Jancsó és Hernádi

Hernádi Gyuláról írja magánlevelében az irodalmár: „Jancsó ereje nélkül szegény Gyulánk kókler volt. Kucséber, lottóárus, horoszkópgyártó”. Nehéz vitatkozni ezzel az eltúlzottságában is találó jellemzéssel. Hernádi jó írónak indult, lett Jancsó alkotótársa, majd lett az, ami itt sarkítva, karikírozva felsorolva van.

De ha már elevenbe vágunk, folytassuk a gondolatot. Hernádi ereje nélkül pedig Jancsó volt az, aki önmaga munkáját nem tudta helyesen megítélni, akinek a későbbi filmjeiben az arany szétválasztatlanul keveredett a fröccsöntött műanyaggal, és aki öregkorában már ízetlen kamasztréfákat növelt nagyjátékfilmekké.

Amit viszont ketten együtt 1974-ig csináltak, az igazi nagy művészet, Grand’Art, világra szóló teljesítmény. És most hagyjuk a politikát, Jancsó sajátos baloldaliságát, a Fényes szelek, a Csillagosok, katonák hamis eszmei felhangjait.

Azok nagy filmek. Az Égi bárány is, a Még kér a nép is. A legnagyobb dologra képesek, amit csak a művészet elérhet: saját univerzumot teremtettek, amely érvényes marad a múló időben, mert a saját belső idejében létezik – mint az igazi nagy művek az Odüsszeiától a Száz év magányig.

Két művész, akik önmagukban az elmúlás foglyai voltak, de akik együtt, egymásra hatva az elmúlásból kiszabaduló, egyetemes értéket voltak képesek létrehozni. A művészet, úgy látszik, nem vektor-geometria, itt két erőhatás együttes következménye nem a kettőnek a Pitagorasz-tételből levezethető számszaki eredménye. Néha kioltják egymást, máskor azonban megsokszorozódva felragyog a közös teljesítmény.