Új Európa

Csatlakozzon Franciaország a visegrádiakhoz? – Renaud Camus a Mandinernek

2018. június 25. 09:22

Renaud Camus
Mandiner

Egyáltalán nem utasítom el az európai gondolatot. Épp ellenkezőleg: szenvedélyesen szeretem és kívánom Európát, annak megőrzését, boldogságát, a történelemhez való visszatérését, ahonnan mazochizmusból és öngyűlöletből – hogy ne rögtön kapzsiságot és gyávaságot mondjak – kirekesztette magát.

Márciusban nagy visszhangot keltett az a lapunkban megjelent interjú, amelyben Renaud Camus francia író, a Nagy Felcserélés fogalmának megalkotója a tömeges migrációról, a valódit a hamissal helyettesítő korszellemről, az európai kultúra hanyatlásáról fejtette ki a gondolatait. Camus a francia közélet egyik legmeghatározóbb figurája. Interjúnkat több ezren osztották meg a közösségi oldalakon, több tévéműsorban is megemlítették. Maga Camus azzal osztotta meg, hogy  ebben az interjúban foglalta össze a legtisztábban a gondolatait.

Renaud Camus ezentúl rendszeresen ír a Mandiner számára, első írását alább olvashatják.

 

***

 

Megvallom, az a gondolat, hogy Franciaország csatlakozzon a visegrádi egyezményhez, csupán vicc volt a részemről – egy tanulságos vicc, ami megvilágítja a dolgokat.

Hasonló szellemben és a tréfa kedvéért – de egy komoly tréfa kedvéért! – korábban azt javasoltam, hogy az Európai Unió kérvényezze felvételét a Svájci Konföderációba.

Szeretem a konföderációkat. Hiszen

mindig is ezt kívántam Európa számára: hogy szabad országok konföderációjává váljon,

ahol élesen elkülönítik a tagállamok és a szövetségi hatalom kompetenciáit, s amelynek élén egy közvetlenül választott elnök áll.

Jómagam egyáltalán nem utasítom el az európai gondolatot. Épp ellenkezőleg: szenvedélyesen szeretem és kívánom Európát, annak megőrzését, boldogságát, a történelemhez való visszatérését, ahonnan mazochizmusból és öngyűlöletből – hogy ne rögtön kapzsiságot és gyávaságot mondjak – kirekesztette magát.

A Brexit elszomorított. Európa Nagy-Britannia nélkül nyilvánvalóan nem Európa többé. És abban a pillanatban, amikor elözönlenek, elfoglalnak, gyarmatosítanak bennünket, amikor napról napra megaláz és megsebez és meggyilkol a terrorizmus és az ártás szenvedélye [„nocence” – az ártatlanság/ártalmatlanság ellentéte, fontos fogalom a camus-i életműben – a szerk.], szóval egy hasonlóan tragikus pillanatban hiba, ha mindenki visszahúzódik és csak a saját bőrét próbálja menteni.

Egy ország sem képes megmenteni önmagát. Éppen, hogy egyesülnünk kell, hogy együtt álljunk ellen az inváziónak és közös erővel verjük vissza a megszállót.

Nem kilépni kell Európából, hanem Afrikát kell kivetni belőle, ahogy Afrika vetette ki magából Európát a maga idejében. Dekolonizáció: a gyarmatosítások és az ellengyarmatosítások kora lejárt, eljárt felette az idő. Másról sem beszélnek, mint hogy a migráció milyen könnyűvé és magától értetődővé vált a modern világban; akkor hát a visszatelepítésnek is annak kell lennie.

Szóval, ami Visegrádot illeti, elismerem, vicceltem (részben). Franciaországnak nincs közös határa az egyezményt aláíró országokkal, sőt meglehetősen távol helyezkedik el tőlük, arról nem is beszélve, hogy egyes visegrádi országoknak – különösképpen Magyarországnak – alapos okaik vannak arra, hogy nehezteljenek ránk, emiatt pedig nyilván nem is kérnének belőlünk. Utópikus és merész ajánlásommal csupán az volt a célom, hogy

tisztelettel adózzak Közép-Kelet-Európa előtt, amely ellenáll Brüsszel felcserélő diktatúrájának, ennek a bürokratikus zsarnokságnak,

ami rá akarja kényszeríteni földrészünkre a Nagy Felcserélést, az etnikai és kulturális helyettesítést, a nép- és civilizációcserét.

