Gentleman: a civilizáció tartóoszlopa

Lelki alkatunk hajlamosít a búsongásra, e sajátosan magyar szellemi tornagyakorlatra, amelyben az a legleverőbb, hogy amikor az éji homályban késlekedő régi dicsőségünk kergetése és a balsorsunk feletti önsorsrontó merengés szolgáltatja gyúanyagát, akkor

vagy ott is ármányt, árulást és mételyt szimatolni, ahol egyáltalán nem tanácsos. 

Egy csaknem feledésre ítélt erkölcsi-esztétikai és politikai eszmény nyomába eredünk, ám elvesztése miatti bánkódásunk nem ígérkezik olyan komornak, mint amilyen lehetne.

Egyszerre temetjük és dicsérjük a gentlemant: „elégiát” írunk erényeiről és esendőségéről, viseletéről és kedvteléseiről. Noha az irodalom patikájában az elégia inkább gyógyír, mint méreg, könnyen lehet, hogy a cikksorozat végére az utóbbi önti el a szerző lelkét, olyannyira fájdalmas írni erről a letűnt eszményről. 

Szinte béklyóba veri az elmét, hogy jószerivel csak múlt időben szólhatunk a gentlemanről. Korunkban csekély sikerrel kecsegtet e vállalkozás, mert a fiatalabb nemzedékek a történelem formálta hűségen és a hagyományokon nyugvó civilizáció régi és kipróbált bölcsességei helyett az egyformaság kívánalmán alapuló progresszív társadalom ortodox hitvilágát kapják, és szinte mindenütt-mindenkitől azt hallják, hogy bűn megítélni másokat az eszméik, életmódjuk vagy rendezetlen küllemük miatt.

A kortárs szertelenségekkel szembeni „nem megítélő” viszony ugyanakkor együtt jár a régi konvenciók kérlelhetetlen kigúnyolásával és mindazok pellengérre állításával, akik tisztelik a szokásokat: a gúnyolódók szerint ősatyáink erőfeszítései hiábavalóságok, erényeik voltaképpen bűnök, felhalmozott örökségük ebül szerzett jószág, bölcsességük pedig idejét múlt babonaság. Korunk embere – ahelyett, hogy a dolgok rendje szerint meglett korára olyanná válna, mint egy rendíthetetlen tölgyfa, amely eltéphetetlen gyökerekkel kapaszkodik az anyaföldbe – „nem találja önmagát”, szilárd támpillérek és fogódzók nélkül az egész világ gyűlöletévé fajuló önutálat karmai között vergődik és holtáig nádszál módjára hajladozik az élet szélviharában. 

akik a (nyugati) férfiember minden gondolatában, eszméjében, érzeményeiben és gesztusaiban a „patriarchátus elnyomását” vélik felfedezni. Azok a „tudós nők”, akik tűzzel-vassal irtanák a férfierényeket – bátorság a veszélyben, vitézség a háborúban, megbocsátás és nagylelkűség a legyőzötteknek, előzékenység a nőkkel, kedvesség a gyerekekkel, kegyesség az öregekkel és a szükséget szenvedőkkel szemben –, a legkevésbé sem méltányolják, hogy a lovagiasság erénye az erkölcsi kötelességek, és nem a pőre elnyomás szolgálatába állítja a férfi testi erejét és törekvéseit.

Nem mernénk venni magunknak a bátorságot, hogy a meghatározzuk a gentleman fogalmát, hiszen minden efféle törekvés hiábavaló és kikerülhetetlen tévutakra vezet. Voltak, akik kísérleteztek ilyesmivel, ám megállapításaikat jócskán átszínezte a gentleman-eszménnyel szembeni előítéletük, vagy éppen ellenkezőleg, az eszmény iránti rajongásuk. 

Az előítéletektől hemzsegő szellemeskedés ékes példája Harold Joseph Laski esszéje, A gentleman alkonya. Ez az 1932-ben megjelent írás meglehetősen kifinomult gúnnyal részletezi a gentleman állítólagos ismérveit. Laski szerint az igazi, angol gentlemannek tudnia kell lovagolni és vadászni. Illő, hogy legyenek rokonai a haditengerészetnél, a hadseregben és a magasabb körökben. Életbevágó, hogy tagja legyen egy konzervatív klubnak. Elengedhetetlen, hogy Cambridge-ben vagy Oxfordban végezze egyetemi tanulmányait az Etonban vagy Harrow-ban töltött iskolaévek után. Lényeges, hogy a politikáról vallott nézetei megegyezzenek a Morning Post vezércikkeinek felfogásával, de talán ennél fontosabb, hogy „el bírja viselni a Riviérát télvíz idején, s az angol vidéki kastélyokat az őszi hónapokban”. Nem árt, ha rendelkezik bizonyos szellemi képességekkel, például, ha szereti Joseph Rudyard Kipling írásait, „de a modern regény erkölcsi romlottságát szívből megveti”. Zenei ízlése ugyancsak kifinomult, ám Beethoven vagy Mozart géniuszával nem terheli a lelkét.

Nem árt, ha csekély latin- és még csekélyebb görögtudása mellett ért valamicskét a sportokhoz, de kitűnnie bennük semmiképpen sem szabad, hiszen tudja, hogy „a professzionizmus az igazi sportszellem halála”. Szívesen hódol az étkezésnek és a nemes italoknak, ám nem lehet antialkoholista, „hacsak nem orvosi parancsra”. A jó megjelenésben rejlő erkölcsi értéket „ösztönszerűen érzi”; a „legnyájasabb modorban” parancsol, és kétségtelen erénye, hogy minden körülmények között lovagias és tisztelettudó, bár itt Laski megjegyzi, hogy „leginkább csak a saját osztályába tartozó nők iránt”. Végül, „szabószámlájáról esetleg megfeledkezik, de kártyaadósságait mindig pontosan megfizeti”. 

