A kormány oktatáspolitikája a kultúrfölény kínhalála

„Ami pedig napjainkban történik,

az lassú kegyelemdöfésnek szánt intézkedésnek a végrehajtása. Már nem csak a bölcsész veszélyes, aki kritikát írhat, hanem a jogász és közgazdász is, mert lehet, hogyha másképp nem is, de szakmáján keresztül rájön, hogy óriási a baj. Hogy nagyon rossz felé megy az, amit ideológiai alapon megálmodtak, és amit a valóság egyetlen ponton sem igazol vissza.

Sokat dolgozó »röghöz kötött« mérnökökre és orvosokra van csak szükség a jövő értelmiségében, mert az ő fejük felett, szakági képzettségük hiánya okán, bármit meg lehet majd csinálni. Nem gondolkodó főkre, hanem okos rabszolgákra van szükség. Ez ma a felsőoktatási keretszámok üzenete. Az egyik utolsó nemzeti értékünk, a kultúránk, a műveltségünk az, ami a jövő számára nem biztosított. Az, amit ma elvesznek a fiataloktól az egy olyan nemzeti erőforrás, amit száz évvel ezelőtt építettek, azért, hogy legalább ezen az ajtón biztosított legyen a túlélésünk a barátok nélküli Európában. Így azonban, fokozatosan, kínok közt, diákhitellel és szülői mártír-finanszírozással lassítva, de becsukják az orrunk előtt ezt az ajtót. Az utolsó ajtót, mely nagyságot garantált a magyaroknak, a Nobel-díjasokon, a találmányokon és a kutatási sikereken, valamint a féltve őrzött gazdag kultúrán keresztül. És ha ez az ajtó végleg becsukódik és már semmilyen fény nem szűrődik be rajta, akkor látjuk majd meg, hogy az oktatás és műveltség fénye nélkül a kultúrfölény ritka de gyönyörű virágai is mind szirma-vesztetten fordulnak majd a föld felé.

Ha engedünk a keretszámokkal keretezett pártideológiai erőszaknak, mi magunk állunk el az ajtó elől és, hagyjuk, hogy a lehetőségeink utolsó csatornáit is elzárják olyanok, akik alap nélkül szerzett hatalmuk görcsös védelmében cselekszenek így. Aki saját képzettsége okán átlátja az itt vázolt készülő katasztrófa helyzetét, pont műveltsége miatt tartozik felelősséggel azért, hogy az ezer sebből vérző oktatásunkat ne hagyjuk végleg megölni. Ki kell tárnunk ezt az ajtót, elmozdíthatatlan ékekkel nyitva tartani, hogy a kultúrfölényünk megmaradt alapjaira ne sötétség, hanem a jól képzett jövő generációinak értelmi fénysugarai vetüljenek. Abban a helyzetben vagyunk, hogy nem engedhetünk több teret a rombolásnak a magyar felsőoktatásban. A kultúrfölény kínzatásának véget kell vetni, és a magyar oktatásra végre nemzeti kincsként kell tekinteni. Amiért minden emberi és anyagi áldozat indokolt, hiszen életben maradásunk záloga.”