Nagyon jól érzem magam gyerekíróként – Berg Judit a Mandinernek

Nyitókép: Földházi Árpád

Milyen a jó gyerekkönyv?
Erre azért nehéz válaszolni, mert biztos vagyok benne, hogy bármilyen korosztályról beszélünk, mindenki számára megvannak azok a történetek, amelyek neki szólnak. Arra, hogy pontosan mitől jó egy gyerekkönyv, azért lehet definíciókat mondani. Például azt, amit Jella Lepman, a Gyermekkönyvek Nemzeti Tanácsa alapítója fogalmazott meg. Szerinte a könyvek az emberek közötti megértés hídjait építik, a gyerekeknek így egyrészt olyanokra van szükségük, amelyek tükröt tartanak elébük, másrészt olyanokra, amelyek ablakot nyitnak a külvilágra. Tükrök azok a könyvek, amelyekben magukat látják: a saját életüket, a tapasztalataikat, a városukat, az utcájukat. És ablakot tárnak azok, amelyek megmutatják, hogyan élnek mások másutt, akikről kiderül, hogy éppen úgy éreznek, viselkednek, mint ők maguk. Vagyis, a jó gyerekkönyvek segítik a világ és benne az ember működésének, érzéseinek, viselkedésének a megértését.

A kínálat viszont hatalmas. Mégis mi alapján válasszunk, hogy ne lőjünk mellé?
Hála Istennek, Magyarországon rengeteg nagyon jó gyerekkönyvkiadó van, többségük a 2000-es évektől kezdve szinte a semmiből nőtt ki. Közülük néhány már egészen nagyra növekedett, és akadnak jócskán kisebb, például a művészibb jellegű alkotásokra vagy a kortárs irodalom fordítására koncentráló műhelyek is. A felnőtteknek valóban nincs könnyű dolguk, ha biztosra akarnak menni a vásárlásnál, ezért próbáljuk mi is, a szakma összes szereplőjét az íróktól az illusztrátorokon át a kiadókig tömörítő Magyar Gyerekkönyv Fórum, segíteni az orientálódást.

Hogyan?
Például azzal, hogy minden évben kiadjuk Az Év Gyerekkönyve díjakat. Idén május elején hét kate­góriában jutalmaztuk 2023 legjobb gyerek- és ifjúsági könyveit, és vannak diákzsűrik is, amelyek négy kategóriában választják ki a nekik legjobban tetsző alkotásokat. Ők nem olvasnak minden nevezett művet, a szakmai zsűri által előválogatott, négy-hat műből álló rövid listáról dolgoznak; a díjaikat az Ünnepi könyvhéten adjuk majd át. Óriási öröm, hogy a Bookline fő támogatóként mellénk állt. 
És nem csupán amiatt, mert így némi pénzzel is tudjuk támogatni a nyerteseket, hanem mert ez segít a láthatóvá tételben: a győztes és döntős művek Az Év Gyerekkönyve-matricát, illetve egy hónapig országszerte kiemelt bolti és kirakati kihelyezést kapnak a Libri-hálózat boltjaiban. Partnereink a Líra és a Pagony könyvesboltok is. Ritkán tapasztalt csodálatos összefogásnak vagyunk tanúi, a gyerekirodalom fontosságát mindenki egyformán elismeri. Mi magunk is híd szeretnénk lenni: nemcsak a szakmánk szereplőit szeretnénk összekötni, de a különböző szakmai szervezetekkel, mások mellett a Mesemúzeummal és a Petőfi Kulturális Ügynökséggel is együttműködünk.

Említette a diákzsűrit, eszerint akadnak még bőven olvasó gyerekek?
A diákzsűrik számára kiírt pályázatra, pedig nem sok helyen hirdettük, majdnem ötven gyerekcsoport jelentkezett. Amúgy sem könnyű objektív képet alkotnom, hiszen én íróként régóta járom az országot, és többnyire olvasó gyerekekkel-felnőttekkel találkozom. Igaz, sok helyen arról panaszkodnak 
a könyvtárosok, hogy az alsósokkal még nincs gond, a felső tagozatosokat viszont már nagyjából elveszítik, az idősebbekről nem is beszélve.

