Magyarországon mindig voltak Fideszek és széttagolt ellenzéki pártok, akik irtózatos vehemenciával támadták a mindenkori Fideszeket, de sosem tudták leváltani – állítja Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ vezetője. Csizmadia szerint Magyarországon be van zárva 93 ezer négyzetkilométerre a gondolkodás, a politikai elit és a társadalom kevéssé tudta megérteni a saját bajainak eredetét, valamint új baloldali és jobboldali nemzedékeknek kellene felnőnie. A politológus új könyvét szerda este mutatják be a Kossuth klubban. Interjúnk.
2015. március 11. 12:40
p
0
0
33
Mentés
Három Fidesz-győzelem, épphogy véget érő kétharmad, széttöredezett ellenzék. Miért épp most írt könyvet a nagykoalícióról, amikor a lehető legtávolabb vagyunk a lehetőségétől?
Mindenki a nagykoalíció gondolatára harap rá a könyv kapcsán, de van három alcíme is, ebből az egyik a nagykoalíció, és többször leírom a műben, hogy ez a legjobb esetben is középtávon reális. Ez azt jelenti, 2022-ig nem valószínű, hogy megvalósítható, és talán a 2020-as években lesz lehetőség tető alá hozni, amennyiben a körülmények úgy alakulnak és sokan gondolják úgy, hogy értelmes opció. Nem itt és most szeretnék nagykoalíciót.
Világos, de a könyv mégis most jelent meg. Honnan jött az ötlet?
A cég, amelynek vezetője vagyok, a Méltányosság Elemző Központ nyolc éve alakult, és azóta sokszor felvetettük ezt a gondolatot. Az alapot ehhez az adta, hogy szerintem 2006, a második Gyurcsány-kormány megalakulása óta a magyar politika belekerült egy olyan mókuskerékbe, amely állandóan, újra és újra a legitimációs problémát hozza elő. 2006-2010 közt a jobboldal mondta a baloldalra, hogy illegitim, ma a baloldal mondja a jobboldalra, hogy illegitim. Ha ilyen illegitim ciklusokban fogjuk eltölteni az életünket, akkor az nem fogja növelni a magyar politika hatékonyságát. Azért most jött elő a nagykoalíció gondolata egy könyvnyi terjedelemben, mert úgy érzékelem, hogy ezek a négyévenkénti kiskoalíciós váltógazdálkodások (amelyek 2006-ig menetrendszerűen jöttek) hosszú távon nem biztos, hogy eredményt hoznak. A két tábor között 2006 óta tartó állóháború 2014-ig nem változott meg, így annak a lehetőségeit keresném, hogy miként lehet ebből kikerülni.
Egymás legitimitásának a megkérdőjelezése nem a demokratikus játék része, mozgósítási fogás?
Valóban, ha az ember leül beszélgetni egy ellenzéki politikussal, akkor az mindig elmondja, hogy nem annyira rossz a véleménye a kormányról, mint amennyire annak látszik, csak kifelé azt kell mondani; és gondolom, ez fordítva is így van. Viszont ami miatt mégis foglalkoznunk kell a kérdéssel, az például a liberális demokrácia nézőpontja. El kell gondolkoznunk, hogy Magyarországon miért nem tud kialakulni az a fajta liberális demokrácia, amit amúgy sokan szeretnének. A liberális demokrácia ugyanis többek közt arról szól, hogy az elitek legalább minimális szinten képesek együttműködni. Ha tanulmányozzuk a nyugati országok példáit, látjuk, hogy milyen struktúrákat, intézményeket, magatartási formákat alakítottak ki a történelem folyamán, és azt hisszük, hogy a rendszerváltással ezek automatikusan nálunk is megjelentek. Szerintem ami huszonöt évvel ezelőtt megjelent, az csak úgy nézett ki, mint nyugaton, de nem volt olyan, egy csomó intézmény pedig ki sem