Porpáczy Attila

Szent maradék: így lát el 28 falut egy fiatal pap Baranyában

2018. szeptember 21. 11:12

„Az egyháznak nagy áldás, hogy visszametszik” – állítja Porpáczy Attila baranyai plébános. Azt vallja: „Lehet, hogy nekem át kell menekítenem egy korszakot, mert most kicsit vallástalanabb világban vagyunk”. De hogyan misézik? Mennyi a munkája? Nincs egyedül? Mit gondol a kötelező cölibátus eltörlésének ötletéről? Eltöltöttünk egy napot a nem kevesebb, mint 28 települést szolgáló fiatal plébánossal. Riportunk.

A magyarországi paphiányról szóló nagyriportunkat a minap közöltük: a riportban megszólalókat külön cikkekben is bemutatjuk. Porpáczy Attila baranyai plébános nem kevesebb, mint 28 faluért felel: van miről beszélgetni a fiatal pappal.

***

A Pécstől nem messze található Görcsönybe reggel kilenckor gurul be autónk, a 38 éves plébánost szinte a reggeli fogmosás közben lepjük meg. A nemrég felújított plébániaépületben levesszük a cipőt, kapunk egy papucsot és a közösségi terembe megyünk beszélgetni. Porpáczy Attila atya nemrég kapta meg a Pécstől délre található Görcsöny plébániája mellé Vajszlóét is. Mivel mindkét plébániához 14 falu tartozik, ezért így már 28 faluért felel.

Porpáczy atyát nem sújtotta le a 14 falunyi pluszfeladat, hisz azt írta ki a Facebookra: „Szomorú? A magyar katolikus egyház hanyatlása? A hitünk vége? Korántsem!” Szerinte

Fantasztikus ajándék, ami történik.

„Igaz, bizonyos dolgok elvesznek, lekopnak vagy le kell mondanunk róla. De amit nyerünk, az egy új szintje az életnek, kiteljesedés!”

Lelkesedését azzal magyarázza: „Nem papi családban nőtt fel, nincs régi papi világképem, így nincsen ilyen pszichés blokkom, hogy »hű, 28 falu«, miközben az egyhez szoktunk. Volt, hogy a három vasárnapi misét összesen 15 embernek tartottam, a szombati kettővel együtt az ötöt 24-nek. És menj oda, mosolyogj és lelkesedj. Ez sokak számára kiborító. Nekem nem”. Hozzáteszi: „Azzal szoktunk viccelődni, hogy meg kéne szereznem Pellérdet, s akkor Pécstől a határig én vagyok, aztán meg kéne szerezni Harkányt, ott van turizmus és pénz, aztán jöhet Siklós és Máriagyűd”. 

Attila atya Balatonfüredről származik, 31 évesen szentelték fel, előtte szociális munkás volt, és nem hívő családból érkezett. Magát tanulatlan papnak tartja, habár két diplomája van, mégsem szeret olvasni, inkább egy vagány srác képét mutatja, mintsem egy joviális papét: napszemüveget hord, sportol, fut, szereti az autókat. Reformpapnak tartják. 

„Misézőhely tíz van, de nincs tíz mise vasárnap, mert csak hármat tarthatok, agyilag se bírnám. Én három misét tartok, egy civil munkatársam három igeliturgiát, aztán a másik héten cserélünk. Hat helyet viszünk vasárnap, és én papként még két helyen megjelenek szombat este misézni, kéthetente. Tehát ez nyolc misézőhely. Összevonások is vannak. Regenyében egy ember járt a kápolnába, akit átviszek Szőkébe, ahol van másik három ember, és akkor a kettő misézőhely máris egy” – meséli a 38 éves pap. Babarcszőlős és Ócsárd is ilyen. A szentmisét meg tudja tartani kis egyezkedéssel, a hívek részéről sem volt ódzkodás. Mivel az ócsárdiak vannak többen, ezért egy hónapban háromszor Ócsárdon van a mise, egyszer pedig Babarcszőlősön. A segítő munkatárs és a hívek kooperációja teszi lehetővé, hogy az imádság, a szentségekhez való járulás rendszeres legyen.

