Amikor az ember beleszól a természet rendjébe, mindig megbomlik valami – figyelmeztet Charles J. Vörösmarty

Charles J. Vörösmartyval annak apropóján beszélgettünk, hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetem a napokban díszdoktori címmel tüntette ki őt Kőrösi Csabával, az ENSZ Közgyűlés elnökével együtt. Interjúnk a New York-i Városi Egyetem hidrológia professzorával vízgazdálkodásról, klímaváltozásról, mesterséges intelligenciáról – és Vörösmarty Mihályról.

***

„Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály...” – ön tudja?

Tudom, de sajnos én sem kutattam részleteiben a felmenőimet. Azt tudom, hogy Vörösmarty nagyon nagy hazafi volt, és a versei nagy hatással voltak a kortársak érzelmeire. A költeményei arra buzdították a magyarokat, hogy a forradalom idején se hagyják el a hazájukat.

Milyen közeli leszármazási sorban van a néhai híres magyar költővel?

A családfánk szerint a költő egyik lányának oldalági leszármazói a felmenőim. Ők már régóta az Egyesült Államokba távoztak, ott éltek. És bár nincs szoros rokoni kapcsolatom a neves költővel, a nevem mégis Vörösmarty. Egy érdekes sztori ezzel kapcsolatban: pályám során rengeteg tudományos tanulmányt írtam, és többször jelezték nekem ismerőseim, hogy az írásaim valahogy líraiak...

Átöröklődött a géneken...

Lehet... Valami van, az biztos. (nevet)

De az biztos, hogy ön is ö-vel írja a nevét. Kisebb fejtörés lehet ez Amerikában.

Ezzel kapcsolatban is mesélek valamit: az apám nagyon büszke arra, hogy Vörösmarty, még akkor is, ha csak egy oldalág vagyunk. Az 1970-es évek vége óta publikálok, az első tanulmányom 1978-ban jelent meg, a számítógépes technika akkor nagyon gyerekcipőben járt. Apám azt mondta, hogy feltétlenül ö-vel írassam ki a nevem. Így

Az „ö” betűt nem tudta feldolgozni a gép, és összecsuklott...

A magyarok mindig zűrt okoznak – biztos, ez a sztori tanulsága...

Pontosan! Ezen azóta is sokat nevetünk, és azóta is mindig ö-vel írom a nevem, ezzel az írásmóddal publikálok.

Térjünk rá arra, amivel foglalkozik. A szakmai életrajzában az áll, hogy olyan számítógépes modellek, térinformatikai adatgyűjtések fejlesztésén dolgozik, amelyeket a vízkörforgás és a klímaváltozás jelenségeinek szintézisszerű elemzésére lehet használni. Ez mit jelent a gyakorlatban?

A klímaváltozás kérdésének egyik központi eleme a víz. Áradások és aszályok vannak, egyre gyakoribb váltakozással – egyszer túlságosan nagy mennyiségű víz jelentkezik, másszor pedig kritikus hiány keletkezik belőle. Ez a klímaváltozás egyik jele. Én a vízkörforgást, a vízgazdálkodást tanulmányozom régóta, és azt tanultam meg, hogy az ember viszonya a vízhez alapvetően hibás: magától értetődőnek tartja, hogy van. Ezért alulértékeli, pazarolja, szennyezi azt, illetve felelőtlenül pusztítja azt az élővilágot, amely az élővizek körül jött létre.

Az ember csatornarendszereket épít, sok betonnal, sok vezetékkel, sok vegyi anyaggal, sok áram elfogyasztásával – sok munka van abban, hogy egy pohár tiszta vizet meg tudunk inni.

Ez rengeteg pénzbe kerül, de nem feltétlenül kellene ennyi pénzt költenünk erre, ha a természetes vizeinkkel felelősen gazdálkodnánk. Például nem kellene szennyezni egy folyószakaszt egy nagyváros előtt, mert azzal a település ivóvízellátását veszélyeztetjük.

A vízgazdálkodás része az öntözés, a növénytermesztés hatékony módszere is. Egyre több szakértő mondja, hogy a modern gátépítések, folyamszabályozások helyett vissza kellene térni az őseink tudásához, az árasztásos gazdálkodáshoz. A Kárpát-medence folyói gazdagok, a magyar területeken átfolyó vizek egy részét nem hasznosítjuk, csak gyorsan átengedjük, így mennek külföldre.

Igen, a természettel érdemes együttműködni. A folyószabályozások kérdése szerte a világon sok államközi konfliktust okoz, hiszen ha egy ország a folyó felső szakaszán megfogja a vizet, az valamilyen hatással lesz a víz alsó szakaszára, az ottani ország vízgazdálkodására. Ha egy víztározóban megfogják a vizet, az párolog is, másrészt a gáton átfolyó vízhozam a felére is eshet, tehát a lejjebb fekvő országok nem kapnak annyi vizet, mint amennyi természetes módon folyna a mederben.

A Nílus minden évben árad, ez így működik évezredek óta – a folyó két partján egy széles sávban gazdag növényzetet táplál a folyóvíz. A természetes folyóvíz rengeteg ásványi anyagot, élő organizmust szállít, a termőföld ezt az élő vizet szívja be az áradáskor. Ha viszont a folyóra egy vízerőművet vagy egy víztározót építenek, akkor az ott tárolt víz akár két-három évig is tárolódik, az építmény alatti folyószakaszon kisebb mennyiségű víz folyik majd át, elmarad az áradás, és hiányzanak a vízből a felszívódott ásványi anyagok. Ennek pótlására a termőföldeket műtrágyázzák, ezek a vegyi anyagok pedig bekerülnek a vízkörforgásba, megszennyezve a vizet, sok esetben az élővilág részleges pusztulását okozva.

