Farkasölés után – elmélkedés a vadászatról

Nem is olyan régen írtam a Mandinerre egy tárcát a Svájcból Magyarországra vándorolt farkasról. Ezekkel a mondatokkal fejeztem be: „Bárcsak ne akasztottak volna jeladót a nyakába. Bárcsak ne tudnánk arról, hogy merre jár.”

Azóta annyi történt, hogy valahol Hidasnémeti környékén egy vadász lelőtte a farkast, a jeladót pedig bedobta a Hernádba. Roppant kíváncsi leszek, miféle magyarázattal áll majd elő a tettes; akár három évet is kaphat ezért. Szomorú történet, nem vet jó fényt a magyarországi vadásztársadalomra. Amely vadásztársadalom nyilván sokféle emberből áll. Van köztük ilyen is, meg olyan is.

De ilyenkor a köz­véleményt kevésbé szokta érdekelni a vadásztársadalom sokszínűsége. A közvélemény gyorsan és sztereotípiák mentén ítél. A magyar vadásztársadalomra alkalmazott sztereotípia pedig nagyjából úgy foglalható össze, hogy ezek lélektelen, durva mészárosok, akik a vadban csak húst és pénzt látnak. Ez így persze túlzás, magam sem gondolom, hogy minden vadász ilyen lenne. De hogy jó néhány ilyen vadász akad, az is biztos. Nem lehet mindenki Fekete István, Kittenberger Kálmán vagy Széchenyi Zsigmond. A hozzájuk hasonló vadászok ritkák, mint a Svájcból idetévedt farkas.

Elég régóta járom a börzsönyi erdőket, és

Hirtelen nem is tudom összeszámolni, hányszor botlottam bele őz, vaddisznó vagy szarvas otthagyott, szétszórt zsigereibe. Vagy hányszor láttam félrehajított testrészeket. Ezeket mind vadászok hagyták ott, nem kutyák marcangolták szét a vadakat.

A vad iránti tiszteletnek a nyoma sincs meg azokban, akik ezt hagyják maguk után. Akik ezt teszik, tényleg inkább rosszféle hentesek, nem pedig vadászok.

Félre­értés ne essék, azok számát sem gyarapítom, akik azt mondják, hogy a vadászatra semmi szükség nincs. De, szükség van rá. Más kérdés, hogy ezt a szükséget is a korábbi, gátlástalan vadászat hívta életre. Miután a csúcsragadozókat – a farkast, a medvét, a hiúzt – sikerült rég kiirtani a mai Magyarország területéről, felborult az egyensúly, elveszett az önszabályozás. A csúcsragadozók eltűnése azt jelenti, hogy zsákmány­állataik – az őz, a szarvas, a vadnyúl, a vaddisznó – egyedszáma nőni kezd.

Különösen a vaddisznók esetében látványos ez a növekedés. Magam is tapasztalom, hogy vannak esztendők, amikor elképesztően elszaporodnak. Egész kondák dúlják a kerteket, randalíroznak az erdőszéli telkeken. Az ijedősebbek sötétedés után nem is mernek kilépni az utcára mifelénk. Azért van szükség a vadászatra, mert a legfőbb csúcsragadozó, az ember végzetesen beavatkozott a természet finom rendszereibe.

Vannak, akik azt állítják, hogy a vadászat sport. Az ilyenektől rosszul vagyok. Aki sportnak tekinti állatok életének kioltását, beteg ember.

A vadászat az emberiséggel egyidős tevékenység, belengi valami rejtély, titokzatos aurája van. Értem ezt a titokzatosságot, és értem azt is, hogy mi hajtja a vadászó embert. Értem a becserkészés izgalmát, a kihegyezett figyelmet, az erdővel való összeolvadás misztikus aktusát. Minderről nagyszerű könyvet írt José Ortega y Gasset spanyol egzisztencialista filozófus Elmélkedés a vadászatról címmel.

Aki azt harsogja folyamatosan, hogy be kéne tiltani a vadászatot, nem tudja, mit beszél. De nem is erről van szó. Hanem arról, hogy

Ami itt valami olyasmit jelent, hogy a nem vadásznak valókat kíméletlenül rostálja ki magából a vadásztársadalom. Aki a vadban csak ötven kiló húst és pár ezer eurót lát, az nem vadász. Aki csak kifőzni való koponyát és lenyúzott gereznát lát benne, az sem vadász. Aki nem adja meg a tiszteletet a halott vadnak, nem vadász. Az pedig végképp nem vadász, aki lelő egy fokozottan védett állatot.

A vadászatnak rangja, méltósága van, vagy legalábbis volt. Már rég nem azért vadászunk, hogy legyen mit ennünk. Ha nem dúltuk volna fel a természetet, ma már nem is lenne szükség vadászatra. De mivel feldúltuk, meggyaláztuk és súlyos sebeket ejtettünk rajta, a vadászat velünk maradt.

A modern társadalmak messzire távolodtak a természettől, nem értik, félreértik, ennek következménye többek között a vadászattal kapcsolatos tömeghisztéria is. Nem kellene ezt az amúgy is létező tömeghiszté­riát még azzal is fokozni, hogy olyan emberek kezébe adunk fegyvert, akik nem méltók rá.

A Svájcból induló farkas hosszú utat tett meg Hidas­németiig. Ha nincs rajta jeladó, talán most is élne.

Hagyjuk meg azt a kevés varázslatot, ami még a természetben maradt.

Nyitókép: illusztráció. Fotó: Pixabay