Kelet és nyugat között: merre tart Montenegró?

Montenegró kicsiny, csupán 630 ezer lakosú ország a Balkánon – lélegzetelállító tájain és tengerpartján kívül igazából nem sokat tudunk a Balkán legkisebb népességű államáról. Mostanában viszont úgy tűnhet, valós súlyánál többet hallani Montenegróról.

Donald Trump amerikai elnök nemrégiben élő adásban szólt be a potenciálisan harmadik világháborút kirobbantó, „agresszív” crnagorácoknak, Orbán Viktor épp ezen a héten látogatott Podgoricába, a magyar külügy pedig 25 kilométernyi kerítést ajánlott fel  a montenegrói kormánynak a migráció elleni harcban. Emellett Viorica Dancila román miniszterelnök pedig szintén Podgoricában jelentette be, hogy mennyire örül, hogy Pristinában lehet (amely a Románia által egyébként el sem ismert Koszovó fővárosa).

A regionális vagy éppen világhatalmak vezetőinek figyelme talán nem véletlen: Montenegró ugyanis a NATO legújabb tagállama,

– ha minden jól halad, 2025-re Szerbiával együtt csatlakozhat is az EU-hoz. Problémából ennek ellenére is akad bőven: az oroszpárti ellenzék és a nyugatos, européer kormány ellentéte két részre szakította a társadalmat; az ország leválthatatlan vezetője, Milo Đukanović hatalma pedig nemcsak a politikai életben, de a gazdaságban is erősen érzékelhető.

Egy kommunista, akinek Thatcher-kép lóg az íróasztala fölött

A modern Montenegró története egyetlen emberrel kapcsolható össze, ő pedig nem más, mint Milo Đukanović. Titulusát leginkább „Montenegró örökös vezetőjeként” lehetne legpontosabban leírni, hiszen volt már a jugoszláv kommunista állampárt montenegrói szárnyának titkára, miniszterelnök – hatszor is –, államelnök kétszer, második ciklusát jelenleg is tölti, de ha kellett, pár évre visszavonult cégbirodalmát építgetni is.

Csupán 26 éves volt, amikor Slobodan Milošević tevékeny részvételével a montenegrói kommunistákon belül egy antibürokratikus forradalom címén megnyirbálta a konzervatív szárny hatalmát. Montenegrót pedig már harmincadik életéve előtt megkaparintotta: Milošević áldásával miniszterelnökké nevezték ki, majd a Jugoszláv Kommunista Ligából létrehozta az azóta is létező és kormányzó utódszervezetet, a Demokratikus Szocialista Pártot (DPS). Emlékezzünk: a titói Jugoszlávia összeomlása után a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság még Szerbia és Montenegró részvételével működött egy ideig, majd 2003 és 2006 között államközösség jött létre a két nemzet között. Végül a montenegróiak egy referendum után ki is kiáltották függetlenségüket, és azóta önálló államként működnek.

^{Balról Milo Đukanović , jobbról Slobodan Milošević. A háttérben Momir Bulatović egykori elnök mosolyog. Fotó: Vijesti Online}

1991 és '97 között Đukanović – a hatszázezres miniállamot vezetve – hűséges maradt Miloševićhez, részt vett Dubrovnik ostromában, kiállt Jugoszlávia fennmaradása mellett, és gyorsan híres lett hangos horvátellenes kijelentéseiről: egyszer például azt mondta, kezdi megutálni a sakkot a šahovnica – vagyis a horvátok címerének emblematikus piros-fehér kockás mintája – miatt.

a '90-es években úgy nyilatkoztak róla, mint egy olyan politikusról, aki Margaret Thatcher fényképét akasztja az íróasztala fölé.

Végül az évtized végére már elég erősnek tartotta magát, hogy kitörjön Milošević öleléséből: az 1997-es elnökválasztáson a Milošević-párti párttársát, Momir Bulatovićot csupán ötezer szavazattal, de megverte – és ezzel be is biztosította hatalmát Montenegró élén.

