A bizalom újjáépítéséről

„A politikai jobboldal önmagát sokszor a nemzeti akarat transzcendens kivetüléseként tételezi, mint ha eleve elrendeltetett volna arra, hogy vezesse az országot. Ehhez képest a választói legitimáció egy technikailag szükséges feltételnek látszik számukra, amelynek hiánya, a választási kudarc ugyanakkor nem a politikájuk helytelenségéből fakad, hanem az ellenfelek tisztességtelen játékának, csalásának eredménye.

De lássuk világosan: a magyar baloldal parlamentarizmushoz való viszonyával legalább ekkora baj van: az ország modernizációja iránti elkötelezettség sokszor csúszik át reformdiktatorikus megközelítésbe. Az »Így helyes, így kell lennie, a polgároknak pedig el kell fogadniuk, hogy ez az ő érdekükben történik« alapállás ugyanannyira ellentétes a parlamentarizmus alapelveivel, mint a jobboldal szakralizáló hatalomfelfogása.

A választáson alapuló demokráciában senkinél nincs ott a bölcsek köve. Bármennyire is mély elkötelezettséggel gondolja valaki azt, hogy az ő szakpolitikai felfogása a helyes, mindez önmagában semmit nem ér. Aki középtávon nem tudja megnyerni a politikájához a társadalom relatív többségének támogatását, az menthetetlenül megbukik. És ez jól van így. Mivel a politika tartalmi helyességére a mai korban nincs abszolút mérce, az önkény elleni leghatékonyabb eszköz, ha a választók meghatározott időközönként véleményt mondanak arról, szerintük az ő érdekükben gyakorolták-e a közhatalmat. Ezt a döntést pedig legitim módon senki nem vitathatja.

Mindez nem populizmus, hiszen nem arról van szó, hogy a választók napi vágyai alapján kellene kormányozni egy országot. Arról azonban igen, hogy tartósan nem lehet a közhatalmat birtokolni a társadalom akarata ellenében. Ha vannak fájdalmas döntések, azt a kormányzatnak meg kell hoznia, de legkésőbb a következő választásokig terjedő időszak végére – okos politikával – társadalmi támogatottságot kell építenie a saját elképzelései mögé.”