Olyan volt, mint egy James Bond film

„A hadszíntereken, azt hinném, leggyakrabban a puszta szerencsén múlik a túlélés, de ha jól értem, szerinted ebben a tudósító felkészültségén is nagyon sok múlik.

Ha a szerencsén múlna, akkor nem csinálnám. Nagyon nagyrészt a tudósítón múlik, hogy mi történik vele. Rengeteg dolgot lehet csinálni, ami csökkenti a kockázatot. Például a kockázat felmérése maga. Paul Conroy nem akart bemenni Homszba, mert kockázatosnak ítélte, de Marie azt mondta, hogy én mindenképpen megyek, és te majd eldöntöd, jössz-e velem vagy sem. És akkor végül ment. És azért elég jól fel lehet mérni a helyzetet. Manapság már mindenhonnan jön annyi hír, meg lehet annyi információt szerezni, hogy az ember fel tudja mérni, mekkora kockázatot vállal. Nekem például fel sem merült a fejemben, hogy elmenjek Homszba vagy hasonló helyekre, mert annyira heves a tüzelés, hogy egyszerűen kiteszed magad annak, hogy egy lövedék a te fejedre esik, és itt már valóban a szerencse dönt. Ha Homszban van az ember, ahol rosszabb napokon percenként negyvenöt rakétatámadás van, akkor gyakorlatilag dobálod a kockát és az ötödikre ki fog jönni, hogy eltalálnak. Én ilyenbe nem megyek bele.

Máig előttem van az a képsor a legutóbbi szíriai videódból, amikor ülsz egy kismotoron, és az oldalra kitartott kamerába nézve szinte derűsen meséled, hogy ezen a szakaszon orvlövészek vannak, és valóban, hamarosan rátok is lőnek.

Beszélni könnyű ezekről a dolgokról, bármikor lehet úgy tenni, mintha könnyedén vennéd. De én nem veszem könnyedén. Szíriában nagy bajba kerültem kétszer is, és nem azért, mert nem volt szerencsém, hanem azért, mert több hibát elkövettem. Egy esetben ránklőtt egy orvlövész, és ott az volt a hiba, hogy egyszerűen nem kellett volna kimenni az épületek közül. Megérkeztünk a faluba, ahol ez történt, és megkérdeztük a felkelő parancsnokot, hogy ad-e nekünk néhány embert, akik körbevezetnek minket a településen. Az egyik faszi pedig azt mondta, hogy tud egy helyet, ahonnan látni egy kiégett BMP-t, egy gyalogsági harci jarművet, és hogy menjünk, nézzük meg. És háromszor kérdeztük meg a csávót, hogy ahhoz, hogy lefényképezzük a BMP-t, ki kell-e menni a házak közül? Első két alkalommal azt mondta, hogy nem, harmadjára pedig azt, hogy ki kell menni, de nagyon közel van. És úgy döntöttünk, hogy oké, akkor kimegyünk és megnézzük. Odamentünk, lefényképeztük, és amikor jöttünk visszafelé, akkor ránklőttek. Nem kellett volna kijönni a házak közül, és ezt tudtuk is. Ez egy rossz döntés volt.

Miért volt ennyire érdekes a jármű, hogy még az életetek is kockáztattátok azért, hogy lefotózhassátok?

Azért, mert az volt a sztori ezen a helyen, hogy ezek a csávók milyen hatékonyan állnak ellen. Nemcsak az ágyúzásnak, hanem vissza tudják verni a kormány által hetente beküldött páncélozott erőket is. És ehhez a sztorihoz kellett a kiégett BMP fényképe. A másik hibát akkor követtük el, amikor vaksötétben indultunk el ugyanerről a településről. El akartam jönni még az éjszaka beállta előtt, mert főleg akkor szoktak ágyúzni. Mondtuk, hogy vigyenek el minket, lett is egy kocsi, de mire elindultunk, besötétedett. Pedig egyáltalán nem kellett volna elindulni éjszaka, ez egy teljesen alapvető szabály, mert egyszerűen nagyobb esélye van annak, hogy bármi történjen.”