Ez volt az a pont, ahol Đukanović jó érzékkel a nyugat felé fordult: a nemzetközileg elszigetelődő Szerbia nem kínált számára perspektívát, a Balkánon stbilitásra vágyó nagyhatalmak pedig jótékonyan megfeledkeztek a kommunista múltról, a horvátok elleni támadásról és az esetleges büntetőjogi felelősségről is. Korábbi álláspontjával szembe fordulva a függetlenség mellett foglalt állást, és referendumot hirdetett meg: 2006 júniusában a montenegróiak 55 százaléka a Szerbiával fennálló államszövetségből való kilépés mellett döntött.

Oroszok a spájzban

Ezt követően még inkább felgyorsult Montenegró euroatlanti integrációja: 2006-ban belépett a NATO Békepartnerég együttműködési programba, és népességéhez viszonyítva derekasan kivette a részét az afganisztáni NATO-hadműveletekből is. Ezek után a valódi áttörést a belépés hozta meg a Balkán legkisebb népességű országa számára. 2015 végén hívták meg a szervezetbe, 2017. június 5-i belépésével pedig 29-re emelkedett a tagok létszáma. 

A belépés azonban nem volt ilyen egyszerű: míg az együttműködés hírét a nyugati közvélemény örömmel nyugtázta, volt, aki hangosan tiltakozott: Oroszország máig Szerbia egyik legfontosabb szövetségese, és a közös történelem révén ezáltal Montenegróban is egészen komoly érdekeltségei vannak.

azzal gyanúsítva Montenegrót, hogy az „elárulta Oroszországot” és „minden ígéretét megszegte” a NATO-tagsággal. Ezen túl rögtön betiltották a montenegrói borok orosz importját, sőt, Putyin szóvivője további „megtorló intézkedéseket” helyezett kilátásba.

^{Kelet és nyugat között.}

Ha pedig valahol az oroszokat tényleg nem kell félteni, az a hibrid hadviselés témaköre: Đukanović ellenzéke nagyrészt erősen Kreml-párti, NATO-és EU-ellenes elemekből áll, és hiába az elnök stabil támogatottsága, a közvéleményben közel sem tükröződik ennyire egyértelműen Montenegró nyugatossága. A NATO-tagságot támogató és ellenző erők között a közvélemény máig nagyjából két egyenlő táborra oszlik, ezt tudván pedig az ellenzék referendumot követelt a belépésről. Természetesen Đukanović is tisztában volt ennek lehetséges kimenetelével, és miközben ellenzéki tüntetők a parlament épülete előtt NATO-zászlókat égettek, a bent lévő kormánypárti képviselők az ellenzék bojkottja mellett szavaztak a csatlakozásról.

Talán ennél is szemléletesebb volt a 2016-os parlamenti választás, amit a NATO-tagság tesztjeként is lehetett értelmezni. Természetesen Đukanović és a DPS nyert, de a háttérből az orosz beavatkozás gyanúja is felmerül. Erről tanúskodik legalábbis az ország különleges ügyészének véleménye, aki szerint

Đukanovićot pedig egyenesen meg akarták ölni.

Moszkva mindent tagad, a nyugatpárti kormány – és ezzel a legtöbb nyugati médium is – pedig tényként beszél az orosz puccskísérletről, így nehéz tisztán látni az ügyben.

A korrupció árnya vetül az elnökre

Egy biztos: az oroszok sosem próbálták eltitkolni, hogy jelentős gazdasági befolyásra tettek szert Montenegróban, érdekszférájuk elvesztése pedig érzékenyen érintené őket. Rengeteg orosz üzletember jött a montenegrói tengerpartra nyaralni, majd az alapvetően ortodox és igencsak nyugodt országot megszeretve ott ragadtak. Nem véletlen, hogy a budvai riviérát sokszor a „moszkvai tengerpartnak” is becézik, a helyi reptér pedig van, hogy három járatot is fogad az orosz fővárosból naponta.

