A bourbonizálódás veszélye

Az elmúlt évtized társadalmi-gazdasági szempontból nem a kánaánt hozta el, hanem azt, hogy Magyarország egyáltalán összemérhetővé váljon bármely más európai országgal.

Még mindig alulról súroljuk a nyugati átlagot, még mindig térdmagasságban vagyunk, de legalább már nem a morzsákat, hanem a nagyobb, húsosabb darabokat tudjuk csontig rágni. Ennyivel tudtuk magunkat beljebb verekedni, ennyivel kerültünk közelebb az asztalhoz. Erre volt elég tíz év feszes kormányzati munka.

A valóság ennyi, nem értékelhető többre, mert az átlagfogyasztó napi életigényeit még soha nem törte le egyetlen moralizáló frázis sem. Konzervatív „reneszánsznak” és „revivalnak” nevezni azt, hogy több házasságkötés volt az évben, mint az elmúlt negyvenben: nekem ez valahogy túl naiv és illuzórikus. Persze pontosan érthető, hogy egyesek fontosnak érzik sulykolni (saját karakterük miatt), hogy megtörtént a nagy kiáradás, a magyar nép, a nemzet végre újjászületett, és a Szentlélektől érintve mindenki olyan életet akar élni, mint bármelyik random KDNP-s a budai alkonyzónában. Elárulok egy titkot: még én sem akarok olyat élni, nem beszélve egy olyan szavazóról, aki 2014 vagy 2018 óta húzza a Fideszre. Ő nem azért szavaz erre az oldalra, mert megérintette a jobboldal erkölcsi hideghuzatja,

Mi az érdeke? Az anyagi gyarapodás, ezzel megváltott nyugatias fogyasztói szabadság és kiszámíthatóbb, biztonságos élet. A tűz melege. Röviden: egyszerűbb és őszintébb lenne azt kimondani, hogy a kormány családpolitikája működik. És kész. Mert erről van szó, már ha érti bárki is a két állítás közötti tátongó különbséget. Nem kell köré morális mézesmadzag, mert rettenetesen irritáló és életidegen.

A saját bőrén érzi mindenki, hogy most jobb, de közben az is ott van még valahol hátul a hüllőagyakban, hogy még mindig nem elég jó. Ez a lappangó érzés azt célozza meg, hogy ha már eddig eljutottunk, akkor ott kell lennie valahol a túlpartnak is. Magyarul: már nem rossz, de még nem az igazi. Ez a jobboldali értelmiség számára nehezen befogható hitetlen cinizmus és fogyasztói realizmus minden tisztességes ember alapvető jellemzője.

nem a leninösszes keménykötésű kidolgozását. El kell végre fogadni, hogy nem a szubkultúránk győzött, hanem a politikánk. Ez a rövid oka annak, amiért nem volt sikeres még egyetlen kulturális projekt sem a jobboldal számára. Ha ezt sikerülne végre feldolgozni, akkor a helyén, a saját keretei között lehetne megmérni a jobboldali kultúra jelenlegi lehetőségeit és határait. A rideg tény: ami nekünk fontos, nem lehet fontos mindenkinek, és ez nem változik meg, akárhányszor mondjuk ki az új hókuszpókuszainkat (pl.: teremtésvédelem). Építkezni úgy lehet, hogy az alapok már állnak. Mert soha nem a beltéri ornamentikával és az aranyozott budiülőkével kezdjük a „birodalmi” intézményépítést.

A balliberális oldalon a nyugati elit által kitermelt témák visszaöblögetésének formájában jelentkezik a köröm alatt megtelepedett élet, a jobboldalon pedig az erőtlen bölcsészmaszlagok, a kopogós, instant betanulható kereszténydemokrata frázisok, és a konzervatív idealizmus, éteri prüdéria, a tökéletesnek látszó páriaéletek jelentik az értelmiségi netovábbot. Pedig Nárcisszusz sunyi gázeregetése távol áll a magyarok napi húsdarálójától.

Nem ideológiai önigazolás kell, hanem élet, ami minket igazol. Nem a hűbéresértelmiség által összehordott lábjegyzetek miatt, hanem ezek ellenére, a valósággal való viszonya és a jó kormányzás okán nyer választásokat a Fidesz. Nem, a soha véget nem érő prédikáció nem fogja kizökkenteni a magyar népet a kádári materializmusból, hanem az egyéni boldogulás által megváltható szabadság. Mi sem öli ki jobban a nemzetből a kalandvágyat, mint az, ha a (konzervatív szubkultúra) jóllakottság(-ának) képeivel bombázzák őket a kormányoldal prominens influenszer-politikusai.

A megérkezettség és betunyulás veszélyes állapot, mert úgy járhatunk (vagy még rosszabbul), mint 2002-ben, amikor a jobboldal által kitermelt rövid távú sikereket a baloldal aratta le és emésztette fel. Később ez távozott belőle véres excrementum formájában 2006-ban. Korábbi példa lexikonszerűen mutatja: a magyar baloldal abból tartja életben magát, hogy kannibalizálja a magyar jobboldalt. Ezért nem szabad bourbonizálódnunk, mert végül teret nyitunk a jakobinusoknak. Még annyit, hogy

Az ilyen szituációkból persze mindenféle szórakoztató börleszkjelenetek alakulhatnak ki, de egy felnőtt ember leginkább nem rózsaszín párduc, hanem győztes akar lenni. Ezt ne felejtsük el soha többé. Ha ez a lecke megvan, akkor nagyjából rendben leszünk.

Az előttünk álló újabb tíz év sikereihez pontosan azt a vágyat kell kell előhívni a nemzetből, ami ott rejtőzik valahol minden kisagyban. A „csináljuk tovább, mert lehetne ennél is jobb” érzése. Ez egyelőre még csak érzet, a szegények első nagyevése, teli hasa még kitart, most sokan azt hiszik ez a csúcs, ez az ország ennyire képes, ezt kell megszokni. De ez nincsen így, mert mindig az számít, ami a közösség tudatalattijában, a felszín alatt a vágyak formájában fellelhető. Ez pedig az: sokkal többre vagyunk képesek ennél. Ennek a parázsnak a felpiszkálására kell használnunk a tehetségünket és energiáinkat, ne pedig a morális és ideológiai egyszeregyek kalligrafikus szintű kidolgozására.

Most józan hangra van szükség. Erre pedig vasárnapig még várnunk kell.