Lehet egy Le Pené az Élysée-palota?

Leimeiszter Barnabás írása a Mandiner hetilapban

Miután a 2017-es elnökválasztás első fordulójában 21 százalékos eredménnyel második helyen végzett, Marine Le Pen nagyjából az esélytelenek nyugalmával vághatott neki az Emmanuel Macronnal való párbajnak. Volt ok az örömre, elvégre a Nemzeti Front jelöltje másodszor került be az elnökválasztás „döntőjébe” – 2002-ben még Jean-Marie Le Pen sokkolt a továbbjutásával –, mégsem volt őszinte a Le Pen-stáb mosolya. Az év elején a közvélemény-kutatások még első fordulós győzelmet és körülbelül 27 százalékos eredményt vetítettek előre számukra, ehhez képest a pártelnök alig előzte meg a korrupciós botrányba keveredett republikánus jelöltet, François Fillont.

Le Pen már az elnök-választás második fordulójának estéjén meghirdette, hogy az elkövetkező időszakban mélységében átformálják a Nemzeti Frontot. A változás első látványos jele az volt, hogy távozott a pártból Florian Philippot, aki 2009 óta Marine Le Pen legközelibb tanácsadójaként bábáskodott az „ördögtelenítési” projekt felett.

– végül még az idősebb Le Pent is kipenderítették, aki a tévében sokadszorra provokált a holokauszt értelmezésével –, s gazdasági populizmussal, illetve az unió elleni vérmes támadásokkal igyekezett hatni a hagyományosan balra szavazó észak-franciaországi leszakadó rétegekre. Eközben a társadalmi-kulturális témák visszaszorultak a párt retorikájában. Így például amikor 2012-ben a melegházasság bevezetése elleni tiltakozásul tömegek vonultak a nagyvárosok utcáira, Marine Le Pen nem tartott velük.

És bár a migráció- és iszlamizmusellenes szólamok maradtak, a Nemzeti Front 2017-es kampánya nem ezekről szólt, hanem az eurózónából – vagy egyenesen az unióból – való kilépés ígéretéről meg a nyugdíjkorhatárról. Ám éppen ezzel idegenítették el maguktól a jobboldali szavazótábor jókora részét, amely egyébként vevő lett volna az „identitásvédő” politikára – s a vereség után a pártból is jelezték, hogy a híveket jobban izgatja a bevándorlás, mint az unió.

Van még idő

Marine Le Pen nem késlekedett levonni a következtetéseket, és szakított a Philippot-féle irányvonallal. A pártból kilépő bizalmas Patrióták néven – nem túl sok vizet zavaró – szuverenista tömörülést alapított. A balszárny meggyengülésével egyidejűleg azonban a konzervatív szárny is veszteséget szenvedett: visszavonult ugyanis a politikától Marion Maréchal-Le Pen, Marine unokahúga (lapunk vendégszerzője). 2012-ben a Francia Köztársaság valaha volt legfiatalabb képviselőjeként került be a nemzetgyűlésbe, és Le Penként alanyi jogon járó befolyását tovább növelve maga köré gyűjtötte a párt gazdasági téren liberálisabb, társadalmi kérdésekben viszont konzervatívabb tagjait, jellemzően a déli, katolikus bázist. Az agilis, nagy politikai tehetségű és műveltségű politikus

noha fájdalmasan érintette a Jean-Marie és Marine közti családi viszály, és köztudomású volt, hogy ellenzi a philippot-i politikát.