Sokan szeretik-ismerik a Lengemesék, a Cipelő cicák, a Két kis dínó, a Maszat vagy a Panka és Csiribí sorozatokat, de mind közül valószínűleg legnépszerűbbek a Rumini-könyvek. Hogy született meg a rosszcsont, de nagyon is vagány 
és szerethető kisegér figurája?
A ma már felnőtt kislányomnak akartam segíteni vele. Elég szorongó ovis volt, aki mindig nagyon jól viselkedett, nehogy valaki megharagudjon rá. Belülről viszont vágyott a csibészségekre, amit onnan tudtam, hogy amikor játszottunk, folyton az én babámnak kellett az ő utasítására rossz fát tennie a tűzre, például elkószálnia az erdőben és ott megismerkednie mindenféle érdekes teremtményekkel. Ezért találtam ki neki néhány egyszerű kis mesét, majd egy nyaraláson Ruminit, akivel gátlások és következmények nélkül együtt kalandozhatott. Úgy, hogy azért a csínytevéseikkel soha nem léptek át egy erkölcsi határt: Rumininek óriási a szíve, pontosan működik a belső iránytűje, és ami fontos, mindig vállalja a felelősséget a tetteiért.

És, az én lányaim legalábbis ezt szerették benne a legjobban annak idején, nagyon jó barát is.
Pontosan. Hiába csen el időnként ezt-azt, mondjuk a csokikészletemet egy percig nem bíznám rá, de abban a pillanatban, amikor komoly dologról van szó, rögtön átkapcsol lelkiismeretes, megbízható társsá. Vagyis szándékaim szerint az összes Rumini-történetnek van egy stabil morális, így a gyerekek számára megnyugtató alapja. S ez egy igazságos világ is, amelyben ugyan meg kell küzdeni a jóért, a sikerért, a végén biztos a jutalom. Talán leginkább ez a népszerűségének a kulcsa. 
És a kiszámíthatatlanság. Ha valamiben jó vagyok, az a dramaturgiai képesség; 

Többnyire érzem, hogy miből mennyi kell a történetbe, és mikor kell újabb fordulatot vennie, hogy kellően izgalmas legyen. Kicsit olyan ez, mint a főzés, amit egyébként nagyon nem szeretek.

Ritka, hogy valaki túlzás és álszerénység nélkül ki meri mondani magáról, hogy valamiben jó. Ezt is tanulni kellett?
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a szüleim – anyukám tanár, tőle örököltem is némi pedagógiai érzéket – mindig dicsértek minket. Büszkék voltak a gyerekeikre, dicsekedtek velünk, és folyamatosan bátorítottak. Erre az alapra könnyű volt építkezni az írói pályám során is. De azért ez nem úgy működik, hogy odaülök a számítógép elé, konstatálom, milyen jó vagyok, elégedetten csettintek egyet, majd egy szuszra kijön belőlem egy újabb fordulatos történet. Minden egyes könyvem előtt, mindegy, hogy a legkisebbeknek vagy a kamaszoknak szól, súlyos válságaim szoktak lenni. Minél bonyolultabb a cselekmény, összetettebbek a karakterek, annál nagyobb a válság. A lényege pedig nagyjából az, hogy nem is vagyok olyan jó, nem is tudok írni, nem is értem, eddig hogyan sikerült bármi használhatót kiadni a kezeim közül, ennek egyszer s mindenkorra vége, most le fogok bukni, és mindenki rá fog jönni, hogy ez idáig ipari méretekben csaltam. Azt hiszem, ezt hívják imposztorszindrómának.