alakult. A nagykoalíció egy olyan ideál szempontjából nyerhet értelmet, mint a liberális demokrácia. Szerintem nem igaz, amit sokan mondanak, hogy Magyarországon eddig liberális demokrácia volt, csak a jobboldal ettől eltávolodott, és ezért helyre kell állítani. Ha a liberális demokrácia mércéje az elitek közötti együttműködés, akkor itt kezdettől korlátokba ütközünk. Nem helyreállítani kell, hanem elgondolkodni azon, hogy egyáltalán miért nem jött létre egy együttműködés-alapú liberális demokrácia. Szerintem pedig azért nem jött létre itthon nyugati típusú liberális demokrácia, mert nem vesszük eléggé komolyan annak két alkotóelemét és egymáshoz való viszonyát: a liberalizmust és a demokráciát. A nagykoalíció egyszer majd arra alkalmas kormányzati forma lehet a két elem integrálására. Ma, leegyszerűsítve a demokrácia „van kormányon” és a liberalizmus „ellenzékben”. A többségi elv és a liberalizmus konfliktusával nézünk szembe, a kettő közti csatát Nyugat-Európában már megvívták. A nagykoalíció tehát nem csak egy elmejáték a részemről, hanem az arról való gondolkodás, hogy ha van egy eszményünk, a liberális demokrácia, akkor meg kell vizsgálni, hogy ehhez miért nem tudunk közelebb kerülni. Szerintem a válasz az, hogy azért, mert a két alkotóelem túl messzire került egymástól.
Miért jó a nagykoalíció?
Nem arról van szó, hogy a politikusoknak fel kellene függeszteniük az egymás közötti konfliktusaikat vagy végleg ki kellene egyezniük egymással. Inkább arról van szó, hogy az ország előtt álló feladatok megoldása érdekében a konfliktusaikat nem félretéve, de egymás értékrendjét megtanulva együttműködnek. Én a politikát a tanulóképességgel hozom összefüggésbe. A magyar politikai elit és a társadalom en bloc kevéssé tudta megérteni a saját bajainak eredetét. Elsőként azt kellene megtanulnunk, hogy több értékrend létezik egymás mellett. Amelyik nem olyan, mint a miénk, az nem feltétlen diktatúra, nem feltétlen gonosz, erőszakos és regresszív. Ha ennek elsajátítására nem vagyunk képesek, a dolog eleve dugába dőlt.
Nem elég, ha ezt az elit tanulja meg? Végül is ő kormányoz.
Nem, ez ennél jóval lényegesebb projekt. És semmiképp ne legyünk elitisták, mert ezzel azt mondanánk, hogy minden rajtuk múlik, rajtunk meg semmi. A foci olyan, amilyennek az ellenfél engedi, az elit meg olyan, mint amilyenné a társadalom teszi. Ha a társadalom teljesen átadja a politikacsinálást az elitnek, akkor ne csodálkozzunk, hogy az elit nem úgy cselekszik, ahogy a társadalom elvárja. A dolog lényege inkább az, hogy jobboldali, baloldali és mindenféle értékrendeket egyaránt hasznosnak tudjunk tekinteni. Az egész probléma gyökere ugyanis ott van, hogy a másik tábort veszélyesnek tekintjük magunkra, így a táborok túlvédekezik és túlbiztosítják magukat; majd ez után a másik tábor gondolja róluk, hogy akkor mégis azok ellen kell védekezni. A kétharmad például tipikus túlvédekezés volt egy létező probléma, a liberális elit szellemi fölénye ellen, amit a jobboldal a saját maga egészére veszélyesnek tartott.
A közvélemény viszont erőteljesen kettéosztott nyugaton: Amerikáról ez köztudomású, de Franciaországban is mély a megosztottság, a spanyoloknál is... Egy fokkal reálisabb elgondolásnak tűnik kibékíteni egymással az eliteket, mint egy ország teljes közvéleményét.