Van-e így lemorzsolódás? Mégsem ugyanaz, ha a pap helyben van vagy ha csak átjár. Attila atya szerint

nehézséget okoz, hogy a papok sosem tudják, meddig lesznek egy plébánián,

bármikor elhelyezhetik őket. „Három éve vagyok Görcsönyben. Az első évben alig ismertek, alig volt kapcsolat, albérletben éltem, nem tudtam hova meghívni sem az embereket. A temetésekről, misékről azért csak megismertek. Aztán indítottunk egy filmklubot. Az első évben egy esküvő volt, a másodikban volt hat. Előttem volt, aki egy évet sem volt itt papként.” Így nehéz beilleszkedni, de ennyi faluval három év után is nehéz „helyinek” lenni: Görcsönyön kívül egyik faluban sem lesz jelen úgy, mint régen a papok. A „bázison”, Görcsönyben 1500-an laknak, de a vasárnapi misére negyvenen járnak.

„Nem tudok az emberek között lenni, az egyszerű hétköznap színterein nem tudok összefutni velük. Akkor leszek ott, ha meghívnak. Nem lesznek ott szomszédaim, akik áthívnának ebédre, ha meg áthív valaki, akkor az benzin (megjegyzi: ez nem pusztán fukarság, egyik évben félmillió forintot vitt el az üzemanyag, ez asokfalvas papok egyik nehézsége). A távolság nehézzé teszi a dolgot. Csinálhatnám úgy, mint egy missziós területen: egy hetet itt vagyok, egy hetet ott. Fel kell mérni az emberek igényét is Vajszlón, és hiába lelkesedem, lehet, hogy nem igényelnek.”

Volt már ilyen, mikor azt mondták neki: 

„Ne jöjjön atya vasárnap misézni, mert szombaton este lesz egy öregek napja, és nem akarnak felkelni.”

A görcsönyi templom, a virtuális plébánia központja 

 

Attila atya rámutat: „Vidéken ezer okot találhatsz, hogy miért nincsenek ott a templomban az emberek. Nem tehetem meg, hogy leteremtem őket és elfordulok tőlük. Vannak olyan öreg nénik, akiknek teljesen mindegy, hogy prédikálok-e vagy sem, ők akkor is hisznek Istenben. Nem ők teszik ki a feladat nagy részét. A fiatalokra és a megszólíthatóakra kell koncentrálni”.

Porpáczy atya szerint nincs más lehetőség, mint mindenkinek alkalmazkodni a helyzethez: „Ki merem mondani, hogy ha nem jönnek át másik templomba, akkor bizony le fognak morzsolódni. Nem szeretném, hogy ez történjen, de nem köthet meg engem ez a félelem papként. Nem oszthatom magamat szét ennyire. Eljön egy nagy ünnep, és rögtön kérdezgetnek, hogy nem lehetne-e mise itt is, ott is. És mondom nekik, hogy nem lehet. Segítek megoldani, hogy feljöjjenek ünnepi szentmisére ide, Görcsönybe, de mise csak itt lesz. Ha mindenben engednék, szétesne a plébánia. De nem látom, hogy lemorzsolódna bárki is, sőt inkább egy-egy emberrel még gyarapodtunk is”.

Főként azt hangoztatja, hogy

merni kell konfrontálódni, mert különben csak a félelem irányít, sodródnak az árral.

„Nem tudunk megújulni, a régi viszont kihal – s vele mi is. Tisztelem a régiek vallásgyakorlását, hűségét, de nem adhatom az időmet csak azoknak a feladatoknak – amik viszont nem alkalmasak ma az új emberek megszólítására és megnyerésére” – fejtegeti a plébános.

Attila atya szerint nem a misézés a megoldhatatlan feladat, nem csak az a kérdés, mit tud tenni az egyház, hanem hogy mit kellene megtennie. „Nekem az a vízióm, identitásom, hogy az egyház az szent maradék. Olyan értelemben szentmaradék, mint az Ószövetségben vagy a népmesékben.” Hozzáteszi: a rendszerváltás miatti jogi küzdelmek, a kárpótlás vagy épp a világnézeti harcok miatt az egyház önképe is csorbult. Egy ókori városban lehet, hogy húsz-harminc fős közösség volt a kereszténység, aminek Szent Pál írta a levelet. „Ebből kiindulva semmi baj, hogy itt ketten-hárman-négyen vannak. Nem szabadna ezt az identitásunkat lecserélni a győzedelmes egyházra”.


