Mi történt velünk 1944 márciusában?

2018. március 19. 11:37

Mi akadályozta meg a német megszálláskor, hogy a magyarság önmaga védelmére keljen?

2018. március 19. 11:37
Mórocz Zsolt
Mandiner

Szálasival és nyilasaival nem lesz sok dolgunk. A világ mindenhol világ, az ember mindenhol ember, a selejt mindenütt selejt. Csak az utópisták hiszik konokul másképp. A valódi kérdés az: miféle nemzettudat élt a fejekben, mi akadályozta meg a német megszálláskor, hogy a magyarság önmaga védelmére keljen? 

Ismerünk ugyanis ellenpéldát: 1956-ban a nemzet java egységesen száll szembe a kommunistákkal és a szovjetekkel, mégpedig faji, nemi, vallási különbség nélkül.

A képlet nem egyszerű, mert

vádiratok, önfelmentések, manipulációk szövevényében kell eligazodni.

Németh László a felemás asszimilációt okolja röviddel az Anschlusst követően. Az irodalom szerinte a nemzettudat kialakítója és fenntartója. A „híg-magyarok” azonban – köztük Petőfi, Jókai és Eötvös – szerinte nem látják a valódi sorsproblémákat, illúziókba ringatják a nemzetet. Németh egyik legeredetibb, legvitathatóbb, több szempontból elhibázott írása a Kisebbségben, jóllehet elsősorban mint „gyakorló antiszemitát” támadják miatta. Jogtalanul. Szekfűt és Márait ellenben nem, holott időnként keményebben fogalmaznak nála.

Az urbánus Márai azt írja: semmi baja ugyan a zsidókkal, de feltűnően sok közöttük a szemtelen és tisztességtelen ember. Kulturális szerepvállalásukat – Némethez hasonlóan – felemásnak érzi, hozzátéve, hogy a zsidóságnak része volt önmaga és a magyarság tragédiájának előkészítésében. A magyar középosztály számára árvalányhajas, nemzetiszín-pántlikás zsidó Csínom Palkók habarták azt a főzetet, amelytől elbutult. „S a zsidók ne csodálkozzanak, ha egy kapzsi társadalom, mely nem kis részben az ő üzleti mohóságuk és szellemi igénytelenségük  pontosabban áligényük miatt műveletlen maradt, erkölcseiben is megromlott, s elkövette mind a bűnöket, melyek végül nagy tömegeinek vesztét okozta.” Márai a számára ellenszenveseket a zsidók közül alzsidóknak nevezi.

Szekfű Gyula és Farkas Gyula a megmagyarosított nevű újságírókat és írókat okolja. Jelesül azokat, akik „tökéletesen átidomultak a nemzeti illúziókhoz”, álmukban sem jutott eszükbe olyan szó, „mely a magyart illúzióiból felébresztené”. Az utolsó ilyen alkalom 1944. március 19. volt.

Horthy Miklós március 17-én a Harmadik Birodalomba utazik tárgyalni.

A kormányzó lépése – bár többek tanácsát kikéri – elhibázott.

Tapasztalhatta: Hitler meggyőzhetetlen és sohasem tartja be ígéreteit. Mi több, nem Németország érdekei vezérlik, hanem a valóságtól végleg elszakadt fantazmagóriái. Túljutva Horthy emlékirataiban a német megszállásáról szóló részen, az az érzésem támadt, hogy a kormányzó nem olvasta az Egri csillagokat. Ha mégis, akkor elfelejtette Török Bálint tőrbecsalását és Buda megszállását.

A puccsokat – a náciktól a taxisblokádig – akkorra időzítik, amikor az ország első számú vezetője nincs a helyén. Horthy képtelen hazavergődni Klessheimből. Visszatekintésében elmoralizálgat afölött, mi lett volna, ha magával viszi a vonatban hagyott pisztolyát. Végül arra jut: a bíráskodás joga a Legfelsőbb lényt illeti meg. Ez 1944 márciusában nem tűnik sem időszerű, sem radikális programnak.

