Amikor a rendezők még a világ titkait kutatták – Vidnyánszky Attila a magyar film nagyjairól

„Jancsó Miklós: Szegénylegények, Makk Károly: Szerelem, Huszárik: Szindbád – csak hogy három számomra kedves filmet említsek. A magyar filmnek ez a korszaka, a hatvanas-hetvenes évek, amikor még művészet akart lenni, amikor kereste a különleges formai megnyilvánulásokat, titkokat próbált föllebbenteni, abszolút a világ élvonalába emelt bennünket.

Jancsó Szegénylegények-je csodálatos, tele van őszinte indulattal, egy zsigerig ható történetet mesél el, elképesztően erős szereplőgárdával. Látszik, hogy őszinte indulat és nem valamiféle póz vezérli.

Szegénylegények (Jancsó Miklós, 1966)

Huszárik személyes kedvencem, nemcsak a Szindbád, hanem a Csontváry című filmje is elképesztően jó. Az a történetmesélési mód, az a sok asszociáció, a fölvillanó képek, az atmoszférateremtés, a kikacsintások olyan erősek képileg, hogy rögtön világokat nyitnak meg. A zeneisége, a képek ritmusa. Ez a balladisztikus világ nagyon közel áll hozzám, ugyanez izgat engem a színházban.

Egy időben személyes missziómnak éreztem, hogy a Szindbád hírét vigyem, több barátomnak vittem el a filmet videókazettán, például a kijevi filmrendezőnek, Maszlobojscsikovnak is. Hogy lássanak és érezzenek kicsit bennünket.

Szindbád (Huszárik Zoltán, 1971)

Ami pedig még kamaszgyerekként ütött meg, az Szabó Istvántól az Apa. Megnéztem, és belém égett. Nagyon szerettem. Ez a fajta költészet mára kikopott a filmművészetből.

Később jött a Tarkovszkij-imádatom, Fellini, Bergman, Buñuel. A művészettel nem egyszerűen hatni akartak ezek a filmek, ahogy a felsorolt nagy magyarok is, hanem keresgéltek, az emberi lélek és a világ titkait kutatták, az Isten felé nyúltak. Ezek a dolgok eltűntek sajnos, nincsenek ma már.”

Nyitókép: Földházi Árpád