E karikatúrával felérő cinikus megjegyzések után Laski – aki valójában temette ezt az eszményt – mégis mutat némi megértést, mi több, talán nosztalgiát is e férfieszmény iránt, amikor azt mondja, hogy „ha összehasonlítjuk az ancien régime elegáns szélhámosaival vagy a német arisztokráciából jött rideg hivatalnokokkal, az angol gentleman ragyogóan” mutatkozik. E derék angol entellektüel végül eljut a kérdések kérdéséhez:

Úgy véli, „a jövő államférfija minden valószínűség szerint a gátlástalan, egyetlen eszmétől megszállott ember lesz, akinek kormányzása abban áll, hogy utat tör magának saját célja felé” – a második világháború, a hidegháború, a XX. század utolsó évtizede és napjaink mintha őt igazolnák. Ha egy lépéssel tovább megyünk, és vetünk egy pillantást röpke jelenünkre, majd elgondolkodunk a jövőn, azt láthatjuk, hogy színre lép a technokrácia, a modern tudomány és az egyenlőség zsarnoka, aki fellépését és megjelenését tekintve lehet ugyan megnyerő, ám gyermeteg és korlátolt elméjében eszmék helyett utópikus vágyálmok éjsötét masszája hullámzik.

Tagadhatatlan, hogy a modern kor ideálja az angol gentleman volt, aki nemcsak a hétköznapinak mondott élethelyzetek minőségét varázsolta ünnepivé, hanem a politika- és a diplomáciatörténet arculatát is jelentősen meghatározta; amiképp az anglománia, az angol civilizáció értékeinek elfogadása és az irántuk tanúsított csodálat is sokak gondolkodása és cselekvése számára volt vezéreszme, és ennek nyomai helyenként talán még ma is kirajzolódnak.

E sorok írója nem is tagadja, hogy rajong a gentleman eszményéért, ily’ módon nem igazán törekszik a cinikus lebecsülés és a csodálat közötti valamiféle középútra. Erre az erkölcsi-esztétikai és politikai ideálra fordított figyelem ugyanolyan erkölcsi választás, mint a pontos fogalmazás, a kimondott és a leírt szó becsülete. 

John Lukacs szerint a gentleman „a modern világ legjobb vonásait testesítette meg, mert konzervatív és liberális, arisztokratikus és demokratikus volt egyszerre – és a tetejébe meg elegáns és mutatós is.” Szabadságának, életstílusának és életminőségének tapintható jelképe az angol szövet, „a megbízható, tartós, világosszürke angol flanel, amely szolidan elegáns, akár az angol monarchia.” Ez az eszmény túllép a nemzeti és az osztályöntudat törésvonalain és messze nem ideológiai fogalom. Lovagiasság és hazafiság, fegyelem és alázat, nagyvonalúság és tapintat, becsület és tisztesség ugyanis nem csak a hol megérdemelten, hol érdemtelenül eszményített angol arisztokrácia erényei, hanem mindenkié; mindazoké, akik ilyenné kívánnak válni – hiszen önmagában nem a romantikus jólfésültség, a kifogástalanul megkötött nyakkendők, a jól szabott öltönyök és a fényesre suvikszolt cipők; nem a születéssel szerzett rang vagy a tetemes vagyon, hanem a jellem és az erkölcsi választás teszi a férfiembert gentlemanné.

Ezeknek az erényeknek a külsődleges formajegyei létfontosságúak a civilizáció és az emberi együttélés fenntartása szempontjából.

A gentleman élethivatása az oltalmazás, a civilizáció formanyelvének ápolása, az atyák öröksége feletti bölcs és előrelátó gondnokság – mindez, a XXI. század tízes éveinek végén, egy olyan korban, amikor szélsőségek végzetes szirtjei között hánykolódik a hajónk; amikor az emberi természetet szédelgően feldicsérik vagy cinikusan lebecsülik és tömegek veszítik el hitüket az isteni gondviselésben; amikor hamispróféták hirdetnek rókaagyakba való gondolatokat, olyan kötelezettség, amely nem szorul különösebb magyarázatra. Oltalmaznia kell kézzel fogható örökségét is: a bársonnyal bevont régi családi bútorok hűvös tapintását, a könyvtárat, az ősök megfakult portréit, a dédapák ezüst zsebóráit, a nagyapák és az apák tengerészkék, pettyes selyemnyakkendőit,

A gentleman nem azért ad magára, mert „sznob” lenne, hanem azért, mert tekintettel van mások érzékenységére és elutasítja a kötelmek nélküli életre irányuló törekvés barbár megnyilvánulásait. Nem azért tanulmányozza elmélyülten a történelmet, mert egy fesztelen pillanatában rádöbbent, hogy nem tudja, mikor uralkodott III. András királyunk, vagy nem ismeri a Magna Chartában és az Aranybullában biztosított szabadságjogokat; hanem azért, mert tudatában van a kívánatos önismeret fontosságának úgy az egyén, mint a nemzetek közösségének szintjén.

A gentleman Budapesten, Londonban, Rómában vagy Philadelphiában ugyanúgy érzi „a történelem eleven valóságát”, amelyet mindig többre becsül, mint a múló kordivatokat, a csúf épületeket, és a korszellem által megrontott közízlést. 

Joggal tekinthetünk keserédes búsongással és némi nosztalgiával egy olyan férfieszményre – minden erényével és esendőségével együtt –, amelyet méltán illethetünk a gentleman fogalmával, de legalábbis, az „úriember” jelzőjével.

E ködbe vesző alak nyomába eredünk ezen írással elkezdett, új cikksorozatunkkal.

(Fotók: Fortepan)