Ismerős, én ezt szinte minden héten megélem. Mit lehet tenni, hogy idővel az ember, ha elkerülni nem tudja is, könnyebben szembenézzen ezekkel az elbizonytalanodásokkal?
Nekem rengeteget segít az előre tervezés. Az első könyveim ösztönösen születtek, de aztán szép lassan rájöttem, hogy fontos, de messze nem elég az intuíció, a ráérzés arra, mi az, ami jól működik a sztori belső logikája szerint, és mi nem. Először is kell egy pontosan megfogalmazott alapgondolat, amire precízen és átgondoltan ráépíthető az azt minden szempontból megerősítő cselekmény. Van, hogy ezt én magam találom ki, máskor a szerkesztőmmel folytatott beszélgetés, tervezgetés az alapja mindennek. 

a tizenéveseknek írt Drifterben az volt a koncepciónk, hogy megmutassuk, a számítógép, az internet és a mesterséges intelligencia milyen veszélyeket rejthet, és hogyan határozza meg majd ennek a korosztálynak a jövőjét, a kifejezetten középiskolásoknak készült Az őrzők pedig egy, főként a Mátyás-templomban játszódó vérbeli krimi, tele művészettörténeti utalásokkal. Nem didaktikus módon tálalva persze, mert attól rettentően ódzkodom. Régebben a gyerekeim voltak a tesztközönség, aztán a húgoméi, időnként pedig a férjem kisfia is elmondja a véleményét. Azt például a gyerekeimtől tanultam, hogy ha egy felnőtt próbál szlengben beszélni, mindig szánalmasan hangzik.

A felnőtteknek szóló A Möbius-akta azért kellett, hogy kikeveredjen a gyerekíró-skatulyából?
Nem akarok én onnan kikeveredni, nagyon jól érzem magam gyerekíróként. Viszont régóta izgatott, tudok-e felnőttekhez is érvényesen szólni. Szeretem ezt a krimit, sok mindent beleírtam arról, amit a férfi-női kapcsolatokról gondolok, tudok. Amúgy az én fejemben nem válik el élesen a gyerek-, ifjúsági és felnőttirodalom, egyszerűen jó könyveket igyekszem írni. Olyan hangulatúakat, amilyeneket én is szerettem gyerekként, például amikben sok a párbeszéd, és van bennük valamilyen nehezen kibogozandó rejtély, és olyan kalandosakat, mint amilyen kalandos az én gyerekkorom volt. Mert nemcsak abban volt szerencsém, hogy a szüleim mindig, még a kamaszkor viharai közt is nagyon szerettek, hanem abban is, hogy megélhettem az igazi szabadságot. Ez főleg a nyarakat jelentette, a Balatont. Volt egy kis házunk kerttel, anyukámmal évzáró után levonultunk, jöttek az unokatesók is, a diófa lett az űrhajó, a biciklik a lovaink, máskor indiánná változtunk, és mogyorófavesszőből csináltunk íjat meg nyilakat magunknak, ettük a kukoricát, nagyokat vízi csatáztunk – minden ott hevert a lábunk előtt, ami egy gyereket ennyi idősen boldoggá tehet, és a kalandos lelkét próbára tudja tenni benne.

