Vietnám, Afganisztán, Irak és most Ukrajna – így szúrja el az USA a háborúk tervezését

Az Amerikai Egyesült Államok hagyományosan úgy fut neki minden háborújának, hogy annak hamarosan vége lesz.

Elfeledett jóslatok

A koreai háború elején, 1950-ben Dougles MacArthur tábornok a már otthon elköltött karácsonyi vacsora ígéretével buzdította a katonákat, ehhez képest azok három évig harcoltak a félszigeten. 1965-ben Vietnámba sem úgy indultak a csapatok, hogy nyolc esztendőn át kell maradniuk.

Donald Ramsfeld védelmi miniszter jóslata 2003-ban a maximum öt hónapig tartó iraki háborúról szintén nem jött be, az 2011-ig tartott. És persze ott volt a szintén rövid lefolyásúnak képzelt afganisztáni megszállás, amely a maga 20 évével a leghosszabb lett az USA történelmében. Hogy a kivétel mennyire erősíti a szabályt, arra pedig ékes példa az 1990-es Öböl-háború, amely valóban nagyjából 100 óráig tartott, ám szépen megágyazott az utána következő, harminc évig tartó amerikai szerepvállalásnak a térségben.

A történelem során az USA rögeszméjévé vált a rövid háború, ezért minden módszert bevetett, hogy konfliktusait lerövidítse. A washingtoni agytrösztöknél ma külön specializációja van a „végtelen háborúk” lerövidítésének, ám az elméletre a valóság rendre rácáfol: az Egyesült Államok nem tud gyors háborúkat nyerni – amennyiben nyer egyáltalán. A Foreign Policy véleménycikke szerint Washingtonnak a védelmi tervezés folyamán tekintetbe kellene vennie ezt a tényt, különös tekintettel egy lehetséges Kínával való konfliktusra, illetve magára az ukrajnai háborúra, amely esetében szintén hamisnak bizonyultak a szakértői jóslatok.

A háború kitörésekor Mark Milley tábornok, az USA haderejének vezérkari főnöke (karöltve a CIA-vel és valamennyi, hírszerzésben részt vevő három betűs szervezettel) pár napot adott a teljes összeroppanásig Ukrajnának az orosz haderővel szemben. Amikor az ukrán ellenállás konkrét formát öltött, a szakértők már gyors kijevi sikert vizionáltak. Ehelyett egy befagyott patthelyzetet látunk, amire a realistább elemzők, kormányok és a sajtó nem pusztán háborúpárti narratívát erőltető része a „megnyerhetetlen” háború kifejezést használja, felszólítva a feleket a tárgyalásos rendezés megkezdésére. 

Az USA azonban egyelőre hallani sem akar fegyverszünetről, és úgy préseli ki magából az újabb és újabb fegyverszállítmányokat Ukrajna számára, úgy ostorozza Kijevet a harcok folytatására, mintha látná az események számára legelőnyösebb végét. Pedig Vietnámban ugyanebbe a hibába esett. Washington akkor is tudta, hogy értelmetlenség folytatni azt, amit elkezdett, ennek ellenére elment a falig, és csak akkor vonta ki csapatait, amikor már minden oldalról nyomás érte a kormányzatot a konfliktus befejezése érdekében.  

De mi motiválja az USA-t arra, hogy rövidnek szánt háborúit éveken, évtizedeken keresztül folytassa?

A Concorde-effektus

Az USA elhúzódó háborúinak okát sok közgazdász az „elsüllyedt költségek csapdájával”, népszerűbb nevén a Concorde-effektussal magyarázza – nem kizárólagos okként, de olyan jelenségként, amely nagyban befolyásolja a döntéshozókat egy-egy konfliktus hosszú elnyújtásában. 

A kifejezés azt a gazdasági-pszichológiai folyamatot jelenti, amely során a vezetők (legyenek vállalati vagy politikai döntéshozók) pusztán azért folytatnak egy jól láthatóan nagy károkkal fenyegető folyamatot, mert előzőleg már túl sok pénzt és erőforrást öltek bele. A jelenség nem véletlenül kapta a nevét, annak idején a Concorde-projekt erőszakos folytatása és hatalmas beruházásai végül a legrosszabb forgatókönyvet valósították meg.