Az orosz befolyásvesztésre Oleg Gyeripaszka orosz oligarcha példája a legjobb példa: ő még 2005-ben vásárolta meg az ország legnagyobb munkáltatójának számító KAP alumínium-műveket, mely mellesleg Montenegró exportjának több mint feléért felelős. És míg annak idején Gyeripaszka Đukanović személyes közbenjárásával szerezte meg a gyárat, az idők folyamán az oroszok viszonya olyannyira megromlott a kormánnyal, hogy 2013-ban a vállalat csődbe ment, az oligarcha pedig feladta érdekeltségét.

A gyanús gazdasági ügyletek, a korrupció, és az államigazgatás csókosokkal való feltöltése kérdésében pedig Đukanovićot kell a legkevésbé félteni: az országon belüli cégbirodalma óriási, az elnök szervezett bűnözésben való részvételét pedig gyakran a fejéhez vágják: 2015-ben az OCCRP nevű, korrupcióval foglalkozó oknyomozó újságírói csoport szervezett bűnözésben az év emberének választotta Đukanovićot, ami országszerte nagyszabású ellenzéki tüntetésekhez vezetett. Az elnök egyébként a korrupciós vádakat tagadja, ahogy az autoriter hajlamairól szóló feltételezéseket is: „A győzelem és ennek elérése Montenegró számára fontosabb, mint nekem, aki már beteljesítette céljait a politikában” – vágott vissza a kritikusoknak választási kampányában. 

^{Orbán Viktor jó viszonyt ápol Đukanović-csel, ez a kép például július 23-án készült. Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd}

Sok kell még az EU-tagsághoz

Minden zűrös gazdasági és politikai befolyása ellenére Đukanovićnak szüksége van az Európai Unióra, és persze az Európai Uniónak is szüksége van Đukanovićra. Amennyiben Brüsszel folytatni szeretné a balkáni bővítést, a rendelkezésre álló palettából a regnáló elnök az egyetlen normális lehetőség, mivel az oroszbarát ellenzék hevesen ellenzi az ország európai integrációját. Ennek megfelelően csatlakozása előtt Montenegrótól az Európai Bizottság bürokráciacsökkentést, a szervezett bűnözés elleni küzdelmet, szigorúbb korrupcióellenes harcot, és a közszférában pedig teljesítményalapú foglalkoztatást vár. 

Az unió másik problémája az ország valutájával, illetve annak hiányával van: 2002 óta ugyanis hivatalosan az euró a fizetőeszköz Montenegróban – ekkor álltak át ugyanis a szintén több évig egyoldalúan bevezetett és használt német márkáról. Mindez szöges ellentétben áll az uniós szerződésekkel, mind az Európai Bizottság, mind a Központi Bank szót emelt már ellene. Montenegró ugyanis az uniós szervek beleegyezése nélkül, egyoldalúan használja az eurót, miközben a bevezetés szigorú kötelezettségeinek nem tesz eleget.

Ezzel együtt az Európai Unió abban reménykedik, hogy 2023-ra sikerül lezárni a csatlakozási tárgylásokat, és Montenegró 2025-re az EU teljes jogú tagjává válhat Szerbiával együtt. Úgy tűnik tehát, hogy

A nyugat-balkáni bővítés volt az idei bolgár elnökség egyik fő témája, ahogyan a Podgoricába látogató – és Pristinát vizionáló – román miniszterelnök is ígéretet tett arra, hogy a román elnökség idején is napirenden lesz Montenegró ügye.

Egy azonban biztos: a belépésig Đukanovićnak sok mindennel meg kell küzdenie: az orosz diplomáciai nyomással, a Montenegróra Albánia felől mindinkább nehezedő migrációs nyomással, a kettészakadt közvéleménnyel, de legfőképpen saját, a teljesítményelvűség helyett a kontinuitásra építő államigazgatásával is.