„Olyan drámák voltak, amik mellett nem lehetett elmenni” – Herczegh Anita a Mandinernek

Őry Krisztina interjúja a Mandiner hetilapban.

Ön elkapta a koronavírust?
Nem, szerencsére egyikünk sem. Sikerült megúsznunk.

Volt a családban vagy a közvetlen környezetükben személyes veszteség a vírus következtében?
Hála Isten nem, az első hullámban az egyik gyermekünk elkapta, de csak viszonylag enyhe tünetekkel betegedett meg. Édesanyámat már az elején magunkhoz vettük, óvtuk és ő is vigyázott magára, aztán amint lehetett, beoltatta magát. Ma már három oltása van, és mi is, amikor sorra kerültünk, mindannyian felvettük az oltást. Mindenki mást kapott a családban. Távoli ismerősök között volt, akit elvesztettünk, de szerencsére senki közelit.

Az első hullámban tavaly maszkot varrt jótékony céllal, az idén pedig a covidárvák megsegítésére férjével, Áder János köztársasági elnökkel alapítványt hozott létre. Hogyan jött az ötlet?
Áprilisban nap mint nap szembesültünk olyan hírekkel, hogy fiatal, harmincas-negyvenes áldozatai vannak a vírusnak, és kisgyermekek maradtak árván. Minden este erről beszélgettünk a férjemmel, és rémülten soroltuk egymásnak, hogy mit hallottunk. Az utolsó csepp talán az volt, amikor egy hatgyermekes édesanya híre jutott el hozzánk, aki lélegeztetőgépre került kiskorú gyermekei mellől, és kérdéses volt, hogy meg tudják-e menteni. Ezek olyan drámák voltak, amik mellett nem lehetett elmenni. Éreztük, hogy valamit tennünk kell. Ekkor jött az ötlet, hogy hozzunk létre egy alapítványt. Akkor körülbelül hatszáz félárváról-árváról lehetett tudni, most már ezerről beszélünk. Amint híre ment a kezdeményezésnek, támogatók özöne jelentkezett telefonon, ímélben, hogy segíteni szeretne. Sajnos ma már az akkori számhoz képest kétszer annyi esetről tudunk, tehát nagy fába vágtuk a fejszénket, nagyobb a munka, mint azt gondoltuk.

Regőczi István katolikus papról nevezték el az alapítványt. Miért rá esett a választás?
Mindenképp egy jól megkülönböztethető, szimbolikus nevet akartunk, hogy rögtön lehessen tudni, az alapítvány mivel foglalkozik. Regőczi atya élete jól szimbolizálja a 20. századi magyar történelmet: szegényházban nőtt föl, onnan egy belga pap közbenjárásával Belgiumba került, ott végezte iskoláit, aztán pappá szentelése után hazatért, és árvaházat nyitott a hadiárvák részére. Több templomot is épített, megjárta a börtönt. Regőczi atya egész életében megtalálta maga körül az árvákat, gyámolította őket, fedelet adott a fejük fölé. Volt, hogy több mint háromszáz gyermekről gondoskodott. Mindvégig megőrizte töretlen hitét, segítőkészségét és önzetlenségét. Sokan ismerték őt, ma is emlékeznek rá, az életútja példa előttünk. Amikor nemrégiben megrendeltem egy antikváriumban Az Isten vándora című önéletrajzi kötetét, meglepetésemre egy dedikált példányt kaptam kézhez. Azóta is úgy érzem, Regőczi atya jóváhagyta a névválasztást, és áldását adta a munkánkra.

Hogyan fogadták a kezdeményezést?
Az egész ország megmozdult, az első pillanattól özönlöttek az ímélek. De amíg az alapítvány jogilag nem állt föl, nem tudtunk támogatást fogadni. Az átmeneti időben az úgynevezett elnöki keretéből utalt a férjem azoknak a családoknak, ahol azonnali segítségre volt szükség. Eleinte sokan dolgoztak önkéntes alapon az elnöki iroda munkatársai közül, de aztán annyi volt a feladat, hogy létrehoztunk egy négyfős apparátust.

A kuratóriumban pedig két neves szakembert kértek fel, hogy segítsék a munkájukat: Bagdy Emőkét és Ürge-Vorsatz Diánát.
Rögtön rájuk gondoltunk, és mind a ketten elsőre igent mondtak. Mindegyikük szaktekintély a saját területén, többgyermekes édesanya, odaadó szülő és hívő ember. A nevük garancia arra, hogy minőséget képviselnek és bizalmat keltenek az emberekben. Amióta együtt dolgozunk, látjuk, hogy nemcsak a nevüket akarják adni, hanem valóban aktívan részt vesznek a munkában, vannak meglátásaik, javaslataik, megoldásokat keresnek. Bár elfoglaltak, a kuratórium munkájában tevőlegesen részt vesznek. Az alapítvány munkatársai közt van egy covidözvegy édesanya, aki hirtelen családfenntartó nélkül maradt. Mi így tudunk rajta segíteni, ő pedig segít a sorstársainak.