A természetben látható azonban egy irónia: a Nílus folyó torkolatánál ősidők óta egy sajátos tengeri élővilág alakult ki, amely félig kihalt, miután gátakat építettek a folyón; viszont amikor a műtrágyák belekerültek a vízbe, a tengeri kijáratnál újra meghonosodott a régi ökoszisztéma.

Az ivóvíz kérdéséhez visszatérve: sokan azt mondják, hogy a következő nagy globális háború egyik kiváltó oka az lehet majd, hogy hatalmas régiókban válik elérhetetlenné az ivóvíz, az ezzel kiváltott hatalmas tömegvándorlás miatt államok között elviselhetetlen lesz a feszültség. Közel vagyunk egy ilyen helyzethez?

Ez éppen egy olyan ügy, amelyet normál esetben kezelni kellene és lehetne. A történelem azt mutatja, hogy amikor ilyen jellegű hiány lépett fel bárhol, a helyi közösségek felfogták a jelenség súlyát, és háborúskodások helyett inkább összefogtak a probléma megoldására. A jövőben azonban valóban több feszültség várható e téren. Az egyik oka az, hogy egyre nagyobb lesz a kereslet a víz iránt, hiszen egyre több ember él a Földön, illetve egyre nagyobb az ipar, a társadalom fogyasztása. A másik oka, hogy nagyon nehéz lesz csatornarendszereket kiépíteni, hiszen az aszályos területek aránya meredeken nő. Ezekre a változásokra időben fel kell készülni. El kell kerülni az olyan jellegű kapkodást, mint amilyen a koronavírus-járvány jelentkezésekor történt – a világ nem volt erre felkészülve.

Az ENSZ klímaügyi jelentései borús képet festenek a közeljövőről, a világszervezet klímaszakértői szerint sürgős cselekvésre van szükség. Ön szerint is közel vagyunk egy klímakatasztrófához?

Ismerem a tudomány érveit, és bízom a kollégáim szakértelmében. A klímakutatások nagyon élénk ütemben zajlanak, és remek kutatók dolgoznak ezen a szakterületen.

a következő 30 évben, de a borús előrejelzések bizonyítékait látjuk. A számítógépes éghajlati előrejelzések technológiája rengeteget fejlődött az elmúlt évtizedekben, az adatok megbízhatóak. Ha tehát az ENSZ jelentései borús képet vetítenek elénk, annak oka van, arra tudományos bizonyítékok vannak.

Milyen mentalitásbeli váltásra van szükségünk ahhoz, hogy a döntéseinkkel, tetteinkkel, a szabályozás megváltoztatásával az éghajlatváltozás negatív jelenségeit visszaszorítsuk?

Sajnos a negatív természeti jelenségeket generáló tevékenységeink, cselekedeteink mélyen az életmódunkban, szokásainkban gyökereznek. Az olcsó fosszilis tüzelőanyagok használatára alapul az életünk, az iparunk, a társadalmunk. Rengeteget szennyezünk ezek elégetésével, de azzal is tisztában kell lennünk, hogy a nyugati világ ebből gazdagodott meg. Persze,

Az egész ott kezdődött, hogy egykor sokan tagadták a klímatudomány létjogosultságát, most pedig a politika és gazdasági szereplők érdekvezérelt lobbijával kell szembemenni.

Az Egyesült Államokban ezt az átmenetet úgy bonyolítják le, hogy nagyon nagy iramban megkezdték a megújuló energiaforrások alkalmazását, de a gazdaság nem képes ilyen gyors ütemben váltani. Vagyis: a klímaváltozás egy gyors átmenetre késztet minket, hogy elkerüljük a közeljövőre valószínűsített katasztrófákat, ugyanakkor az infrastruktúrák a fosszilis tüzelőanyagokra vannak tervezve, a technológiaváltás hatalmas költségeit pedig senki sem akarja állni.

A Világgazdasági Fórum a globális válságjelenségek okán egy Negyedik Ipari Forradalomról beszél, a honlapjukon áll egy mondat, így szól: „erre a forradalomra az lesz jellemző, hogy a technológiák úgy lépnek fúzióra egymással, hogy ezzel elmosódnak majd a fizikai, a digitális és a biológiai szférák közötti határok”. Ez meglehetősen disztópikusan hangzik.

Nem vagyok benne biztos, hogy ez disztópikus. Egy transzformáció közepén vagyunk, ennek egyik mozgató eleme a mesterséges intelligencia. Mi, professzorok már most bajban vagyunk, mert olyan fejlett a technológia, hogy a házi feladatoknál már nem tudjuk ellenőrizni, hogy azt a hallgató vagy a mesterséges intelligencia írta. Ha rosszakaratú döntéshozók rossz célokat tűznek ki, akkor a klímaváltozás is komoly problémákat fog jelenteni a jövőben.

és akkor megnézhetjük magunkat.

Vagyis mégis disztópikus a kép...

Igen, ez a forgatókönyv disztópikus. De van egy utópikus szcenárió is: a mesterséges intelligencia a helyes megoldások megtalálását is fel tudja gyorsítani. A mesterséges intelligencia olyan, mint a dinamit: használatával fel lehet gyorsítani egy építkezést az elbontandó épületek gyors eltakarításával, ugyanakkor emberek életét is ki lehet oltani. Az emberi viselkedés, az emberi erkölcsi érzék a kulcs, ez tudja kordában tartani a gépeket. Az viszont reményre ad okot, hogy a mai fiatal korosztály sokkal tudatosabb a természeti környezet védelmében, és ugyanezt a tudatosságot látom bennük a vízügyi problémák észlelésében, illetve a megoldástalálás akarásában is.

Fotók: Mátrai Dávid