1956

Jöjjön sürgősen, doktor úr a sebesültekhez! – Egy Corvin közi történet

2018. október 23. 09:23

Ötvenhat krónikáját jól ismerjük, azonban a történelem mindig életszerűbb, plasztikusabb az egyéni sorsokon keresztül szemlélve. Ismerjék meg a Corvin köz orvosának és egy hős pesti srácnak a történetét – egy család történetét a forradalomban, amely a személyes kötődésen túl minden elemében tükrözi a kor nyomorúságát és közhangulatát.

Szinte minden magyar családnak van emléke '56-ról. Ez hol a felmenők távoli, ködösnek ható elbeszélése, hol pedig szinte az egész család identitását meghatározó erő. Az utóbbiba tartozunk mi is: családunk sorsa szorosan és a mai napig meghatározóan összefonódott 1956-tal. Ezt a történetét szeretném elmesélni október 23-a alkalmából.

Két szálon futó családtörténetünket a második világháborútól érdemes indítani. Dédapám, Kormos Kálmán gazdászati csendőr alezredesként szolgált a Horthy-korszakban, két gyermeke közül Katalin, a nagymamám 1946-tól orvosnak tanult, Zoltán fia pedig ciszterci gimnáziumba járt ebben az időben. A háború után dédapám csak fizikai munkát vállalhatott, egy kazánházban dolgozott salakozóként.


Kormos Zoltán portréja

A család életét egy 1951-es intézkedés törte derékba végleg: június 20-án kézbesítették a hatóságok a kitelepítési parancsot, amelynek értelmében budapesti lakásukat másnap hajnalban el kellett hagyniuk.

Új lakóhelyükként egy Polgár község melletti tanyát jelöltek ki,

tiltakozásnak, fellebbezésnek nem volt helye.

Családom másik ágán dédapámnak, Constantinovits Milánnak a Monarchia korábbi mérnök őrnagyának három gyermeke volt: közülük a legfiatalabb nagyapám, dr. Constantinovits Milán. Ő végzős orvosként tanulmányait már csak Németországban tudta befejezni; a Pázmány Péter nevét viselő (ma Semmelweis) egyetem a németországi Halléba költöztette ki hallgatóit és az oktatók egy részét. Itt azonban 1945 nagyszombatján szövetséges bombatámadás söpört végig a városon, számos civil áldozatot követelve. Nagyapámnak szerencséje volt, „csak” a lábszárát érte egy repesztalálat, bár hónapokig tartott a felépülése és élete végig bicegett, megúszta élve.

Budapestre hazatérve a mentőszolgálat újraszervezésében vett részt, majd szemészorvosként helyezkedett el a I-es számú szemklinikán. Nagymamámmal még a mentőknél ismerkedtek meg, kapcsolatukat pedig épp az említett kitelepítési parancs pecsételte meg. Az ominózus napon gyors elhatározásra jutottak: másnap délben sebtiben megtartották a polgári esküvőjüket, amivel mentességet szereztek nagymamám számára az internálás alól. A legkevésbé sem romantikus, sokkal inkább kényszerű és pragmatikus történet ez, amelyet később az Egy házasság első napja című dokumentumfilm is megörökített, Zsigmond Dezső rendezésében.

Nagymamám családja azonban Polgárra került, Kormos Zoltán is itt tudta letenni az érettségi vizsgáját, majd munkaszolgálatosként dolgozott az '50-es években. Minden álma volt nővérét követni az orvosi pályán, ám egyetemi felvételét „osztályidegennek” bélyegezve elutasították. Nagyszüleim ekkor a már a Corvin közre néző bérház harmadik emeletén éltek, nagyapám a szemészeti klinika tudományos osztályvezetőjévé vált, és aktív szerepet vállalt az 1953-as országos trachomajárvány megfékezésében is.

A forradalom kitörésekor már négyéves volt első gyermekük, Györgyi, míg a második, édesapám, Constantinovits Milán alig féléves csecsemő. Október 23-án a fővárosba sietett Kormos Zoltán is, aki lelkesen vett részt a tüntetéseken, majd a Corvin közi felkelők soraiban kezdett harcolni. Ahogy szinten minden pesti srácnak volt beceneve, így neki is: mindenki Öcsinek vagy Kéksapkának szólította. Ő a Corvin köz torkában álló, a körútra néző tankelhárító löveget kezelte, és

minden sikeres találatot bevésett nagyapámék lakásának egyik ajtófélfájába,

ezek ma is láthatóak.


A szétlőtt Kilián laktanya – Dr. Constantinovits Milán felvétele

Nagyapám pedig a forradalom sebesültjeit látta el, ahogy az ebben az időben gondosan vezetett naplójában írta az első áldozatokról (október 24-én!):

Nagyon dörömbölnek, nagyon csengetnek. Alszom fáradtan, hiszen a tegnapi nap nagyon kimerítő volt. Felébredek, dörömbölés újra a bejárati ajtó felől. Feleségem is felriad, gyerekeink alszanak. A hajnali ébresztőknek baljós emlékei vannak bennem (ÁVO, kitelepítések, házkutatás). Nincs mit csinálni, megyek egy szál pizsamában ajtót nyitni. Három ismeretlen férfi nyomul be az ajtón, és egymás szavába vágva izgatottan kérdezik, én vagyok-e az orvos? Igen, mondom én, már 10 éve az Illés utcai Szemészeti Klinika orvosa vagyok... Jöjjön sürgősen, doktor úr velünk a sebesültekhez! Elképedek. Sebesültek már itt is?

Az első mentési akció nem sikerült, már csak halottakat talált. A feljegyzések mellett képeket is készített, de ezeket csak a forradalom után tudta előhívni.


