Ismét két Európa van

2018. szeptember 20. 14:50

Renaud Camus
Mandiner

Macron nem téved, amikor földrészünket az Orbán Viktor és közte zajló harc csatatereként látja.

Ismét két Európa van, ahogy a vasfüggöny leomlása előtt.

Az új felosztás nem teljes egészében azonos a régivel, ám annak fontos jegyeit hordozza, amelyek nem véletlenszerűek. Akárcsak régen, az egyik tábor inkább a keleti és középső régiókat fedi le – ide tartozik Magyarország és Olaszország, Ausztria, illetve Magyarország három szövetségese a visegrádi együttműködésben, Lengyelország, Szlovákia, Csehország, de még egyes rokonszenves, reményteljes mozgalmak is a balti országokban, Svédországban, sőt Németországban.

Velük szemben Németország és Franciaország található, amelyekhez még hozzá kell adni a hasonlóan elkötelezett Spanyolországot, és sajnos – legalábbis ami a kormányzataikat illeti – ma még az összes többi országot is. Nagy-Britannia olajra lépett, de sorsa a nép- és civilizációcsere távlata előtt változatlannak látszik.

Az egyetlen választóvonal, ami igazán számít napjainkban, államok, pártok és egyének között egyaránt,

a felcserélés (jellemzően kelet-közép-európai) ellenzőit és a felcserélés (a nyugati és a periférikus területeken élő) támogatóit választja el.

Elnézést kérek az olvasóktól, hogy a Nagy Felcseréléshez, a felcserélés ideológiájához hasonló neologizmusokkal élek, ám kapitális jelenségűnek látom, hogy nyelvünket ne hagyjuk az ellenfél martalékául. A nyelv uralja a világot, azt a világot is, amiben lehetőségeink szerint küzdelmünket folytatjuk. Mást se hallunk, mint hogy szélsőjobboldal, fasiszta, sőt náci vagy neonáci. Egyfolytában azt hajtogatják, hogy menekültek, migránsok, integráció, együttélés. Nehezen lehetne eldönteni, melyik a hazugabb kifejezés. Annak a szókincsét képezik ezek a szavak, amit valótlanságnak hívok, a megfordított, hamis valóságnak, a felcserélés valóságának. 

Menekültek, hogy így fogalmazzunk, nem léteznek. A menekültek szó nem adja vissza azt, ami történik, nem ér fel azokhoz a felfordulásokhoz, amelyek napjainkban végbemennek, a tengeren és a szárazföldön elindult férfiak és nők hatalmas tömegeihez. Megszállók vannak, másokat helyettesítő népek, egy mesterségesen előállított, akart invázió. Ezt nevezem Nagy Felcserélésnek.

Kísértet járja be Európát, a felcserélés ideológiájának kísértete. Bármennyire is gigantikus horderejű legyen ez a jelenség, csupán egy apró részét képezi annak a sokkal alapvetőbb és kiterjedtebb folyamatnak, amit globális felcserélésnek hívok, ami szerint mindent helyettesíteni lehet valami mással, kezdve az emberrel, amit az Egyneműsített Emberi Matéria (EEM) szintjére redukálnak. A felcserélés a poszt-poszt-indusztriális (és természetesen virtuálisan már poszt-emberi, és már bizonyosan poszt-humanista) modernitás központi gesztusa: felcserélni az igazat a hamissal, a valóságot a valótlansággal, az eredetit a másolattal, a természetest a mesterségessel, a kézműves terméket a hamisítvánnyal, minden dolgot és minden tevékenységét a fapados verziójával, a várost és a vidéket a külvárossal, a külvárost az általános bódévárossal, a dolgot a jellel, a lakost a turistával, a valóságos világot a turisztikai látványosságokkal, a bennszülötteket a kívülről érkezőkkel, Európát Afrikával, a férfit a nővel, a férfit és a nőt a robotokkal, az emberiséget egy bárgyú poszt-emberiséggel és így tovább.

