A nyugdíjemelés köszöntése

Selmeczi Gabriella a múlt héten közleményben üdvözölte a kormány nyugdíjemelését, melynek értelmében 1,6 százalékkal emelik a nyugdíjakat, január 1-ig visszamenően. Az emelés átlagosan 15 ezer forintos kifizetést jelent egy-egy nyugdíjas számára. Az emelés nem a kormány eseti nagyvonalúsága, hanem törvény írja elő: még a Bajnai-kormány idején változott meg az éves nyugdíjemelés számítása.

Addig svájci indexálással számolták, azóta (ha az éves gazdasági növekedés nem éri el a 2 százalékot) az infláció mértékével nő. Az évközi, visszamenőleges emelésre azért volt szükség, mert az éves infláció (ami Európában nálunk a legnagyobb) meghaladja az év elején tervezettet. Mivel eközben a reálbérek csökkennek, így abszurd módon a 2009-es módosítással a nyugdíjasok járnak jól, svájci indexálás esetén kisebb lenne az emelés.

2012-ben a magyar politika első számú törvénye, hogy A Nyugdíjak Mindig Nőnek. Nincs olyan politikai erő, ami felvetné, fel merné vetni a kérdést, hogy megengedheti-e magának az ország, hogy ilyen nagyvonalúan költsön nyugdíjakra? Pedig a felvetés nagyon is jogos, sőt, igazságos lenne, mivel 2009-es adatok alapján Magyarországon a 65 év felettiek mediánjövedelme meghaladta a 65 éven aluliakét, és ezzel (arányaiban) a legmagasabb volt egész Európában. A poszt nyitóillusztrációjának megcsodálása mellett érdemes elolvasni az Eurostat szöveges elemzését is:

„A számos társadalmi csoportot érintő egyenlőtlenségek iránt szakpolitikai érdeklődés mutatkozik. Kiemelt figyelmet kap az idősek csoportja, részben mivel egyre növekszik a 65 évnél idősebb uniós népesség aránya. A nyugdíjrendszerek fontos szerepet játszhatnak az idősek körében tapasztalható szegénység kezelésében. E tekintetben érdemes összehasonlítani az idősek jövedelmét a népesség többi részének jövedelmével. Az EU-27 egészét tekintve 2009-ben a 65. életévét betöltött népesség medián jövedelme a 65 év alatti népesség medián jövedelmének megközelítőleg 86 %-a volt. Az uniós tagállamok közül csak Magyarországon és Luxemburgban volt magasabb az idősebbek jövedelme a 65 évesnél fiatalabbakénál. Franciaországban, Romániában, Lengyelországban és Ausztriában – akárcsak Izlandon – az idősek medián jövedelme a 65 év alattiak jövedelmének több mint 90 %-a volt. Ezzel szemben az idősek medián jövedelme Lettországban és Cipruson nem érte el a 65 évesnél fiatalabbak medián jövedelmének 60 %-át, míg Bulgáriában és Észtországban 60 % és 70 % között alakult ez a hányad. Ezek a viszonylag alacsony részarányok hozzávetőleges képet adhatnak a nyugdíjjogosultságról.”

Nem sok mindenben tartozunk az európai élvonalba, de a 65 év felettiek szépkorúak iránti állami gondoskodásban mindenképpen. Bár 2009 óta megszűnt a 13. havi nyugdíj, a statisztikai adatok szerint továbbra is legalább akkora a 65 éven felettiek medián jövedelme, mint a 65 év alattiaké. Normális állapot ez? Aligha.

Mégis, ha az ember egyáltalán felveti ezt a témát, biztos lehet benne, hogy pillanatokon belül össztűz zúdul rá, olyan panelekkel, mint: Neked nincsenek nagyszüleid? Sajnálod a nagymamádtól a nyugdíját? Nincsen benned semmi szolidaritás azokkal szemben, akik két kezükkel építették fel az országot?

Nem, senkitől nem sajnálom a nyugdíjat, de ettől még ki kell mondani: ez az ország messze erején felül költ erre, s az ehhez szükséges források megteremtéséhez – figyelem, közhely-ellencsapás következik – a jövőt éli fel. A szolidaritásra hivatkozó érvelés pedig eleve téves, hiszen a mai huszas-harmincas nemzedékek úgy fizetnek az állami nyugdíjrendszerbe, hogy tudják, a demográfiai kilátásaink alapján ők talán sosem kapnak már (érdemi) nyugdíjat onnan. Mi ez, ha nem maga a szolidaritás? De a szolidaritásnak is vannak határai, ezért az mindenképpen elvárható lenne, hogy a felosztó-kirovó rendszerben a kifizetések (járadékok) ne haladják meg a befizetéseket (járulékok, még ha esetleg szociális hozzájárulási adónak is hívják egy részüket), tehát ne kelljen adóbefizetésekből kipótolni a nyugdíjkasszát.