Hazatérve nem mond le, taktikázgat. Az általa oltalmazott 800 ezer zsidó sorsáról beszél. Ez irányú politikáját a németek mellett a román és szlovák vezetés már régóta támadja. Tiso Magyarországot Európa legnagyobb gettójának nevezi. Goebbels azt jegyzi naplójába, hogy a „zsidókérdést” Magyarországon a legkevésbé sem oldották meg, Horthyt azonban személyes tárgyalásai során sem tudta meggyőzni szigorúbb intézkedések meghozataláról.

Hitler 1942-től követeli a zsidók sárga csillaggal történő megkülönböztetését, a magyar zsidók Németországnak történő átadását, „a Horvátországban és Szlovákiában alkalmazott modell szerint” – írja Ránki György. Majd hozzáteszi: „A német elképzelés nem érvényesülhetett volna Magyarország 1944. március 19-e, az ország német megszállása nélkül”. Hasonlóképpen vélekedik Tsvi Erez: „Magyarország német megszállása következtében, 1944. március 19. után a magyar zsidóság közvetlen életveszélybe került”.

Innen nézve mintha lenne érvényes etikai mondanivalója Párkányi Raab Péter alkotásának, a német megszállás áldozatainak szentelt emlékműnek. Talán a talpkövére lehetne vésni Ránki vagy Tsvi Erez idézetét.

A kiugrási kísérlet nem sikerül, Horthy proklamációját nem a harcoló alakulatoknál jelenti be. Fia elrablása végképp megtöri.

A kormányzót mint apát megérthetjük, mint vezetőt, nem.

Illyés így összegzi rövidesen a lényeget: „Horthy felelőssége: A susztertől nem várom el, hogy hős legyen, nem ez a szerződése a társadalommal”. De aki „negyedszázadig arra szedi az előleget, hogy adott pillanatban történelmileg fog viselkedni, hősként, egy nemzetszemélyként? Nem kívánom, hogy áldozza fel magát, de… De amikor a nemzet (s főleg ők) a susztertől is elvárja, hogy hős legyen!” Illyés nem mondta ki közvetlenül, noha elvárta volna Zrínyi Miklós országában a hősiességet.

Horthy Miklós kormányzóságát nehéz vagy-vagy alapon megítélni, sőt, összegezni sem könnyű. Jó és rossz, felemelő és tragikus döntések váltják egymást. Rendet teremt az országban, kormányai talpra állítják a magyarságot. Előbb korlátozza a zsidók jogait, azután az adott lehetőségeken belül védi őket. Tehetett volna többet, de maguk a zsidók sem voltak egységesek. A háború végén két ízben felmerült a zsidó munkaszolgálatosok felfegyverzése. Kállay miniszterelnök utasítására Keresztes-Fischer belügyminiszter tudakolózik náluk.

A zsidó vezetők Stern Samuval az élen mindkét esetben visszautasítják az ajánlatot. A végjáték közismert, a számok hasonlóképpen. A számoknál azonban többet mondanak a személyes sorsok. E sorok írójának például Szerb Antalé – minden irodalomkedvelő Tónijáé –, akinek halálát talán félanalfabéta nyilasok okozták, akik egyetlen sorát sem olvasták. Senki nem írt nála élvezetesebb magyar irodalomtörténetet. Talán nem is fog.

A „mi lett volna, ha” történelmietlen kérdését fölösleges föltenni. A lengyelek az kapták jutalmul, amit mi büntetésül. Ráadásul ma lengyel haláltáborokról zagyválnak a médiában szakszerűen és aljasul. A bűntudatkeltéssel országokat lehet lelki nyomorba, ha úgy tetszik, össznemzeti neurózisba taszítani. Ne feledjük, aki a bűntudatot keltette, annál a feloldozás. Persze ehhez erről-arról le kellene mondanunk, legfőképp magyar identitásunkról.

A „mi lett volna, ha” tehát rossz kérdés. A jó kérdés: a mi lesz.

