Fiúk cinkkoporsóban (előszó, részlet)

„Nekünk nem kell a szabadság. Nem tudjuk, mi az. Mit kezdjünk vele? A mi történelmünkben nincs egyetlen nemzedék sem, amely ne rendelkezne hadi tapasztalattal, a gyilkolás tapasztalatával, egyetlenegy sincs, amelyik csak egyszerű élettapasztalatra tett volna szert. Vagy harcoltunk, vagy a háborúra emlékeztünk, vagy a háborúra készültünk. Sosem éltünk másképp. Ráadásul mi közösségi emberek vagyunk. Képtelenek vagyunk külön élni... És saját magunkért, a saját bűneinkért felelni. Sosem éltünk így... Így aztán milyen vezeklésről és megtisztulásról beszélhetünk? Kórusban az ünnepnapokon énekelnek, és a katonák, ha masíroznak. Vezekelni viszont egyedül kell... A szenvedésben az ember nagy, nélküle viszont gyakran kicsi.

Emlékszem, hogy A háborúnak nincs női arca című könyvem egyik hősnője mennyire megrendített, amikor elmondta, milyen szörnyű volt látni csata után az elesetteket – a mieinket és az ellenségeinket... Fiatalok voltak... Úgy hevertek a földön, mint a szanaszét gurult krumplik... Ennek az asszonynak odaadtam az elbeszélését, hogy olvassa el, mire az egészet áthúzta, és hozott nekem egy beszámolót a hazafias munkájáról. »Ezt közöltesd – mondta –, a másikat pedig csak azért meséltem el neked, hogy megértsd, milyen szörnyű volt nekünk a háborúban.« A saját igazságát követelte, úgy, ahogy ő értelmezte azt. Egyszerűen csak az életet akarta. De hogyan lehet megmagyarázni neki, hogy ez az élet túl van a művészet határain? A szerző önkényessége egyvalamiben nyilvánul csupán meg, hogy ezt az életet művészetté változtassa. De vajon a művészet megbirkózik-e a mi életünk egész szörnyűségével? Nyomban az »afgánok« után visszajön a háborúból a »csecsen« nemzedék. A puskás ember örökkévalónak tűnik.” 

Részlet a 2015-ben irodalmi Nobel-díjat kapó Szvetlana Alekszijevics Fiúk cinkkoporsóban című könyvének előszavából. (ford. Enyedi György, Európa, 1999.)