A kifejezés kiválóan alkalmazható az USA elhúzódó háborúi esetében. A politikusok hajlamosak a végtelenségig nyújtani és eszkalálni a háborúkat pusztán azért, mert az addigi katonai befektetések túl magasak már ahhoz, hogy beismerjék tévedésüket, így hatalmuk és pozíciójuk megingathatatlansága érdekében még több erőforrást biztosítanak a konfliktus elnyújtása és a győzelem reménytelen eléréséért.

Amerika proxyháborúi esetében ez fokozottan igaz: a mostani például klasszikus példája annak, hogyan lehet egy olyan háborút az eszkaláció felé elvinni, ahol az ellenfél atomhatalmi státusza, humán erőforrásainak kimeríthetetlensége és gazdasági rezisztenciája egyértelműen lehetetlenné teszi a gyors eredmények elérését. 

A Concorde-effektus pénzügyi területen is óriási károkat tud okozni, egy háború esetében azonban – lásd a vietnámi, az iraki vagy most az ukrajnai háborút – emberéletek ezreit követeli. Elég csak a húsz éves afganisztáni jelenlétre, majd a botrányosan tragikus kivonulásra gondolni, ami után leggyakrabban és a mai napig az „ennek az egésznek semmi értelme nem volt” mondat hangzott és hangzik el. 

Ha eljátszunk egy esetleges Kína–USA háború nem kellemes gondolatával, borítékolható a hosszú háború valószínűsége. Ha Kína végül sikeresen elfoglalná Tajvant, több ezer amerikai katonát ölve meg, Joe Biden biztosan nem vonna vállat, és mondaná azt: „rendben, mi mindent megtettünk, és most hazamegyünk”.

A Concorde-effektus ugyanúgy felülírná a logikus gondolkodást, ahogyan most, az ukrajnai háború esetében az USA és Oroszország részéről egyaránt döntő érvnek bizonyul. Olyan csapdahelyzet ez, amelyen egyedül a diplomáciai megoldások tudnának változtatni, ám a Concorde-betegségben szenvedő háborús felek részéről jelenleg az tűnik a legtávolabbi megoldásnak. 

A stabilitás-instabilitás paradoxon

A Concorde-effektust az atomhatalmak farkasszemet nézése csak erősíti. Az atomfegyverek jelenléte nem lerövidíti, hanem kifejezetten meghosszabbítja a háborúkat. A kölcsönös megsemmisítés elméleti lehetősége, és az a tudat, hogy a nukleáris arzenál birtokában a két nagyhatalom igyekszik elkerülni a legsúlyosabb konfrontációt, nagyobb lendületet ad a hagyományos, elhúzódó konfliktusoknak, amelyekben az atomgombok babrálása nélkül feszülhetnek egymásnak. A stabilitás-instabilitás paradoxona szerint tehát éppen azért vesznek részt az atomnagyhatalmak szívesebben egy akár évekig elnyúló klasszikus proxyháborúban, mert pontosan tudják, hogy nukleáris fegyvereik biztosítják a közvetlen egymás elleni, drasztikusan súlyos háború elkerülését. 

Ez az elmélet fog élesben megmérettetni, ha Kína és az Egyesült Államok között valóban kitör egy fegyveres konfliktus Tajvan miatt, és a világ két legnagyobb gazdasága és katonai atomhatalma fog közvetlenül egymásnak feszülni. Ebben az esetben a hosszú háború fogalma új jelentéssel gyarapodik majd az amerikai értelmező szótárakban, ám a helyzet az ukránok számára sem kecsegtetne semmi jóval: a fegyverszállítások és a Kijevbe ömlő amerikai pénz csapját szinte azonnal lejjebb csavarná Washington, hogy erőforrásait saját, ezúttal valódi, amerikai életeket követelő háborújára fordítsa.

Minden magabiztossága és dominanciájának folyamatos hangoztatása ellenére az Egyesült Államok mintha nem tanulna saját történelméből háborúi hosszát illetően. A fegyverkészletek Ukrajnába küldése az egyik legaggasztóbb problémára, a gyártási kapacitás és a felhalmozás katasztrofális hiányára hívta fel a figyelmet, és egyben arra is rámutatott, hogy az USA hosszú távban gondolkodó startégiája, ipari potenciálja és az elhúzódó háborúkhoz nélkülözhetetlen feltételeinek megteremtése terén igen sok hiányossággal küzd. 

Ezzel Ukrajnában még el lehet játszani a világ megmentőjének szerepét, Kínával szemben azonban nagyon kevés lesz. 

Fotó: MTI/EPA/Sipa USA pool/Oliver Contreras