A görcsönyi plébánia épülete a templom mellett

 

A plébános kifejti: egy harmincezres városban ha 1500-an járnak templomba, és abból havonta bekapcsolódnak egy-két programba harmincan, akkor az már szembetűnő. De ez a számarány falun semmi. Ezért szerinte el kell felejteni azt, hogy „az én falum”. Az öregek persze nem tudnak erről lemondani, ami nem is baj. „De a fiatalokat is keresnem kell, akikkel találkozom a szalonnasütéskor, a focin, a keresztelési felkészítőn. Benyomást kell keltenem, amitől nem fognak a templomba rohanni, de jobban fogják pozicionálni a papot. Azt a vágyat kell felszítani kiránduláson, akárhol, hogy akarjon valaki áldozatot vállalni a hitéért.”

Ugyanakkor érdekes módon Porpáczy Attilát nem árasztják el a teendők, legalábbis nem egyenletesen: „A görcsönyi plébánián a kötelező programjaim heti 15 órát tesznek ki, nem negyvenet. Reggeltől délutánig nem érdekli az embereket a pap, dolgoznak és iskolában vannak. Az adminisztráció sem visz el sok időt. És ezzel nehéz mit kezdenie egy pályakezdő papnak, hogy fiatal, erős, felkészült, és ez van. És a kirándulásokat hétvégére kell szervezni, a családlátogatást estére. Hétköznap nap közben nincs kinek programot szervezni.  A 28 falu nem feltétlen jelenti tehát azt, hogy kiköpöd a tüdődet, úgy dolgozol. Elosztani se lehet mindent, mindenki azt szeretné, hogy vasárnap 9.30-kor legyen a szentmise, mert addigra már felkeltek, utána meg még van idő főzni”.

Így aztán „virtuális plébánia” van: „Görcsöny tart életben, ez a központ, de nem Görcsönyre korlátozódik a munka. Itt 15 órát dolgozom, de volt, ahol negyvenet dolgoztam. Pécsett is bevállalok ezt-azt, a Szent Margit gimiben meg a Nagy Lajosban. Gyóntatás, lelki nap, zarándoklat, stb. Hittanórát is tartok, és bekapcsolódtam a fociba”. Ez számára sarkalatos pont: hogy ne csak papi területekben gondolkodjunk; neki például nincs kifogása az egyházjogi kereteken belül az ellen, hogy egy volt plébános meglátogassa volt híveit volt plébániáin, hiszen ezek az emberi kapcsolatok természetesek, s ha őt keresi valaki egy lelki beszélgetésre az ország másik részéről, szívesen áll elébe. 

Ebédre Attila atya melegszendvicset süt, majd

először a falu határában lévő öregotthonban misézik,

majd a plébánia szomszédságában találhatóban.


Attila atya misére készülődik az öregotthonban 

 

Sokszor irreális elképzelés, hogy vasárnap misére jöjjenek – mondja Attila atya, kifejtve, hogy az „Úr napját szenteld meg” parancsa, a nem dolgozás mit jelent teológiailag: az ókorban a szabad ember nem dolgozott, a rabszolgák dolgoztak. „Az Úr napját megszentelni megmaradt a vasárnap, de az nem az otthon tespedést jelenti, hanem hogy éljük meg a szeretetkapcsolatokat. Nekem most az Úr napját megszentelni nem feltétlen egyenlő a misével. Az egyik faluban mondtam, hogy két dolog lehetséges, mivel itt nem lesz vasárnap szentmise. Vagy elviszem magukat egy másik misére, egy másik faluba. De alig tudtak beszállni is az autóba. A másik lehetőség, hogy nem vasárnap és nem szombat este lesz a faluban a mise, hanem mondjuk hétfő délelőtt.”

Attila atya felkiált:

„Nem azt mondjuk, hogy missziós terület vagyunk? Akkor viselkedjünk úgy!”