Hétről hétre jönnek a megszorítások, mégsem merül fel, hogy a nyugdíjak nominálértékének megőrzésével mennyit lehetne spórolni. Egy százalékpontnyi nyugdíjemelés mintegy 30 milliárd forintos kiadást jelent a költségvetésnek, a mostani infláció mellett ez több mint 180 milliárd forintos tétel. Annyi, mint a teljes bankadó. 

Aztán ott van kedvenc vesszőparipánk, a 65 éven felüliek ingyenes utazása is. Milyen ország az, ahol egy Budapest-Hévíz-Budapest buszút egy tízéves gyereknek 3400 Ft-ba, egy 19 éves munkanélkülinek 6800 Ft-ba kerül, egy 66 éves nyugdíjasnak viszont ingyenes? És akkor az egészségügyi ellátórendszer kiadásainak korosztályos megoszlásáról még nem is beszéltünk.

Valamiért az az általános kép él az emberekben, hogy nyugdíjas élet = szegénység. Nos, hogy ez mennyire nem igaz, azt az Eurostat fent idézett számai mellett a TÁRKI szegénységkutatásai is jól mutatják, vagy éppen a Demos Alapítvány 2006-os kiadványa, amiből világosan kiderül, hogy a 65 év felettiek körében a szegénységi ráta bármely más korcsoporténál alacsonyabb. Ott áll feketén-fehéren: „A szegénység kockázata a kisgyerekek, a többgyermekes családban, illetve az egyszülős családban élő gyermekek esetében a legmagasabb.” Tehát nem az időseket veszélyezteti igazán a szegénység, hanem a gyermekeket és azokat, akik gyermeket vállalnak – tud valaki ennél szomorúbb adatot mutatni egy társadalomról?

Meggyőződésem, hogy a nyugdíjrendszer önfinanszírozóvá tétele nemzeti érdek. Ha ma inkább oktatásra fordítjuk ugyanezeket a forrásokat, vagy egyszerűen a vállalkozásoknál hagyjuk, azzal sokra többre megyünk. Hosszabb távon az ebből származó növekedés akár még a későbbi nyugdíjemelés lehetőségét is megteremtheti, fordítva azonban nem működik a dolog: nyugdíjemelésből nem lesz gazdasági növekedés. A nyugdíjemelés visszafogása mellett a nyugdíjkorhatár folyamatos emelésére is szükség van. Ez hátrányosan érinti ugyan a közvetlenül nyugdíj előtt állókat, azonban úgy érzem, összességében inkább igazságos a munkavállalókkal szemben.

A jelenlegi kormány a szolgálati- és a rokkantnyugdíjak esetében már felvállalt olyan, komoly konfliktusokkal járó lépéseket, amik valamelyest hozzájárulnak az önpusztító nyugdíjrendszer megnyirbálásához, ez azonban sajnos kevés, nagyon kevés. Még szomorúbb a helyzet, ha körülnézünk, mit várhatunk a kormány lehetséges riválisaitól. Az MSZP, ami 2002-ben a 19 ezer forintos extra nyugdíjat és a 13. havi nyugdíjat vetette be a választások megnyeréséért (sikerrel), most éppen a szolgálati nyugdíjak visszaadását ígéri és az EU-ban is aktívan képviseli ezt az ügyet. Az Együtt 2014 egyik pillére, a Szolidaritás alapkövetelései közé tartozik „a korkedvezményes, a korengedményes és a szolgálati nyugdíjak alkotmányos védelmének helyreállítása”, a szervezet 43 éves elnöke pedig már évek óta nyugdíjas. Az LMP 2010-es programja ugyan korrekt módon számot vet a helyzettel, megoldásnak mégis például a – járulékok helyett adókból fizetett – minimálnyugdíj bevezetését javasolja, és a 13. havi nyugdíjat felváltó, 3,5%-osnál nagyobb gazdasági növekedés esetén adható nyugdíjprémiumot is megtartaná. A másik, állítólag fiatal szavazóbázisú párt, a gazdaságpolitikáját tekintve kifejezetten balos Jobbik is nyugdíjemelésben gondolkodik a 2010-es programja alapján: „A nyugdíjrendszert átalakítjuk, beleértve a korengedményes, a pártállamnak tett szolgálatok alapján kimagasló mértékű nyugdíjak, a rokkantsági ellátások teljes felülvizsgálatát, valamint a kisnyugdíjak és a nyugdíjminimum megemelését.”

Mindezek fényében a fent leírtak nem többek vágyálomnál, különösebb politikai realitás nélkül. Minél idősebb valaki, annál inkább hajlamos részt venni a választásokon (regisztrálni meg pláne), és aki szavaz, az rendeli, annak húzzák a zenét.