Közgázon oktatott, 2004 és 2011 között az MTA Történettudományi Intézetében dolgozott, majd az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa lett. 2006 óta a Magyar Ruszisztikai Egyesület elnöke. 2009-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével, illetve a Magyar Köztársaság Nemzetközi Kapcsolataiért díjjal tüntették ki.
 

***

Fotók: Földházi Árpád.