Mikor ezeket a sorokat írom, egy nap telt el a békemenet óta. A nemzet lelki egysége, úgy tűnik, kezd helyreállni. A következő négy évben talán tovább erősödik. Olyannyira, hogy higgadtan szembenézhetünk történelmünk érzékeny pontjával, bűntudatkeltés nélkül, ám nem megspórolva a valódi, hiteles önkritikát.

Összesen 198 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
tevevanegypupu
2018. március 20. 11:14
Csak tudnám, hogy az amerikaiak miért támogatták a rettenetes Németországot közvetlenül a háboru után ..miért öntötték bele a pénzt..és miért van az, hogy Magyarországot inkább terheli a felelősség a holocaust miatt mint a németeket..vagy bármely más akkori kormányt..akik részint nem fogadtak be zsidókat, részint ugyan úgy nem csináltak semmit..Szerintem abba kellene hagyni a mentegetőzést, a bocsánatkérést, a még mindig folyósított kártérítéseket..és esetleg foglalkozni kellene a kommunisták bűntetteivel..akik egyébként a hazatérő zsidók és a svábok nagy kitelepítői és kirablói voltak..azt is elvették ami megmaradt..Izgalmas, hogy a Rákosi-Kádár rendszer semmiért nem hibás - békeidő volt - azzal kappcsolatban, amit az. un. felszabadulás után tettek..Nem akarom elhinni hogy azért nem, mert Rákosiék emberei szinte mind zsidók voltak..Kádár emberei úgyszintén..azok is, akik vidáman gyalázták Izraelt és boldogan paroláztak Arafattal..
simonvitéz
2018. március 20. 01:32
1944 március 19ike egy történelmi mega örvénylésnek egy olyan pontja volt, ahonnan már nem volt visszaút. Ha a magyarság kollektive ellenállt volna, akkor még az amúgy is súlyos veszteségeknél is sokkal súlyosabb veszteségekkel került volna ki a II.vh ból.Az európai zsidóság tragédiájáért a nyugat-europai eliteket terheli a felelősség, akik nem állították meg Hitlert 1935ben,a Rajna vidék remilitarizálásakor,1938ban Csehszlovákia bekebelezésekor,1939ben Lengyelország lerohanásakor. Utána pedig szimplan késő lett.Persze még akkor is jóval több zsidót fogadhattak volna be, bombázhatták volna a táborokba vezető vasutvonalakat stb.A nyugati elitek nem tanultak a hibáikból, mint a Bourbonok.Most sem akarnak megállítani valamit,amikor meg már akarni fogják, késő lesz.
Bell & Sebastian
2018. március 19. 20:00
Az angolszász alapállás elég egyértelmű volt, hogy kivívják a hegemóniát maguknak Európában, egymással ritkíttatták a riválisaikat. Magyarországnak ebben a játszmában nem osztottak lapot. Ami a legérdekesebb, Putyin most egyenesen ajnározza a zsidóit, amire nem elég magyarázat az, hogy a szentpétervári izraeliták taníttatták és futtatják. Orosz-oroszok szerint dinamikusan nő az etnikum (és nem vallás) létszáma, a felső vezetésben már nagyobb az arányuk, mint a megboldogult Központi Bizottság idejében.
scriba
2018. március 19. 19:38
Ez mind utólagos okoskodás, semmi köze az akkori szituációhoz. A németek szövetségeseink voltak és az a veszély fenyegetett, hogy a közös ellenség, a kommunista Szovjetúnió megszállja az országot. Ilyen szituációban egyértelmű, hogy a szövetséges katonai jelenléte kívánatos és támogatandó. A legrosszabbat sajnos így se lehetett elkerülni, hiába minden hősiesség a kommunisták hathatós amerikai segítséggel valóban megszállták az országot. Megkérdezném a szerzőt, hogy azt miért nem fájlalja, hogy 95 és 2004 között miért nem zavartuk el az amerikaiakat Taszárról?
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!