2018 Európájában a felcserélés ellenzőinek két bajnokuk van: Matteo Salvini és Orbán Viktor (noha mindkettőjüket meglepné, elismerem, ha a felcserelés ellenzőinek neveznék őket); a felcserélés támogatói ugyanígy két bajnokkal – Emmanuel Macronnal és Angela Merkellel – bírnak. Demográfiai és gazdasági szempontból Olaszországot nagyobb súllyal rendelkezik, mint Magyarország; ugyanígy Németország megelőzi Franciaországot. Ugyanakkor mindkét esetben a kisebb súlyú országok képviselik jobban a táborukat. Ebben a tekintetben

Macron nem téved, amikor földrészünket az Orbán Viktor és közte zajló harc csatatereként látja.

Orbán jobb hírnöke a felcserélés elutasításának, mint Salvini. Az olasz belügyminiszter nem engedi, hogy migránsok érkezzenek az országába, amit nagyon is jól tesz, ám más európai elnökökkel és miniszterekkel arról tárgyal, hogyan lehetne elosztani őket a különböző államokban. Elfogadja tehát a Nagy Felcserélés alapelvét, ha nem is a saját országa, hanem Európa perspektívájában. Márpedig a megszállókat, a felcserélőket, a helyettesítésre szolgáló népeket nem elosztani kell földrészünkön, civilizációnk kebelén, erről szó sem lehet. Visszautasítani, vissza, saját hazájukba visszaküldeni kell őket. Csak úgy vethetünk véget egy megszállásnak, ha elérjük azt, hogy a megszálló távozzon. Csak úgy szakíthatunk meg egy gyarmatosítást, ha arra szorítjuk a gyarmatosítót, hogy visszatérjen oda, ahonnan jött. A Nagy Felcserélés elleni egyetlen hatékony eszköz a remigráció. Ezen és az összes többi szempontból Orbán (még ha – okkal – nem is ezekkel a szavakkal él) sokkal egyértelműbb politikát hirdet, mint Salvini.

Velük szemben Macron is sokkal egyértelműbb, mint Merkel. Macron iskolapélda. Nagyon megkönnyíti a munkámat, amennyiben eszményi figurája nem csupán a globális felcserélésnek, de a felcserélés specifikus beavatkozási módjának is, amit davokráciának neveztem el, még pontosabban közvetlen davokráciának. Ez alatt azt értem, hogy az emberparkot a nagy pénzemberek éves összejövetelének helyt adó svájci üdülőváros, Davos, valamint a bankok, a multinacionális vállalatok, a „gafák” [Google, Amazon, Facebook, Apple – a szerk.] és a világ összes Sorosai közvetítők nélkül irányítják.

A közvetlen davokrácia – Macron minden gesztusa bizonyíték rá – feltételezi, hogy az emberek kormányzását ellátó politikai réteget semlegesítik, helyette pedig az Egyneműsített Emberi Matéria menedzselése kerül előtérbe.

Franciaországban az elmúlt harminc év összes politikai nagyágyúja – a Hollande-ok, a Sarkozyk, a Juppék, de még a Marine Le Penek – is csúfosan lebőgtek. A három nagy párt, amely a hatalmon osztoztak és a vélemények fölött uralkodtak, darabjaira hullott. Az ország kormányzását másodhegedűsökre bízták, akik mindent a főnöküknek köszönhetnek. A Nemzetgyűlés tele van zombikkal, akik két mondatot képtelenek helyesen egybefűzni. Az önkormányzatokat impotenssé teszik a költségelvonások. A közszolgáltatások – az iskola, az egészségügy, a posta, a tömegközlekedés – színvonala annyira leromlott, hogy az emberek a magánszektorra, így a nagy befektetőkre, a davokratákra bízzák magukat. A legnagyobb presztízzsel bíró és legjövedelmezőbb állami tulajdonokat az államfő barátainak és az őt hatalomba juttatóknak adják el. A tőzsdei értékeket és a befektetéseket érintő vagyonadót eltörölték, nem így az ingatlanokat és a családi javakat sújtó adókat, így fosztják meg végleg a lakosságot gyökereitől és otthonától, így valósítják meg azt, ami egyedül számít: a lakosság általános felcserélhetőségét, a Nagy Felcserélést, a globális felcserélést.