Néhány hete országjárásra indult, hogy személyesen is lássa-hallja az egyéni sorsokat, veszteségeket. Milyen megrendítő esetekkel találkozott, ami különösen megérintette?
Egészen más egy adatlap alapján dönteni a támogatásról, és más belelátni egy család életébe, személyesen meghallgatni a drámájukat. Felkavarók ezek a találkozók, közel hozzák a problémákat. Egyetlen esetet nem tudnék kiemelni, néhány tucatot inkább. Találkoztam például egy mélyszegénységben élő, négygyermekes roma asszonnyal, akinek épphogy sikerült fedelet kerítenie a fejük fölé; egy hétgyerekes özvegy édesapával, akinek az újszülött babáját az édesanya már nem ölelhette meg; egy olyan egyetemistával, akinek szó szerint nincs senkije, se anyja, se apja, se testvére, se nagyszülője. Négy lánytestvérrel, akik közül a legidősebb vette magához a három húgát, és egy olyan testvérpárral is, amelynek a tizennyolcadik életévét éppen betöltő tagja lett a gyámja a tizenöt éves öccsének. Tudok olyan hat testvérről, ahol a legidősebb fiúnak hirtelen egy ötgyermekes apa szerepében kell helytállnia, mert édesanyjuk meghalt covidban, apukájuk pedig már régóta nincs jelen a családban. A hatszáz család hatszázféle élethelyzetet takar, nem is nagyon lehet őket összehasonlítani.

Mennyi adomány gyűlt össze eddig?
Az összes bevételünk közelíti az ötszázmillió forintot. A folyószámlára folyamatosan érkeznek összegek, ám közben párhuzamosan kifizetés is zajlik, így gyakorlatilag pár hete stagnál az összeg a számlánkon. Az a legnehezebb a munkánkban, hogy nem tudjuk, hány gyerekről kell majd gondoskodni, és mennyi pénz áll majd rendelkezésre. Az idén mostanáig egyösszegű támogatásokat osztottunk a családoknak, mert gyorssegélyre volt szükségük, de hosszú távon arra törekszünk, hogy havi rendszeres támogatást kapjon mindenki – a rászorultságától, az egyéni helyzetétől függően. Most körülbelül ezer gyerekről tudunk, ha havi ötvenezer forintot veszünk alapul, az évente minimum hatszázmillió forint. Márpedig ennyit nem könnyű összegyűjteni. Ebben az évben még egyszerűbb lesz, hiszen itt van a covid körülöttünk, és sokat beszélünk az árvákról, de mi egészen a felnőtté válásukig, mintegy húsz éven keresztül szeretnénk gondoskodni róluk, vagyis öt-tíz-tizenöt év múlva is kell támogatókat találni. Ez évről évre nehezebb lesz.

A közmédia tízéves jubileumát ünneplő Jónak lenni jó! kampánya is e célra gyűjt idén. Amikor 2012-ben útnak indították ezt a műsort, a Böjte Csaba ferences szerzetes alapította Dévai Szent Ferenc Alapítvány javára mintegy százmillió forintot sikerült összegyűjteni. Most mire lehet számítani, hogy állnak a felajánlások?
Mintegy kilencvenötmillió forint folyt be eddig a 1357-es adományvonalon, ami a műsor történetében rekordnak számít, de az összeg a műsor hétvégéjén megduplázódhat. A hírességek által felajánlott tárgyakra a mai napon lehet licitálni, abból is millió forint bevétel várható. Sok egyéb felkérés fut be hozzám, az emberek különféle megoldásokat találnak, koncertekkel, divatbemutatóval, estélyek szervezésével is gyűjtenek nekünk.

Ha jól tudom, egy különleges árverésre is készülnek a Sándor-palotában. Elárulna erről valamit?
Jövő év elején elárverezzük a lassan tízéves elnöki ciklusunk protokollajándékait, aminek a bevétele ugyancsak az alapítványhoz fog befolyni. Az előkészületek már folynak, egy neves aukciósház, a Nagyházi Galéria lesz a segítségünkre.

A világjárvány az elmúlt két évben szinte mindent átírt körülöttünk. Egy év csúszással idén tartották a tavalyra tervezett Nemzetközi eucharisztikus kongresszust is, amelyen ön is részt vett a férjével. Hogyan élte meg a rangos egyházi eseményt?
Gyönyörűséges hét volt kegyes időjárással, jól sikerült rendezvényekkel, számomra az év egyik csúcspontja. Alapítványunkkal a Margitszigeten tartott családi napon is jelen voltunk, igazán kedves fogadtatásban volt részünk. Rengeteg pozitív visszajelzés érkezett hozzánk az egész héttel kapcsolatosan, sokak nevében mondhatom, hogy igazi lelki táplálékot kaptunk, amire ebben a nehéz időszakban különösen szükségünk volt.