Ahogy mondtam, ez nem rövid távú program, és minden azon múlik, hogy van-e erre igény az országban. Amit ön fölvet, azt a mi szakmánk politikai polarizálódásnak hívja, de ez sem egyforma mindenhol. Amerikában például kemény viták vannak, de az alkotmány, a nemzet, az Amerika-kép mindkét oldal számára szent. Két lehetőség van: vagy elfogadjuk, hogy az erősödő eszkalálódás természetes jelensége a demokráciának, s ez ellen nincs mit tenni; vagy megvizsgálhatjuk, hogy a mi rendszerünkben milyen lehetőségek szunnyadnak még például a liberális demokrácia tartalékait illetően. Magyarországon sok szellemi feladat van, s amit én mondok, az nem is elsősorban pártpolitikai feladat. A nagykoalíciós együttműködést megalapozni is szellemi feladat. Kérdés például, hogy egyáltalán lehet-e vitát folytatni erről a témáról, s ha igen, ki vitatkozzon kivel. Lehetséges, hogy mindenki be van zárulva a saját táborába, és nincs köze a másik táborhoz, így felesleges vitatkozni is.
Attól még, hogy a demokrácia alapelvének megfelelően elviseljük vagy akár értékeljük is a másikat, még nem biztos, hogy együtt tudunk vele kormányozni, ha eltérő értékrendünkből fakadóan mást akarunk.
Ön említette Amerikát, Franciaországot és Spanyolországot. Én hadd hozzam fel Hollandiát, Németországot vagy Ausztriát. Ezekben az országokban a kormányzó pártok nem természetes szövetségesei egymásnak, de van valami, ami mégis összeköti őket. A német példában vannak gazdasági feladatok, amelyeket menedzselni kell. A hollandoknál viszont az volt, hogy ha lemásolják a politikában a társadalom oszloposodását, akkor a duplifikált megosztottság szétveti az országot. A magyar társadalom is megosztott, nem csak a politika; s ha ez megkettőződik, akkor még nagyobb a kihívás, amivel szembe kell néznünk. A nagykoalíció viszont mederben tartaná mindezt. Például nem biztos, hogy szerencsés vonása a 2006 óta tartó politikai versenynek, hogy abban az egyetlen fontos kérdéssé a korrupció vált. A korrupció feltárása persze fontos feladat, de nekem úgy tűnik, ma szinte nincs is más tematika. Egy nagykoalíciós kormányzásban „korrupció-ügyileg” is valamiféle egyensúly állhatna be.
Ha jól értem, ön szerint a nagykoalíció jó és kívánatos dolog is lehet. De még az ön által felsorolt példákban sem jókedvükből kötöttek nagykoalíciót az említett országok pártjai, hanem a kisebbik rosszként felfogott kényszerből; nem a megosztottság csökkentése miatt.
Persze, a pártok kényszerből kötnek nagykoalíciót. De Bibó Istvántól is tudjuk, hogy a politika nem egyezik meg a pártpolitikával. Hogy a pártok miként élik meg, amit csinálnak, az az ő magánügyük. Na de a társadalom jóléte, a szellemi élet is a politika formálója. Amikor eszményről beszélek, a nyugati társadalmak realitását mondom. Nem látom, hogy itthon a demokratikus ideáljaink a közéleti viták részét képeznék. Akiknek vitatkozni kéne, azok nem vitatkoznak, mert – ahogy már említettem - külön életet él a liberalizmus és külön életet él a demokrácia, így nem tudnak hol találkozni és termékenyen hatni egymásra.
Ausztriában a tartós nagykoalíciós kormányzás létrehozott egy klientúrarendszert. Még nyugatabbra és az Európai Parlamentben a két hagyományos nagy párt(család) közeledése oda vezetett: a különbségek annyira lecsökkentek köztük, hogy választóik már nem érezték magukénak őket, mivel eltávolodtak az ő problémáiktól. Nem lehet, hogy egy nagykoalíció az azt alkotó pártok világnézetének „kilúgozásával” a radikálisok malmára hajtaná a vizet?
