A bolygó legjobb kőlevese távozik, de akkora tragédia azért mégse történt

„A CEU mint egyetem, mint szellemi műhely sosem létezett. A CEU egy teleshoppos üzleti trükkel ránk tukmált gyógyító hatású műanyag golyó volt, amit ha kisszekrényre helyezünk az ágytámla mellé, akkor elmúlik tőle a köszvény és a visszér. Egy nagy semmi volt, amit amint nekiállt vizsgálni a hatóság, hogy mégis milyen alapon árulják gyógyhatású készítményként, nekiálltak foltozgatni, átcímkézni, külföldi elismervényeket lobogtatni, mintha meg lehetne javítani egy műanyag golyót. Kijelöltek egy faházat, hogy az az egyetem, ahol az a tudás született meg és gömbölyödött a bolygó legkiválóbbjára, amit nekünk, ostoba bennszülötteknek idehoztak. És amiért alig kértek valami kis apróságot cserébe, csak épületet, pénzt, tanárokat és felhalmozott tudásanyagot. Ami igazán nem nagy ár a gyógyhatású golyóért, vagyis a kőleves legfontosabb alapanyagáért, a kőért.

Az amerikai, tehát kurva jó, ha nem hiszed el, akkor egy büdös, mucsai fasiszta vagy!

Kétféle külföldi befektetés van. Az egyik tudást, vállalati kultúrát, pénzt hoz, infrastruktúrát épít, és a tisztességes haszon egy – megérdemelt! – részét viszik haza a tulajdonosok. A másik a meglévő, lehetőleg az adófizetők pénzéből létrehozott tudásra, kultúrára, infrastruktúrára telepszik rá, semmit nem tesz hozzá, de minden egyes ott megtermelt forintot kiszipkáz az országból. Az elsőre szerencsére rengeteg példát hozhatunk az elmúlt évek külföldi, például autóipari beruházásaiból, az utóbbiból pedig kettőt érdemes említeni: a Horn-kormány privatizációit és a CEU-t.

Privatizáció és CEU; mind a kettő ugyanazon a végtelenül primitív modellen alapult. A Horn-kormánynak lelki igénye volt az idegen érdekek kiszolgálása, és még ennél is jobban szerették a hirtelen jött hatalmas bevételeket. Amiket soron kívül le lehetett nyúlni, miután a kisebbik részéből megajándékozták a népet. Számukra ez jelentette a gazdaságpolitikát, csak éppen nem az aranytojást tojó tyúkot vágták le a mát ünnepelve, hanem a tyúkot, így nem az arany kezdett el hiányozni a kasszából, hanem az étel az asztalról. Odaadták a franciáknak a vízhálózatot, akik köszönték szépen és fix haszonnal számláztak. Sem tudást, sem vállalati kultúrát, sem beruházást nem hoztak. Amit építettek, azt a tervezhető, akár általunk is lehívható EU-s forrásokból és az állami hozzájárulásokból finanszírozták.”