Macron harcot hirdet Orbán ellen? Remek, legyen így. Egyszerű, erős vonalakkal megrajzolt, afféle játékkártyára való figura mindkettő. Rajtuk keresztül

a felcserélést támogató és a felcserélést ellenző Európák párbajra hívják egymást, 

alkalom nyílik arra, hogy a valódi kérdéseket feltegyék ahelyett, hogy a végtelenségig elsunnyognák a helyettesítés általi népirtást, a nép- és civilizációcserét, az iszlamizációt, az afrikanizációt.

A jövő évi EP-választások ideális csatatérül szolgálnak. Mindig úgy gondoltam, e hasábokon pedig meg is írtam néhány hete, hogy Európából nem kilépni kell, hanem Afrikát kell eltávolítani belőle (na meg azokat az árulókat, akik Afrika martalékául vetik). Európát nem hagyhatjuk el, mint Nagy-Britannia; meg kell szereznünk az uralmat fölötte. Magyarországnak, Olaszországnak, Ausztriának, a visegrádi országoknak és a gyorsan változó svéd, német, sőt francia közhangulatnak hála ez nem is tűnik annyira elképzelhetetlennek. Arról álmodom, hogy az európai választásoknak egy nagy, a felcserélést elutasító, dekolonialista, remigráció-párti, ellenálló, kurzi, salvinista, wildersi, orbáni párttal vágunk neki. Hát nem lenne szép, ha a nemzetállami Európáért küzdők, akik sok esetben szuverenisták és Európa-ellenesek (hangsúlyozom, velem nem így áll a helyzet), lennének az elsők, akik a földrész és a civilizáció megmentése érdekében felállítják a dacosak és az ellenállók nemzeteken átívelő listáját?

Nekünk, franciáknak ugyanakkor az európai választások előtt egy másik próbatételen is át kell esnünk, egy másik kihívással kell szembesülnünk, ami szinte elképzelhetetlenül cinikus, erőszakos, ugyanakkor világos is.

Annyi mészárlást és merényletet mért ránk a megszálló az elmúlt években Franciaországban, hogy nehéz felidézni mindet.

A legvéresebb támadás ugyanakkor egy párizsi koncertteremben, a Bataclanban esett meg 2015. november 13-án: kilencven halott, több mint kétszáz sérült. A Médine nevű rapper, ez a középszerű költőcske és csapnivaló zenész, aki fennen hirdetett rokonszenvvel viseltetik a hódító iszlám iránt, és aki olyan bájos kijelentéseket tesz, mint hogy „keresztre kell feszíteni minden szekularistát”, a tervek szerint 2018. október 19-én és 20-án fellép a közvetetten katari tulajdonban álló Bataclanban. Ha a koncertre valóban sor kerülne, szó szerint az áldozatok vérében, az kifejezhetetlen provokáció lenne, és természetesen hallatlan kegyeletsértés, mintha a Waffen SS veteránjai és családtagjaik Oradour-sur-Glane-ban tartanák az éves tombolájukat, ahol a Das Reich-különítmény lakosok százait mészárolta le 1944-ben.

Ha a franciák elfogadják, hogy a bűn színhelyén tartsák meg ezt a koncertet, mindent hajlandók lesznek elfogadni, végleg annyi lesz nekik, becstelenné lett népük nem létezik többé. Az általam vezetett Európai Ellenállás Nemzeti Tanácsa (CNRE) azt követeli, hogy tiltsák be ezt a kegyeletsértő rendezvényt, ha pedig ezt nem tudnánk elérni, tüntetést szervezünk a Bataclan elé, amelyet a mi szempontunkból döntő jelentőségűnek tartunk. Nem is lenne rossz, ha nemzetközi méreteket öltene. Egész Európának tudnia kell, mi történik, és habár mindent megtesznek, hogy ne lásson tisztán, valóban megértse, mik ennek az ügynek a tétjei – életről és halálról van szó, a szó legszorosabb értelmében.

 

(Renaud Camus francia író – vele készült nagyinterjúnkat itt olvashatják – cikke a Mandinernek ; fordította: Leimeiszter Barnabás)

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/135827