Ez is benne van a pakliban. Érdekes, arról beszélünk, hogy milyen következményei lennének egy nagykoalíciónak, holott egyelőre esélyünk sincs a létrehozására sem. De azért én mondok jobb következményt is, az említett holland példát. Ott 1917-től a hatvanas évekig nagykoalíciós kormányok voltak. Ezek pedig megtanították a hollandokat arra, hogy tulajdonképpen lehet a különféle oszlopoknak együtt élniük egymással, és a hetvenes években át tudtak térni a „normális” váltógazdálkodásra. A holland Szabadságpárt megjelenése pedig már ennek volt az eredménye, nem a nagykoalícióé. Az osztrák példa valóban klientúrarendszert teremtett, de Magyarországon nagykoalíció nélkül is klientúrarendszer van: más kutatók ezt oligarchiának nevezik. Ha beleolvasnánk Prohászka Lajos A vándor és a bujdosó című, 1936-ban megjelent könyvébe, akkor abban hosszú oldalakat láthatnánk arról, hogy miért bukkan fel itthon újra és újra az oligarchia; azért, mert máshogy nem bírjuk megoldani a problémákat. A szerző szerint a magyar társadalomnak szüksége van ilyen urizáló típusú politikai magatartásra: nem csak a legmagasabb szinteken lévő emberek urizálnak, hanem a legalacsonyabb szinteken is zajlik a miniurizálás. Azt tudom javasolni azoknak, akik a Fidesznél fedezik fel először ez a dolgot, hogy olvassák el Prohászka Lajos ezen művét, és látni fogják, hogy nem minden ma kezdődött, ami rossz a magyar politikában.
Ha a pártok nem jókedvükből kötnek nagykoalíciót, akkor itthon mi késztetheti őket erre, akár a Fidesz-MSZP-ről van szó, akár nem?
Önmagában semmi. A pártok, mint mondtam, csak egy szegmensét alkotják a politikai életnek. De ha a mögöttük lévő szellemi elit elkezdi művelni ezt a feladatot, amit eddig kis hatásfokkal csináltak, és mai európai példákat odatesz, demokráciák működését elemzi, az segíthet. Csomó dolog hatással van a pártok viselkedésére, de ha ilyen dolgok nem lesznek, akkor természetesen a pártok arra fognak hivatkozni, hogy nem érdekük a nagykoalíció. Jó hatással lenne viszont rájuk, ha szellemi pezsgés indulna meg az ügyben az országban, hogy miként kell egy liberális demokráciát felépíteni. Ilyen szellemi pezsgés viszont nincs. Itthon minden a pártokra marad, és rájuk függesztjük vigyázó szemünket.
A Mandineren megjelent egyik írásában mintha a Fidesz sikerét magyarázná a baloldal számára. Nem értik?
Nem azért írtam erről, mert ájultan tisztelném a Fideszt, hanem mert szeretném megérteni. Nem mondom, hogy a baloldalnak a Fidesz által bejárt úton kell végigmennie. Mindegy, milyen utat jár be, de valamilyen utat járjon be. Az, hogy van hét-nyolc kis baloldali párt, az teljesen kontraproduktív. Mi régóta amellett érvelünk, hogy egy, de legalábbis nem sok baloldali pártra volna szükség. Persze ehhez fontos feltétel, hogy találjon a baloldal egy olyan vezetőt, aki mögé be lehet állni. Gyurcsány Ferenc kidőlésével az ellenzék vezetetlen maradt, a meglévő pártvezetők mögé nem lehet beállni.
Lehet, hogy először egymással kell „nagykoalíciót” kötniük az egymástól markánsan különböző baloldali pártoknak, egy dél-amerikai baloldalt kedvelő PM-nek, a vele haragban lévő LMP-nek, meg egy gazdaságilag sokkal liberálisabb DK-nak és a többieknek?