Dr. Constantinovits Milán önkioldós felvétele az Üllői út 42. szétlőtt padlásán

Mivel a harcok miatt az Illés utcai szemklinikát már nem lehetett megközelíteni, a Práter utcai iskola tornatermében rendeztek be egy alkalmi kórtermet, itt látták el a sérülteket. A klinika 31-én, az ideiglenes fegyverszünet alatt nyitott meg újra, és forradalmi tanácsot alakított, amelynek elnökévé nagyapámat választották. Elkezdték a romok takarítását, a rendes működés helyreállítását, és szavazás útján leváltották a párt által korábban kinevezett intézetvezetőt; ahogy nagypapám mesélte később:

Titkos szavazást tartottunk, majd a szavazatszámlálás után a szavazócédulákat a gyűlés résztvevői előtt elégettük. A gyűlésen 68-an voltunk, ebből 65-en szavaztak az eddigi intézet-vezetőnő maradása ellen, és hárman szavaztak mellette. A sors fintora, hogy ezt a három szavazatot egy hónap múlva már 20-an vállalták!"

November 4-én kiújultak a harcok a Corvin közben is, megindult a szovjet offenzíva. Kormos Zoltán visszatért az ágyúhoz, immár utoljára.

Ma, november 4-én vasárnap hajnali 5 órakor ébredtünk fel rettenetes ágyúzásra, lövöldözésre, a rádió mondja, hogy az oroszok támadnak váratlanul Budapestre. A házunkból a lakók nagyrészt levonulnak az óvóhelyre, azaz a pincébe. Ekkor halt meg a második emeleti folyosón Winklerné géppuskagolyóktól... Öcsi 9 óra körül telefonált, sajnos visszajött harcolni, én beszéltem vele utoljára.” 


Fehér kabátban az ágyút kezelő Kormos Zoltán – Dr. Constantinovits Milán felvétele

A család a forradalom végnapjaiban már nem volt biztonságban a lakásban, leköltöztek a pincébe, innentől pedig napokig nem hallottak hírt Öcsiről:

A negyedik emeletről menekülő lakók értesítenek, hogy mi is szaladjunk az óvóhelyre, mert ég az ötödik emelet. Gyorsan összeszedelőzködtünk és megindultunk lefelé. Kati feleségem cipel két koffert, én hat hónapos fiamat és egy hátizsákot, anyám egy nagy koffert. A félemeletnél a kapu felőli lövések visszafordulásra késztetnek, és befutunk az első emeleti fogorvosnő üres lakásába, amelynek betörött ablakai szembenéznek és egy magasságban vannak a mozi ablakaival. Itt a jéghideg konyhában húzódunk meg, és kényelmetlenül, hajnalig ülve virrasztunk. (...) Igen kedvezőtlen helyzetbe kerültünk, nincs kenyerünk és kicsiknek sem tudtunk meleg ételt adni. Délben néhányadmagammal felmentem az égő ötödik emeletre, lokalizáltuk a gázcső égését, de eloltani nem tudtuk. Visszafelé a lakásomból a maradék tejet lehoztam kicsi fiamnak. Sajnos a kicsi beteg volt, köhögött, ami nem csoda ilyen embertelen körülmények között.

November 7-én kapták a hírt, hogy Öcsi meghalt, holtestét csak napokkal később találták meg a törmelékek alatt a Corvin közben. Iratai mellett az egyetemi felvételi kérelmét őrizte. Apja, Kormos Kálmán gyászjelentést készíttetett, amelyben úgy fogalmazott, fia hősi halált halt. E szófordulatért a magára találó pártállam lesújtott:

fél évre újra internálták dédapámat.

Nagyszüleim sem kerülték el a retorziót: nagyapám tudományos pályáját kerékbe törték, később csak kerületi rendelőkben tudott elhelyezkedni. 


Dr. Kormos Katalin és Dr. Constantinovits Milán szemészorvosok 1991-ben

A rendszerváltás hozta meg számára a rehabilitációt: címzetes egyetemi docensnek nevezték ki, és magánpraxisát 80 éves koráig folytatta, így nagymamámmal együtt közel 50 évet töltöttek el együtt az orvosi pályán. Az ő példájuk nyomán lett Györgyi lányuk neurológus főorvos, unokájuk, Miklós öcsém pedig szintén orvos. Érdekes párhuzam, hogy őt szintén Öcsinek hívja a család, és ő is mentőzéssel kezdte pályáját: nagyapám 2015-ös halála előtt

átadta neki azt a nyakláncot, amit ő is viselt minden mentős bevetés alatt. 

A családi összetartozásnak az unokák és a dédunokák körében is fontos kötőszövete '56 és hozzá fűződő, átörökített élmények. Zsigmond Dezső rendező, aki nagyszüleimmel leforgatta 2004-ben házasságuk különös történetét, évekkel később, 2017-ben újra kamera elé ültette a családot, és A forradalom gyermekei címmel elkészült egy újabb alkotás, immár az unokákkal, amely a szabadságharc családi örökségét dolgozza fel. Én a magam eszközeivel, tanulmányokkal, versekkel emlékeztem meg, Kormos Zoltán hősiességét pedig a ciszterci iskolatársak által alapított ösztöndíj őrzi, amelyet minden évben a Szent Imre Gimnáziumban adnak át.

Október 23-a a rendszerváltás óta nálunk családi ünnep, ilyenkor összegyűlik minden generáció az idén 90 éves nagymamámnál. Ugyanabban a Corvin közi lakásban, amelynek ablakaiból 1956-ban a forradalomra nyílt kilátás.


A Constantinovits család  apraja-nagyja 2012-ben, középen dr. Constantinovits Milán

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/137511