Ennek a kalandpróbálgatásnak egy újabb kiágazása, hogy újabban hátizsákos turistaként járja Dél-Amerikát?
Igen. Az utazás valamilyen szinten mindig is az életem része volt, tizenhat évesen például New Yorkban töltöttem majdnem fél évet cserediákként, ami tényleg akkora kaland, olyan óriási kulturális sokk volt a rendszerváltozás környékén, hogy utána itthon alig bírtam magamhoz térni. Akkor határoztam el, hogy én bizony világutazó leszek. Aztán a húszas éveim közepén megérkezett a lányom, majd sorra a másik három gyerekem, így egy kis időre félre kellett tennem az ilyen irányú álmodozásaimat. Most viszont, hogy a legnagyobb már stabilan elköltözött, a két középső a magánélete alakulása szerint jön-megy, és a legkisebb is tizenhét éves lesz, úgy érzem, időnként megengedhetem magamnak, hogy akár egyedül vagy a barátnőimmel útra keljek. Dél-Amerika az utóbbi évek nagy felfedezése lett, nem függetlenül attól, hogy nagyon szeretem a spanyol nyelvet; annak idején Brooklynban is egy latin-amerikai bevándorlócsaládnál laktam. Egy túravezető barátom segítségével pedig olyan helyekre is eljutunk, ahová az átlagturista nem biztos; jártunk többek között négyezer méter feletti perui hegyi falvakban és abban a kolumbiai dzsungelben is, ahol tavaly a repülőgéppel lezuhant négy gyereket keresték hetekig. Az ott tapasztaltak pedig valahogy mindig lecsapódnak a könyveimben. Ha azt írom például, hogy valakik citromhangyát esznek egy fáról, az teljesen hiteles, mert én is ettem néhányat az egyik ilyen dzsungeltúrán.

Visszatérve az irodalmi kalandozásokra és a túlkínálatra, van a magyar gyerek- és ifjúsági irodalomnak saját, jól felismerhető karaktere, amivel észre tudjuk vétetni magunkat a nagyvilágban?
Úgy gondolom, hogy igen, létezik egyfajta magyar jelleg. Nagyon jók vagyunk például a hosszabb, komplexebb történetekben. Ez viszont sajnos pont a fordítást nehezíti meg, nyugaton ugyanis a gyerekek már régóta arra vannak kondicionálva, hogy az ovisok mesekönyveiben sok a kép és kevés a szöveg, az önállóan olvasó gyerekeknek pedig egy fejezet hangosan felolvasva maximum húsz perc lehet; ezt a mi műveink általában meghaladják. Magam is szembesültem a problémával a Rumini angolra ültetésekor: kénytelen voltam meghúzni a szöveget, a fejezeteket egyesével lerövidíteni, utóbbi a nyitva hagyott cselekményszálak miatt jelentős erőfeszítéseket igényelt. Bár külföldön hatalmas szerepet kap a művészi illusztráció, érdekes módon a Ruminit mégis Nagy Zoltán populárisabb, rajzfilmesebb rajzaival sikerült eladni.

És hogy állunk szerzők tekintetében?
Túlzás nélkül mondom, hogy remekül. Nemrégiben Mexikóban tartottam előadást a magyar gyerek- és ifjúsági irodalomról, és amikor készülve rá összeírtam a legjobbak neveit, körülbelül huszonötig meg sem álltam gondolkozni. Gazdag és sokszínű a magyar gyerekirodalom, rengeteg jó alkotóval.

Az utolsó Rumini-kötet 2020-ban jelent meg. Itt a vége?
Valószínűleg nem. Egyszer ugyan már úgy döntöttem, befejezem, el is búcsúztam szépen egy írói levélben az olvasóktól a nyolcadik kötet, a 2016-ban megjelent Rumini kapitány végén. A gyerekek, szülők, pedagógusok, a kiadó munkatársai persze kapacitáltak a folytatásra, de belső késztetés nélkül sajnos az ilyesmi nem megy. Aztán egyszer csak valahogy elkezdett hiányozni, ezért megírtam még két részt, és most megint úgy érzem, szeretnénk újabb Rumini-kalandot átélni. De ha nem így történne, az sem lenne baj. Amikor járom az iskolákat, és látom, hogy a gyerekek rajzokkal, térképekkel, gyurmafigurákkal, a pedagógusok kreatív ötleteinek segítségével hogyan teremtik meg újra és újra a maguk kis Rumini-univerzumát, az mindig szívmelengető érzés. Ennél jobb visszajelzést nem is kaphatna egy író: teremtettem egy világot, ami már önálló jogon, nélkülem is létezik.