Sok sebből vérzik a Makovecz-féle „megatemplom” terve

„Hol építsünk grandiózus templomot Budapesten?

A rövid válasz: sehol. Már csak azért se, mert nem a barokk korban vagyunk: a gazdaságosság mellett a szerénység, egyszerűség evangéliumi elvei is arra vezetnek – a kereszténység alapvető küldetése mellett –, hogy egy új templom ne pazar, pompás, megalomán építészeti műremek, hanem elsősorban és főként az imádság háza legyen.

De játszunk el képzeletben azzal, hogy valós igény mutatkozik egy ilyen épület iránt, és nem csupán politikailag dedikált forrás (napjainkban ez egyenlő a kiapadhatatlan közpénzfolyammal), hanem tényleges adottságok állnak rendelkezésre! Ha így lenne, akkor is egészen biztosan nem az eredetileg megálmodott XII. kerületi Apor Vilmos téren lenne a helye egy ilyen templomnak. A prózai ok nyilvánvaló: épp ott áll egy vallási épület, a Keresztelő Szent Jánosról nevezett, közismertebb nevén felső-krisztinavárosi római katolikus templom. De hát Makovecz Imre ahhoz a kerülethez kötődik, s mint az előbbi költői kérdés rámutatott, ez az épület aligha Istenre hivatott fókuszálni. Még így is marad mozgástér: a Normafa például adná magát, hiszen néhány kápolnán kívül nincs misézőhely a környéken. Igény itt se nagyon lenne rá, de kétségkívül adódhatna térszervező képessége és közösségi vonzereje egy »hegyre épült« szakrális épületnek.

Összességében minden leendő templomépítő jól teszi, ha átolvassa, végigelmélkedni Mircea Eliade román származású vallástörténész A szent és a profán című könyvét (legalább az első fejezetet, ami a szakrális térről szól). A szerző részletesen bemutatja művében a templomok társadalmi hatását, kultúrát befolyásoló, sőt, az adott település további fejlődését determináló képességét. Ez egyben küldetés is, amelyet egy új templomépület elhelyezésénél nem csupán érdemes, sokkal inkább kötelező számításba venni.”