A kongresszuson Ferenc pápával is találkozott. Milyen benyomást tett a szentatya önre?
A hivatalos megbeszélésen ugyan nem voltam jelen, amikor utána találkoztunk, érződött, hogy mennyire jól érezte magát a pápa Budapesten. A Vatikánból érkező visszhangok is egyértelműen ezt igazolták, szeretne visszajönni hazánkba. Sajnos nincs arról fotó, amikor a zárómise után a szentatya beült az autójába, és a kezével bravót mutatott a férjemnek, ez számunkra egyértelmű üzenet volt.

Az elnöki ciklus vége felé közeledve, ha visszatekint, milyen emlékezetes utazást vagy találkozást tudna felidézni, ami valamiért különleges volt?
Noha az emberek azt gondolják, hogy ezek a diplomáciai utazások mindig csillogók, és a turistáskodásról szólnak, sok esetben szinte semmit nem látunk az adott országból, főleg a férjem, aki az elnöki palota – reptér – szálloda háromszögben veszik el. Nekem esetleg a négyszemközti elnöki találkozók idején jut időm egy rövid városnézésre vagy egy helyi múzeum meglátogatására, de ez is csak villanófény egy országból. Az is igaz, hogy egész más élményt ad Ausztráliában vagy az Egyesült Államokban a helyi magyar közösséget felkeresni, mint egy délkelet-ázsiai elnöki házaspárral egy estét eltölteni. Nyilván felületesebb protokollbeszélgetés a második, és jóval bensőségesebb az első. Ha élményt kellene kiemelni, akkor viszont a kárpátaljai, a székelyföldi vagy a moldvai látogatásokat választanám. Emberileg-lelkileg biztos többet adtak, mint egy távoli országba tett hivatalos elnöki vizit. Persze azok között is voltak felejthetetlen utazások, például amikor a japán császár vendégei voltunk. A legnagyobb élmény azonban mégiscsak a pápánál eltöltött félóra volt. Életre szóló mindannyiunknak.

Elárulja, mi mindenről folyik a szó egy ilyen találkozón?
Az audienciáknak megvan a maguk rendje. Ilyenkor az egész családot meghívják: először az elnök megy be egy négyszemközti megbeszélésre, majd követi őt a család. Általában húsz perc jut a meghallgatásra – ha annál tovább tart, az azt jelenti, hogy egy témába jobban belemerülnek. Amikor legutóbb János már vagy fél órája benn volt, az kimondottan ritkának számított. Mint megtudtuk, a természetvédelem és a fenntarthatóság kérdése körül folyt a beszélgetésük a szentatyával.

A közelmúltban veszítettük el Mádl Dalma asszonyt, korábbi elődjét. Ha jól tudom, közelről ismerte és kedvelte őt. Miben tekint rá példaként?
Mádl Ferenc édesapám kollégája volt, egy óvodába jártunk a fiukkal. Régi ismeretség, több évtizedes barátság fűzte őket a szüleimhez. Dalma asszony édesanyámmal is jóban volt, s rengeteg rendezvényen voltunk együtt. Mindegyik elődömtől volt valami tanulnivaló, követendő példát jelentenek nekem, de Dalma asszony volt, akit a legjobban ismertem, akivel a legtöbbször találkoztam, és aki talán a legaktívabb volt. Nem volt ember, aki ne szerette volna őt. Ilyen szempontból jó lenne rá hasonlítani. Amikor már egyedül élt, amennyire az ereje bírta, aktív maradt, minden invitálásra elment, és jelenlétével képviselte a férje örökségét.

Választás közeleg, viharos közéleti viták, durva kampány áll előttünk. Hogy viselik az ilyen időszakot a férjével?
János fegyelmezett alkat, évtizedek alatt hozzáedződött már ehhez: tudja, mikor mi fog turbulenciát kiváltani, és azt is, hogy mit hogyan kell majd kezelni. Persze van, amit nehezebben visel, ám én még inkább.

Hogy készülnek az elnökség utáni időszakra? Tudja már, mihez kezd majd, amikor leköszön?
Jelenleg szüneteltetem a bírói munkámat, fizetés nélküli szabadságon vagyok. Eredetileg úgy terveztem, visszatérek majd, de ennyi év kihagyás után ez egyre reménytelenebbnek tűnik. Úgy látom, a Regőczi alapítvány bőven fog feladatot adni, és bízom abban, hogy továbbra is számítanak majd rám mindazon karitatív szerepvállalásaimnál, amelyek elnökfeleségként megtaláltak – a máltaiaknál vagy Csaba testvér otthonaiban. Úgyhogy unatkozni biztos nem fogok. És remélem, egyre több unokám is lesz!

*** 

Nyitókép: Földházi Árpád