Maréchal tisztában volt vele, hogy a pártszervezetet szoros ellenőrzése alatt tartó Marine-nal való szembefordulás és a klikkesedés nem szolgálná sem a saját, sem a francia jobboldal céljait, ezért úgy döntött, kivár, elvégre van ideje – idén is csak 32 éves lesz. Visszavonulása után sem maradt azonban tétlen: társadalomtudományi főiskolát, illetve agytrösztöt alapított, hogy ezzel is hozzájáruljon egy majdani jobboldali győzelem „metapolitikai”, kulturális megalapozásához. Bizalmasai – többek közt a nemrég a Mandinerbe is cikket író Jacques de Guillebon – indították el a L’Incorrect nevű havilapot, amely a „mérsékelt” és a „radikális” jobboldal egy táborba olvadásának szükségességét hirdeti. A Maréchal-féle kör, illetve Éric Zemmour jobbos véleményvezér gründolta a 2019. szeptemberi Jobboldali konvenciót is, ahol elképzeléseik szerint a Republikánusok és a Le Pen-párt összeölelkezhetett volna, a rendezvény azonban nem váltotta be a reményeket.

Az egyértelmű, hogy

a kérdés csupán az, hogy mikor. Ha nagynénje ismét kikap az elnökválasztáson, talán elérkezettnek érzi az időt arra, hogy bejelentkezzen a jobboldal vezetésére. A jobboldal, nem pedig a Le Pen-párt vezetésére, amelyben legutóbb meg sem újította tagságát, s amelynek kulcsposztjairól a vezetés nemrég több Maréchal-közeli figurát elmozdított. Ő erre úgy reagált, hogy a Nemzeti Tömörülésben „keresztes hadjáratot” indítottak ellene. (A családi ellentét azonban nem tűnik feloldhatatlannak, a L’Incorrect áprilisi számában ugyanis hosszú interjút közöltek Marine Le Pennel, aki egyébként itt jelentette be: a választás előtt lemond a pártelnökségről, hogy „minden francia” jelöltjeként mérethesse meg magát.)

Űr a jobboldalon

Marine Le Pen 2022-es veresége korántsem borítékolható. A felmérések egy évvel a választás előtt újabb Macron– Le Pen-ütközetet és a 2017-esnél jóval szorosabb eredményeket jósolnak,

– az előző választáson ez az arány 66:34 volt. Le Pen tehát még korántsem dolgozta nyerő helyzetbe magát, ám világos, hogy a jobboldalról széles rétegeket sikerült maga mellé állítania – Macrontól pedig ugyancsak nagy arányban pártoltak el balos szavazói. Szembeszökő Le Pen térhódítása a fiatalok körében, akik nem emlékezhetnek az apjától való össznépi retteg(tet)ésre, s már az „ördögtelenített” párttal ismerkedtek meg: a 25–34 évesek bizonytalan léthelyzetű, kiábrándult korosztályában őt támogatják a legtöbben, és ami még érdekesebb: a fiatalok közt egyre nő azoknak az aránya, akik nem protestálásként, hanem ideológiai azonosság alapján szavaznának rá.

A Le Pen-párt imázsjavítási folyamatát a 2018-as névváltás tetőzte be. Ma már vitathatatlan a pozíciója az ellenzék vezető erejeként – még ha ez a nemzetgyűlési mandátumokban a választási rendszer miatt nem mutatkozik is meg –, s a „szélsőjobboldali” minősítés is inkább az értelmezők elfogultságát, mintsem a párt valós ideológiai pozícióját tükrözi. A Nemzeti Tömörülés fősodratú párttá lett, ám az, hogy immár nem kelt félelmet, még nem jelent igazi áttörést. 

A kulcskérdés az, hogy komolyan vehető, felelősségteljes alakulatként tudja-e magát beállítani, miközben megőrzi „rendszerellenes” kisugárzását. Az apja politikai vehemenciáját öröklő, ripacskodásra hajlamos Marine Le Pen esetében ez nagyon is személyes kérdés egyben, és bár néhány éve talán kevesen gondolták volna, hogy képes lesz konstruktív és kompetens politikus képét kelteni, a felmérések magukért beszélnek. A sárga mellényes lázongások alatt óvakodott olajat önteni a tűzre, s a járvány idején sem hergelt a korlátozások ellen – ellentétben például Philippot-val.