A visegrádi egyezmény országai, és köztük mindenekelőtt Magyarország erődnek tűnnek, az ellenállás fészkének: ők jelentik azt a szentélyt, ahol az általunk értékesnek és fontosnak ítélt dolgok megtalálhatók. Hiszek a szentélyek, a várak, a kolostorok, az iskolák, a megőrzés, a kiválóság és a példaadás helyszíneinek erényében. Szentélyekre van szükségünk abban a korban, ahol az oktatás romokban hever, a kultúrát szétmarcangolták, a civilizáció önmaga ellentétébe bomlott szét, bárgyúságot, erőszakot, az átlagintelligencia szédítő zuhanását, a Nagy Kultúrafosztást, fajunk minden nappal egyre szembeötlőbb visszavadulását hozva magával. Nem tettem tehát mást, mint hogy csodálattal, hálával és meleg szavakkal felhívtam honfitársaim figyelmét erre a szentélyre: Visegrádra.

Azóta a helyzet sokat változott, úgy vélem, inkább a jó irányba, még ha az Európa üdvösségéért folytatott élet-halál harc részesei vagyunk is, küzdve az idő ellen, mivel minden perc számít. Minden túlságosan hosszú ideig tart természetesen, miközben a felcserélők százezrével szállnak partra, akik pedig már itt vannak, egyre csak többen lesznek, károkat okoznak, ártanak, a számuk megsokszorozódik.

Bárhogy is legyen, olybá tűnik, hogy Visegrád a vágyaim szerint egyre csak bővül. Ausztria talán még soha nem volt ilyen közel Magyarországhoz a Habsburgok kora óta. Orbán Viktor és Kurz kancellár világi barátok, ha hihetünk a hírügynökségi jelentéseknek és a fotóknak. És persze Olaszország: Olaszország Magyarországra veti vigyázó szemét, előfutárt és mintaképet lát benne. Persze más a helyzet Németországgal, a globális felcserélés citadellájával, a migrációs elsüllyesztés és a helyettesítés útján történő népirtás fő előirányzójával, Angela Merkel Németországával tehát (de meddig lesz még az övé?), aki, úgy tűnik, fáradhatatlanul hajtja végre eddigi politikáját, és aki véletlenül sem közeledne a mi álláspontunkhoz.

A Nagy Felcserélés is csak tréfaként indult, egy német viccként, hogy egészen pontosak legyünk. Brecht elhíresült mondására gondolok, miszerint ha a kormány nem elégedett a néppel, nincs más dolga, mint hogy egy újat válasszon helyette.

Éppen ezt tették a nyugat-európai és skandináv országok: leváltották a népet,

mélyre nyúltak a folyton megújított lakosság által jelentett szavazói tartalékokban. A történelem komédiaként tér vissza, ha hihetünk Marxnak (és bizony hinnünk kell neki), de tragikus komédia ez. Adja meg az ég, hogy a komédia olykor áldásként, inspirációként térjen vissza, a megoldás felé vezető utat tárja elénk.

Franciaország visegrádi tagsága nem teljesen tréfa tehát. Lengyelország, Szlovákia, Csehország, Magyarország, Ausztria, Szlovénia, Olaszország: miért ne csatlakozhatna hozzájuk Franciaország egy – reményeim szerint – nem túl távoli jövőben? Talán nem is a visegrádi egyezmény keretében, de az ellenállás és az elutasítás erőteljes tömbjét alkotnák az Európai Unióban.

Ismétlem: Európát nem elhagyni kell, hanem átvenni felette az uralmat, elüldözni belőle az árulókat, tetőtől talpig átalakítani a kontinenst.

Így például a periférikus fekvésű Brüsszel nem maradhatna az Unió központja, már csak azért sem, mert túlságosan kötődik az árulás legsötétebb óráihoz, a kollaborációhoz, amikor a földrészünket és népeit a legelvetemültebb ellenségeik kezére adták.

Brüsszel Európa Vichyje, a Második Megszállás Vichyje; ez a város amúgy is túl muszlimmá vált, hogy a megszállás, a népcsere és az iszlamizáció ellen felkelt Európa sors felett elnököljön. Mára nem egyéb, mint a Molenbeek nevű arab (és egyre inkább arab) negyed villákkal és bürokratikus hivatalokkal teli külvárosa.

Jómagam Bécsre szavaznék, az iszlámmal szembeni ellenállás kiemelkedő helyére, erre a birodalmától megfosztott császárvárosra, amely sokkal központibb elhelyezkedésű, Európa északi, déli, nyugati és keleti végeitől egyenlő távolságra található. A megválasztott elnök pedig Schönbrunnban foglalhatna helyet: ez volna az az ünnepélyes pillanat, amikor a történelemből kihullott, balsorsú kontinensük visszatér a nemzetek sorába, mégpedig úgy tér vissza, mint nagyhatalom.

 

(Fordította: Leimeiszter Barnabás)

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/131503