A politikai kereszténység értelme

„A politikai kereszténység célja tehát éppen ez: krisztusivá tenni a társadalmi rendszereket. Ez természetesen nem jelenthet egyfajta diktatúrát. A keresztény politika bírálói gyakran vetik a szemünkre – abszolút helytelenül – hogy deklaráltan keresztény részvételünk a közéletben magában hordozza egy világnézet teljes társadalomra való ráerőltetésének igényét. (Ezt jellemzően liberális vitapartnereink fogalmazzák meg a világnézeti semlegesség jegyében, amely elv azonban színtisztán liberális. Erről itt írtam korábban.) Saját világnézetünket nem erőltethetjük rá senkire, de küldetésünk felkínálni azt mindenkinek. Azokat az univerzális, ám nagyon is krisztusi értékeket pedig, mint az élet védelme, a másik tisztelete, az elesettek segítése, a családok támogatása, a szolidaritás stb., vagy az olyan vívmányokat, mint a szubszidiaritás elve a társadalom minden tagjának javára jeleníthetjük és valósíthatjuk meg. 

A keresztény politika nem lehet programnak alávetett, hanem önmaga kell, hogy a program legyen, hiszen a társadalmi problémák orvoslására megannyi gyógyírrel tud szolgálni – minden releváns kérdésre van adekvát válasza. Amikor azonban azt vonják kritika alá, hogy a keresztény politika ma mégis sok esetben védelemre rendezkedik be és a művet mint olyat igyekszik védeni, nem szabad elfelejteni a modern politikai kereszténység születésének és szükségességének körülményeit: a politikai katolicizmus például kifejezetten a liberális támadással szemben jött létre és nagyon sok esetben ma is hasonló helyzetben találja magát, amikor a multikulturalizmus, a nihilizmus, a neoliberalizmus, vagy akár az iszlám térhódítás adta kihívásokra próbál reagálni. Hatékonyságát növelné a hitelesség erősödése és a fentebb jelzett »önmaga a program« elv megvalósítása.”