A konzervatív térfelet korábban uraló, ma Republikánusok néven futó nagy párt ugyanis – még ha a nemzetgyűlésben és az önkormányzatokban jelentős mennyiségű mandátummal bír is – megindult az eljelentéktelenedés útján. Bár már tervezgetik a „mérsékelt” jobboldal előválasztását, kevéssé valószínű, hogy az itt győzedelmeskedő jelölt – többek között az île-de-france-i regionális tanács elnökéről, Valérie Pécresse-ről, a szenátusi republikánus frakció vezetőjéről, Bruno Retailleau-ról vagy éppen a korábbi brexitügyi uniós főtárgyalóról, Michel Barnier­-ről rebesgetik, hogy elindul – bejut a második fordulóba. Xavier Bertrand, a Republikánusoktól 2017-ben kilépő, elitellenes húrokat pengető politikus már bejelentette, hogy indul az elnökségért, az előválasztáson nem vesz részt. Nicolas Sarkozy visszatérése kizárható, miután korrupcióért elítélték.

Folyamatos mérséklődés

A jobboldali értelmiség soraiból – a keményvonalasabb körökből is – sokan fanyalognak Marine Le Pen miatt, amiért nem rendelkezik kellően szilárd eszmei alapokkal, mostanra viszont nagyjából mindenki belátni kényszerült, hogy a jobboldalon senki másnak nincs olyan elkötelezett szavazóbázisa, mint neki. Le Pen pedig azon van, hogy mindenkivel megértesse, a Philippot-féle szociálpopulista programnak annyi: letett a frank újrabevezetéséről, a schengeni egyezményből való kilépésről, a jobbliberális L’Opinion hasábjain nyilvánvalóvá tette, hogy már nem gondolkodik a francia államadósság elengedésében.

Ehelyett a bevándorlásra és a társadalmi-kulturális feszültségekre fókuszál, s a módosabb, jellemzően republikánus szavazók láthatóan veszik is az üzenetet. A Jean Jaurès Alapítvány minap megjelent tanulmánya szerint számolni kell egy Le Pen-győzelemmel, ennek okai között szerepel, hogy

– már csak azért is, mert az előbbi alakulat centristáit felszívta a Macron-párt –, az államfő tartós népszerűtlensége miatt pedig nagy az esély arra, hogy a második fordulóban a kipotyogó jelöltek hívei közül sokan nem mennek el szavazni. Az valószínűnek tűnik, hogy olyasféle „köztársasági front”, mint amilyen 2002-ben és 2017-ben is felsorakozott a Le Penek ellen, jövőre nem jön létre; a szélsőbalos Jean-Luc Mélenchon már jelezte, hogy egy újabb Macron–Le Pen-csata esetén nem fogja felszólítani támogatóit, hogy szavazzanak az előbbire.

A 2022-es elnökválasztást jobbról lehet majd megnyerni – ez a felismerés áll mind Macron jobboldali fordulata, mind 
Le Pen helyezkedése mögött. És ezért sem lehet egyértelműen politikai hibának tekinteni azt, hogy Le Pen pozitívan nyilvánult meg azon nyugalmazott tábornokokkal kapcsolatban, akik április 21-én, a Charles de Gaulle elleni algíri puccs­kísérlet hatvanadik évfordulóján nyílt levelet tettek közzé, hangsúlyozva: polgárháború veszélye áll fenn, s adódhat olyan helyzet, hogy a katonák beavatkoznak majd a „civilizációs értékek” védelmében.

Marine Le Pen kivételével az egész politikai osztály elítélte a nyilatkozatot, élesen bírálva a Nemzeti Tömörülés elnökét, amiért kezet nyújt az államcsínyről álmodozóknak. Egy közvélemény-kutatás szerint azonban a franciák 58 százaléka egyetért a nyílt levéllel. Le Pen nem csupán pártja hagyományos szavazóinak tett kedvére, de a közbeszédet is az ő „erős témáira” irányította.

Nyitókép: MTI / EPA / Martin Divisek