„Ha nem tudunk vasárnap misézni, akkor misézzünk máskor. S ha lesz lehetőségünk, misézünk majd vasárnap is. De a hívek ne csak vasárnap legyenek hajlandóak templomba menni. Az az érdekes, hogy nem így jöttem ki a szemináriumból. Tudtam, mi a szabály, és inkább kirándulásokat mondtam le, csakhogy vasárnap misézhessek, mert azt úgy kell.  Ahogy a gyóntatásban, a hitoktatásban, vagy a szentségfelkészítésben is a betűt tartottam szem előtt. Mi változik? Nem az egyház tanításán akarok átlépni! De hiszem, hogy Isten igéje és lelke eleven valóság. Az elevenség jelenti a párbeszédkészséget, az alkalmazkodást. Isten mindig az adott ember befogadókészségét szem előtt tartva szólt hozzánk és szólított fel bennünket a követésre. Ezért én is az élethelyzetekben próbálok figyelni arra, hogy itt és most hogy tudom alkalmas módon átadni az örömhírt. Mit kérhetek az emberektől? A kétezer éves egyház veretes tanítását és kultuszát akarom elvárni azoktól az emberektől, akiknek ez az útja sokkal rövidebb és törékenyebb, ingatagabb? Ezért merem kimondani, főként magamat győzködve, hogy lehet másképp is közelíteni például a vasárnapi miséhez.”

A közösségképzésnek, amely mégis a hitélet alapja lenne, ugyanakkor mélyebb akadályai is vannak. A régiek segítettek egymásnak: te segítesz nekem, én segítek neked. És közben rájöttek, hogy jó egymással lenni. Kialakultak a közösségek, amelyek összefogtak, például a vallásuk alapján. Ma már azonban nincs összefogás. Most az van – mondja Attila atya –, hogy hiába akarunk egymás mellé költözni, nem tudunk. Így olyanokat igyekszik megszólítani például egy lelkigyakorlat alkalmára, akiknek van családja, szomszédja, és tudnak kovász lenni. És felteszi a kérdést: „Vajon ha mind együtt élnénk egy faluban, az milyen lenne?” Ezzel persze – hangoztatja – nem régi időket szeretne visszasírni. De mégis érdemes belegondolni, milyen lehetőségek rejlenének mindebben.

A hívek létszámának növeléséért ugyanakkor Attila atya

nem enged a szentségekre való felkészítés szigorúságából.

Csak szokásból nem keresztel, elhívja programokra a szülőket-keresztszülőket, hogy megérezzék, mi az egyház és eldöntsék, hogy oda akarják-e ehhez vezetni a gyermeket, hogy legyen közösségélménye. Ha nincs kilátás a gyermek keresztény nevelésére, elhalasztja a keresztelést. Szokásból keresztelni rossz a keresztelendőnek is, mert nem lesz meg a lelki támasza, a benső ereje

„Nincs belül meg az az erő, az iránytű. Ezért szeretnénk átadni a hitet, a kapcsolatot az Istennel, ami megerősít. Ezért vagyunk szigorúak. Az engedékeny technikának évtizedei voltak, hogy bizonyítson, és nem bizonyított. Én így látom. A minőség-mennyiség kérdésében merek a minőség felé elmozdulni, »inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl«, ahogy Dobó István mondta az Egri csillagokban. A házasságnál engedékenyebb vagyok, azt nézem, akarják-e a felek egymást szolgálni.”

Ezzel együtt leszögezi: „Az egyház nem a tökéletesek társasága, hanem az Isten irgalmában bízók társasága. Ugyanakkor sokszor próbálom helyre tenni azokat az imádságokat, amelyek azt közvetítik, mintha csak férgek lennénk, Isten pedig majdnem agyon csapna minket. Ez az Isten odaadta magát értünk! Az embert szolgálja, nem hinném, hogy könyörögni kéne azért, hogy ne vágjon agyon bennünket”.

*

Görcsönyben beszélgetünk a közösség három prominens tagjával, a hitoktatóval, Györggyel; és három odaadó önkéntessel, Csillával, Barnabással és Csabával. Szerintük nagy áldás Attila atya munkája, kedvelik a stílusát is, bár hangsúlyozzák, hogy sokat alakult a határozott vezetői habitusú plébános, akinek egyes elképzelésein módosítania is kellett. 

