Az USA amúgy sem szereti, ha szövetségesei mástól vásárolnak fegyvereket – és ez az irány Trump érkeztével sokkal hangsúlyosabb lett –, már az első Orbán-kormány idején is latba vetették minden lobbierejüket, hogy a Lockheed járjon jól Magyarország beruházásai nyomán, de akkor ez két államtitkár lemondásával járt, ráadásul az üzletből sem lett semmi és érkeztek a Gripenek.
Ráadásul arról is lehetett hallani, hogy Erdogan látogatása kapcsán szintén szóba kerültek haditechnikai kérdések – a törökök egyre több fegyvert gyártanak, egyre jobb minőségben –, így mindezek fényében már valóban a helyére tehetjük, hogy amikor szimbolikusan az amerikai diplomácia kiteszi egy asztalra a CEU és a fegyverek kérdését, akkor melyik felé kacsintgatnak alig feltűnően.
Ami az EPP-t illeti, az elmúlt hetek másról sem szóltak, csak a fegyverszünet minél hangosabb deklarálásáról. Heteken belül belépünk a választási kampányba, a Néppártnak pedig szüksége van a Fidesz-KDNP által hozott 12-14 mandátumra. Úgyhogy várhatunk pár óvatos tweetet Webertől, de ez lehet a maximum, amit bedob a versenybe az EPP.
Jó kérdés, hogy a CEU ezekben a napokban bejelentett költözése, tehát a helyzet szerintük való fenntarthatatlansága a kormány újabb éleslátására utal vagy csak szerencsés véletlen – én hajlok az előbbire, mert szerencséje is annak van, aki tesz érte. De Ignatieff egyre lemondóbb nyilatkozataiból is látszik, hogy a szívük mélyén ők is tisztában vannak a nyilvánvalóval: szemöldökráncoláson túl senkit sem érdekel a nemzetközi politika döntéshozói közül a CEU sorsa,
feltéve, hogy az USA bimbózó üzleteket köthet és a német multik érdekei sem sérülnek.