Medvét fogtam, nem ereszt

Ilyet is régen hallottunk: egyértelmű elismerést és méltatást kapott az ország egy nagyhatalomtól. Ez a nagyhatalom viszont nem más, mint Oroszország.

Oroszország egyik legfontosabb politikai és kereskedelmi-gazdasági partnerének nevezte Magyarországot  Vlagyimir Putyin orosz elnök, hozzátéve, hogy Moszkva osztja Budapest készségét a párbeszéd erősítésére és a közös nagyszabású beruházások megvalósítására. A Moszkvában tartózkodó Szijjártó Péter külügyminiszterrel találkozó Szergej Lavrov, az orosz külügyér pedig azt mondta: Oroszország megérti, hogy Magyarország NATO- és EU-tagként teljesíti szövetségesi kötelezettségeit, de saját érdekeit is védi.

Úgy történelmileg mindig is nagyon szerettük, amikor az orosz medve a vállunkat veregette, mondván: megért ám minket.

És mi megértjük, hogy mibe keveredünk? A külgazdasági nyitásnak megvannak a maga racionális alapjai, de eközben egyre inkább a klasszikus hidegháborús logika alapján alakulnak ki az új nemzetközi frontvonalak, melyek megértéséhez és megoldásához sokat látott és tapasztalt, szőrös tökű diplomatának kellene lenni. Teljesen világosan látszik, hogy miközben az amerikaiak a cukor és korbács játékban egyre inkább a korbácsot kezdik villogtatni előttünk, az ellenérdekelt fél barátságosan óvó kijelentésekkel próbál minket puhítani. Moszkva már hetekkel ezelőtt közölte a helyettes szóvivő útján: az orosz külügyminisztérium helytelennek és a diplomáciai gyakorlatban elfogadhatatlannak nevezte, hogy André Goodfriend, az Egyesült Államok budapesti nagykövetségének ügyvivője nyilvánosan kritizálta azt az országot, ahová akkreditálták. Ilyen az, amikor a medve ölel.

A puhításunk célja nem egy rejtély, nem keveset írtak már róla, és tényleg nem túl bonyolult a geopolitikai felállás: Moszkva fel akarja puhítani az amúgy sem egységfrontként működő euroatlanti szövetségi rendszert, az EU-t és a NATO-t; és ehhez keresi a megfelelő alanyokat. Látva azt, hogy a jobboldali magyar kormányt támogató magyar jobboldal mainstreamje (a magyar szélsőjobbról nem is beszélve!) hogyan vált szellemileg és érzelmileg pár év alatt Putyin-rajongóvá, Amerika- és Nyugat-ellenessé, lehet, hogy tényleg jó helyen kezdik a puhítást.

Jogos és üdvözlendő az Orbán-kormány törekvése az ország mozgásterének növelésére − ez minden kormány törekvése kellene, hogy legyen. De az eddig próbálgatott hintapolitika nem hogy a bővüléssel, de a mozgástér végzetes beszűkülésével is járhat. Különösen, ha a fokozódó nemzetközi helyzetben egy egyre agresszívebben fellépő nagyhatalom különböző eszközökkel fogni tudja egy magunkfajta ország kormányzatát. Hát még ha − neadj'isten − nem is egy, de rögtön két ellenérdekelt hatalom képes fogni, és hol erre, hol arra rángatni a kormányzatot. Nemzeti büszkeség ide vagy oda, sok százmilliós lélekszámú, nemzeti össztermékünket sokszorosan meghaladó méretű táborok sakkjátszmájában csekély értékű bábuk lehetünk. Nem fog menni egyedül a világ ellen.

Megírhatnám itt újra a szokásos tirádákat az értékrendek, érdekek és szövetségi rendszerek közötti választás szükségességéről, de hadd idézzem inkább egyetértőleg Orbán Viktort. Nem az 1989-est, nem is az 1998-ast, hanem a 2007-est.

„Mit tudunk mi üzenni innen a jövőnek, a nálunk fiatalabbaknak? Nos hát először is azt, hogy mi nem azért mutattunk ajtót bizonyos dolgoknak, hogy most meg visszajöjjenek az ablakon. Tehát mi az ajtót a nyugatnak kinyitottuk, az oroszoknak, a Szovjetuniónak, meg a kommunizmusnak meg ajtót mutattunk. És azt üzenjük a jövőnek, hogy ne engedjék, hogy mindez visszamásszon az ablakon. 

Azt üzenjük az utánunk jövő generációnak, hogy ne engedjék, hogy abból a demokráciából, amit a mi új Nyugat-nemzedékünk kiküzdött magának, abból most egész egyszerűen demokrácia nélküli többpártrendszert csináljon. Mert Magyarországon ma éppen a demokrácia lényege, a felelősség meg az elszámoltathatóság hiányzik. Ami maradt, azok az intézmények. Ez egy demokrácia lényegét nélkülöző többpártrendszer, és nem kellene hagynunk kedves fiatalok, hogy ez így legyen. És hasonlóképpen nem kellene megengedni az utánunk következő fiataloknak, hogy miután mi a szovjet rendszer legvidámabb barakkja sorsától megszabadultunk, most a Gazprom legvidámabb barakkjává tegyék Magyarországot. Ezek igen is fontos üzenetek a jövő számára. 

Azt üzenjük innen egyfajta új Nyugat-nemzedékként a fiatalabbaknak, hogy igen, továbbra is tartsanak ki a nyugatos Magyarország mellett, ne engedjék, hogy erről az útról Magyarországot letérítsék. Szeressék, hogy Magyarország egy nyugatos ország, ami azt jelenti, hogy hiszünk az emberi akarat szabadságában, és hiszünk az egymásért vállalt kölcsönös felelősségben, ami elválaszthatatlan része a nyugati kultúrának. Lehet, hogy az olaj keletről jön, de a szabadság mindig nyugatról érkezik. A demokráciát pedig nem lehet felülről irányítani, csak az emberek szívéből nőhet ki, és rendezheti be az élhető magyar életet.“

Így, szóról szóra.

Most, 2014 vége felé azt látjuk: hétről hétre, eseményről eseményre süllyedünk bele a világ aktuálisan talán legnagyobb geopolitikai konfliktusának frontvonalába. Már a frontra kerülés is folyamatos készenlétet, tisztánlátást és helyzetfelismerést igényel, még akkor is, ha a szemben álló felek egyikének katonái vagyunk; de ha már ilyen nyomasztó helyzetbe kerültünk, legalább nagyjából beáshatjuk magunkat az egyik oldal lövészárkaiba. Persze csak ha látjuk, honnan jöttünk, hová tartunk, mik az esélyeink az egyik és a másik oldalon, és nem kerülünk téves víziók fogságába.

De ennél még kétségbeejtőbb helyzetbe kerülhetünk, ha nem eszmélünk időben, ha magunktól mászunk ki a frontvonalak közé, a senki földjére.

Mert odakint hideg van.

Odakint Ukrajna van.