Szerintem akkor járnának jól, ha nem csak a napi ügyekben gondolkodnának. Ma a napi haszonszerzés a céljuk. Ezzel nincs baj, csak önmagában ebből nem lehet perspektivikus politikát csinálni. Azért érdemes tanulmányozniuk, hogy a Fidesz miként lett nagy párt, mert az ő naggyá válásuknak a kulcsa is valahol ott van megírva. Ha nem elemzik a Fidesz útját a kilencvenes évektől idáig és vonják le belőle a tanulságokat, akkor a véletlenre bízzák a saját jövőjüket. Szerintem tanulság, hogy kell egy vezető, aki mögé be lehet állni, és hogy a szervezeti széttagoltság nem megfelelő. Illetve át kell gondolni, mi az ideológiai minimum, amit képviselni tudnak. Azaz személyi, szervezeti, ideológiai egységesülésre van szüksége a baloldalnak. Van még egy történeti érvem is: Magyarországon mindig voltak Fideszek és széttagolt ellenzéki pártok, akik irtózatos vehemenciával támadták a mindenkori Fideszeket, de sosem tudták leváltani. Egy egész hosszú történelmi trend megtörésére van szükség, amihez jó eszköz lehet a nagykoalíció. A kiskoalíciók ugyanis csak ideiglenesen tudták ezt a trendet megtörni.
Múlt héten volt a Republikon Intézetnek egy kerekasztal-beszélgetésre, amelyen összeültették a baloldal pártvezetőit, majd prominens civileket. A baloldali vezetők összevesztek, Szabó Tímea PM-társelnök pedig felvetette, hogy a baloldali vízió a feltétel nélküli minimáljövedelem lehetne. Nem sovány ez víziónak?
Szerintem ez legfeljebb szakpolitika. A víziót ennél magasabb rangú dolognak gondolom. Épp az a baja a mostani ellenzéknek, hogy túlságosan szakpolitikában gondolkodik. Persze fontos a szakpolitika, de nem az az elsőrangú. Akármit is gondolunk Európáról, el kell tudni helyezni egy országot egy geopolitikai térben. Mi a szerepe Magyarországnak a mostani világpolitikában? Mondhatjuk, hogy a Fidesz rosszul határozza ezt meg a keleti nyitással, de az nem megoldás, hogy a baloldal erre annyit mond: mi nyugatosak vagyunk. Mi ugyanis ennek az üzenete egy átlag állampolgár felé? Az, hogy semmit nem akarunk mondani erről a kérdésről: ugyanis Nyugat-Európa is folyamatosan változik, és az ottani politikusok is állandóan újragondolják a kérdéseket. Szerintem Magyarországon a gondolkodás egy zárt, 93 ezer négyzetméteres gondolkodás. Ezt valahogyan az ellenzéknek is meg kellene haladnia. Retorikai szinten szeretjük hangoztatni, hogy a nyugathoz tartozunk, de az erről való gondolkodás tartalmi szinten nagyon gyenge. Milyen Európai Uniót szeretnénk: mennyire legyen vezetve vagy mennyire legyen erősítve a 28 tagállam autonómiája? Ez valahol a nemzetállam versus globalizáció kérdésköre, és az ellenzéki politika elmulasztja, hogy ezzel foglalkozzon.
Orbánnal kapcsolatban a könyvében idéz egy bolgár politológust, Ivan Krastevet, aki szerint a magyar kormányfő Angela Merkel német kancellár után a második legbefolyásosabb európai politikus. Eközben a hírek, publicisztikák inkább az elszigetelődésről szólnak.
Ivan Krastev egy európai értelemben vett liberális politológus, akit sokat idézek, mert példaértékűnek tartom a gondolatait. Kormányszinten, a hivatalos politika szintjén biztos, hogy erősebb Orbán befolyása annál, ami itthonról látszik. Informális szinten viszont sokkal rosszabbul áll. Szerintem amúgy is problémája a Fidesznek, hogy a politikát csak formális dimenzióban szereti elképzelni. Például azt rótták fel a nyugatiaknak és az EU-nak, hogy a politikájuk bírálatakor nem vették figyelembe a tényeket; azonban olyan dolog nincs a politikában, hogy „a tények figyelembe vétele”. Ha egy politikusról kialakul egy vélemény, tök mindegy, hogy jogosan vagy nem, akkor azt neki nagyon nehéz lesz megváltoztatni. Egyszerűen azért, mert a politika informális dolgokról is szól, például arról, hogy kivel ülök le egy sörre és kivel megyek el szívesen beszélni a hivatalos tárgyaláson kívül is. Van egy olyan gyanúm, hogy a Fidesz politikusaival viszonylag kevesen szeretnek sörözni, és Orbán Viktorral sem nagyon whisky-znek át egy éjszakát vezető európai politikusok.