Van papi baráti társaság? – kérdezem Attila atyát a papi magány kérdéskörére térve. Mint válaszolja: összejárnak pár pappal hetente, mindig másnál. De ő inkább magányos típus, és inkább akkor szokta látogatni a paptestvéreket, ha bajban vannak. „Vannak papok, akikkel csak idegesítenénk egymást, annyira más a stílusunk, habitusunk.”

„Ha pápa lennék, akkor is megtartanám a cölibátust” – szögezi le, mikor erről a „megoldásról” kérdezem. „Fel szoktam sorolni az osztályban, mit csinál a pap, s megkérdezem, jó-e. Igen, jó, s ez is jó! Na, mondom, nem kéne, hogy kihaljon ez a szakma? Nem, nem, kellenek a papok, szükség van rájuk! Oké, s akkor melyikőtök lenne pap? S egyikük sem. Akkor sem, ha lehetne nősülni. Nem özönlenének a papjelöltek, ha eltörölnék a cölibátust” – hangsúlyozza Attila atya. „A férfiak mindig elmozdulnak a magasabb presztízsű munkák felé, ezért elnőiesedik a tanári szakma, pedig senki nem mondta, hogy csak ők lehetnek tanárok. Az ápolók többsége nő. A férfinak kell, hogy érezze, hogy ő győzte le a sárkányt. Ez pszichológia és szociológia. Amíg nem lesz presztízse, heroikus beállítása a  papságnak, addig nem lesznek papok” – szögezi le a plébános úr, rámutatva, hogy 170 ezer forintos alapfizetése jónak számít a környéken, de megélhetésből sem megy papnak senki. „A gondolkodásunk, a filmjeink nem azt a lelkületet nevelik ki, amelyik vállalja a hősi áldozatot.”

Franciaországban a papszentelések húsz százalékát tradicionalista, a tridenti rítust művelő közösségek adják. A görcsönyi plébános azt mondja: ez ellenmozgás, azt mutatja, hogy amit túl könnyen megkapsz, az nem olyan vonzó. Porpáczy Attila ugyanakkor nem lát nagy problémát a paphiányban. Szerinte

az egyháznak nagy áldás, hogy visszametszik.

„Benedek pápa azt mondta: nem sok pap kell, hanem jó pap kell. A török időkben hány pap volt itt? Az államalapításkor a passaui püspökség látta el a területet. Jézus is megy, s nem letáboroz. Lehet, hogy valakinek öt perc élménye volt Jézusból” – magyarázza. Szerinte akár még kevesebb pap is lehetne, és nem a templom, nem az épületek a lényeg.

A papi hivatás eredendően szolgálatot jelent, de évszázadok sajátosságaként „úr” lett a szolgából – mondja. Nem a megszólítással van a baj, nem a kiérdemelt tiszteleten kell változtatni, hanem az aktivitáson. Egy úr irányít, parancsol, egyedül tervez és elvárhatja, hogy azt végrehajtsák a többiek. A szolga ráérez az emberek igényére és mintegy kitalálva gondolataikat megelőzi szorgalmas cselekedetével. A „kevés pap” és a látszólagos vallástalanság egy olyan helyzetet eredményez, amikor nem tudnak misézni mindenkinek, nem várhatnak arra, hogy bejöjjenek a templomba, de ők se tudunk elmenni mindenkihez. „Így kénytelenek leszünk magközösségeket létrehozni, a híveknek átadni a hatalom és a felelősség egy jó részét. Nincs ebben semmi új, de mégis feledésbe ment. Mi sem merjük a »képzetlen« embereknek átadni az egyház jövőjét, a lelkek üdvösségét. Pedig nem tűnik el a pap, de mint egy missziós területen, mint például Szent Pál, körbejárva, kapcsolatot tartva, mégis háttérből segíti az egyházak önállóságát, életét” – fogalmaz Porpáczy Attila.

„Lehet, hogy nekem át kell menekítenem egy korszakot, mert most kicsit vallástalanabb világban vagyunk. Kell nekem egy belső mag, ami el tudja mondani, hogy hogy volt, hogy ne kopjon ki a genetikai üzenet. Ki kell választanom az embereket, akik továbbviszik az üzenetet” – vallja a 28 baranyai települést szolgáló fiatal plébános.

Fotók: Szilvay Gergő

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/135322