Lehet, hogy a nagykoalíció kulcsa inkább a személyes dimenzió: kivel vagyok jóban, kivel tudok meginni egy whisky-t? Ha személyesen ismerem a másikat, kevésbé fogom ördögnek nézni?
Ez legfeljebb kiegészítő elem, de tarthatatlan állapot, hogy a magyar politikában ezek az emberek lehet, hogy nem is köszönnek egymásnak; vagy ha köszönnek, akkor ezen túl már nincs semmi közöttük. Ilyen szempontból biztos van jelentősége a személyes viszonyoknak, csak annyira meg van terhelve ez az egész helyzet, hogy tényleg új baloldali és jobboldali nemzedékeknek kell felnőnie. Türelmesnek kell lennie annak, aki más struktúrában szeretné látni a magyar politikát.
***
Csizmadia Ervin az ELTE bölcsészkarán 1987-ig magyart és történelmet hallgatott, majd 1991-ben politikaelmélet szakos diplomát szerzett. 1992-től az MTA Politikatudományi Intézetének munkatársa, majd főmunkatársa. 1997 óta a politikatudomány kandidátusa (PhD). Számos egyetemen oktatott, jelenleg is a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kara Politikatudományi Tanszékének docense valamint az ELTE Jogi karának óraadó tanára. 2007 májusa óta vezetője a Méltányosság Politikaelemző Központnak. Eddig 10 könyve jelent meg, a legutolsó (Miért „alaptalan” a magyar demokrácia?) 2014-ben. A következő Magyarország című, most megjelent e-könyvét szerda este 17 órakor mutatják be a budapesti Kossuth klubban, az est vendége lesz Böcskei Balázs és Karácsony Gergely.
„Brüsszel Magdeburgot akar csinálni Magyarországból, rá akarja kényszeríteni a magyarokra”, de „mindig meg fogjuk magunkat védeni, mert ezt nem szabad megengedni” – szögezte le a kormányfő.
Botka Endre lila-fehérbe öltözik? Simon Petra nem ünnepelhette meg az Eb-bronzot. Válogatásunk a hét legolvasottabb sporthíreiből.
p
0
0
0
Hírlevél-feliratkozás
Ne maradjon le a Mandiner cikkeiről, iratkozzon fel hírlevelünkre! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és elküldjük Önnek a nap legfontosabb híreit.
Összesen 33 komment
A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
brekker
2015. március 12. 11:42
A szokásos 80-20 a leosztás.
Annyi különbséggel, hogy a 20% hülyébb, mint a 80%, de mivel a nyugati szakirodalom nem ezt írja, ezért rendületlenül hisz saját vezető intellektusában.
A demokratikus választások ezért mindig zsigeri dühöt váltanak ki ebből a 20%-ból.
Nem értik, hogy hogy lehet, hogy nem ismeri el és fel a többi 80% az ő zsenialitásukat.
Ez az ember legalább távlatokban gondolkodik,ami nemigen mondható el a politikai osztály legnagyobb részéről.
A nagykoalíció viszont - ezt ő is tudja - még sokáig nem jöhet létre Magyarországon.
"Ma, leegyszerűsítve a demokrácia „van kormányon” és a liberalizmus „ellenzékben”. A többségi elv és a liberalizmus konfliktusával nézünk szembe, a kettő közti csatát Nyugat-Európában már megvívták. A nagykoalíció tehát nem csak egy elmejáték a részemről, hanem az arról való gondolkodás, hogy ha van egy eszményünk, a liberális demokrácia, akkor meg kell vizsgálni, hogy ehhez miért nem tudunk közelebb kerülni. Szerintem a válasz az, hogy azért, mert a két alkotóelem túl messzire került egymástól." --
Csizmadia téved. A liberális demokrácia nem lett eszmény Magyarországon.