Klímaaggodalmak: apokalipszis most?

2018. augusztus 16. 11:54

Máthé Áron
Mandiner

Az írott emberi történelem időszakában is voltak már hidegebb és melegebb periódusok, amikhez alkalmazkodni tudott az emberiség. Mai tudásunkkal talán még könnyebben menne az alkalmazkodás, nem kellene hát világvégét kiáltani a klíma alakulása kapcsán.

Vannak, akik szerint kész tény a globális felmelegedés végítélete: 1 vagy 2 fok átlaghőmérséklet-emelkedés és a Szahara házhoz jön, továbbá a tengerszint elmossa a part menti városokat. Ráadásul minden baj forrása az emberi tevékenység, és különösen a fehér ember a tettes. Hiába jönnek a képek Kína szmogban fuldokló ipari városairól vagy a legeltetéssel lepusztított Száhel-övezeti sivatagos pusztaságairól, mindegy: ez is a Nyugat hibája a méregzöldek és a rózsaszínbe átmenő vörösek szerint.

Velük szemben állnak a klímaváltozás tagadói, akiket az előbbiek természetesen a különböző nagyvállalatok zsoldosainak és áltudományos félremagyarázóknak tekintenek.

Van egy középutas vélemény is,

miszerint a Föld klímájának felmelegedése ugyan tény, de ehhez az emberi tevékenység legfeljebb csak hozzájárul,

vagyis nem primer ok.

Egy dolog biztos: az első vélemény bevett szófordulat: még az elnyomó, haladásellenes, kizsákmányoló „Orbán-fasizmus” köztévéjének híradójában is felbukkan a globális felmelegedés, mint az ember által okozott, visszafordíthatatlan természeti csapás.

Jelen sorok írója arra is emlékszik, hogy az 1989-ben megjelent „Civilization” nevű játékban – játékmódtól függően – nagyjából a kétezres évek elejének (vagyis az akkori közeli jövőnek) az ipari-technológiai szintjéhez passzították a globális felmelegedést a következő üzenettel: „A globális hőmérséklet emelkedik! A jégsapkák olvadnak. Komoly aszály.”

*

Érdekes, hogy az ügy történeti vonatkozásairól ritkán esik szó – pedig a tudomány művelői próbálnak ezzel is foglalkozni.

Mi a helyzet a valós történelemmel? Az utolsó, valódi jégkorszak vége a legkorábbi, történetileg még belátható klimatikus hatás. Ezt követően az európai civilizáció változásának egyes fordulópontjainál is szokás tárgyalni a hőmérséklet emelkedését vagy süllyedését. Az egyetlen lényeges bökkenő, hogy precízen feljegyzett,

időjárásra vonatkozó adatok csak bő évszázadnyi távlatban állnak rendelkezésre.

De mi a helyzet a régebbi időkkel?

Amszterdam városának honlapján az 1540-es nagy hőhullámról olvashatunk egy érzékletes leírást. Ebben az évben sok amszterdami polgár halt meg a hőguta, szívroham vagy a fertőzött ivóvíz miatt. Az utóbbi a várost átszelő csatornák mellett természetesen kutakból is származott – de ez sem változtatott a tényen, hogy az ivóvíz gusztustalan és szennyezett lett az alacsony vízszint miatt. Tekintettel arra, hogy a csatornákon nem csak közlekedés zajlott, de más értelemben is „csatornának” számítottak – a hulladék is ide került –, a városban iszonyatos bűz uralkodott. Mindez rendkívül szokatlan volt az egyébként esős, óceáni klímájú városban.

Ekkor érkezett az Európa jelentős részén uralkodó V.Károly császár Amszterdamba. A Habsburgok Németalföldjét vizitáló császár a legrosszabbkor kereste fel a várost. A nyár második fele volt, augusztus 13. Ez még a holland időjárás szerint is inkább meleg időszak, bár ebben az évben a szokásos esőzések sem olyanformán történtek, mint addig. Károly amúgy sem volt jó hangulatban, mivel egy évvel korábban özvegy lett. Az ezzel járó fekete ruha nem segített a hőség elviselésében. Éjjel sem tudott aludni a császár: a kivételes nyári forróság, a zaj, a bűz és a szúnyogok megakadályozták ebben.

Egy fullasztó éjszaka után végül elhatározta: ha másnap valamicske iható vizet tud szerezni, elhagyja a várost és soha többé nem tér vissza. Az egyik városi tanácsos, Van der Goes feljegyzése szerint „mivel Amszterdamban mind a négy elem – levegő, víz, föld, tűz – megromlott, hogy Őfelsége egészségét megmentsék, akik véle jöttek vala, vizet akartanak inni, de ebben Amszterdam megcsalta vala őket, és meg is betegedtek, hogy már arra is gondoltak, hogy halált ittak maguknak”. Nem meglepő, hogy rövid úton arra jutottak, hogy Amszterdam piszkos és egészségtelen, és a császár kísérete a lehető leggyorsabb a távozásról intézkedett.

Nem ismerjük 1540 nyarának pontos hőmérsékletét, de

a leírások kiszáradt (!) folyókról, rengeteg erdőtűzről és hosszabb ideig tartó hőségről és aszályról szólnak.

A gabona a földeken égett meg, a betakarítás sovány eredményt hozott. Az ivóvíz általános probléma volt, a betegségek és járványok természetesen felütötték a fejüket. Az egerek a mezőkről a házakba futottak. Egy naplót vezető limburgi lelkész leírta, hogy a szántóföldeken vagy a kaszálókon gazdálkodók a hőség miatt ájultan vagy éppen holtan hullottak a földre.

Gondolhatjuk, hogy az átlaghőmérséklet nem lehetett alacsonyabb, mint a jelenlegi nyár folyamán tapasztalt meleg. 1540-ben hőség olyan hosszú ideig tartott, hogy ez az év ettől kezdve úgy került be a krónikákba, mint a Tűző Napsütés Éve. Az akkori nemzedékek még sokáig a legmelegebb nyárról beszéltek, és a modern klimatológusok számára is egyfajta hivatkozási pont 1540 nyara. A következő évben, 1541 azután ismét „amszterdamira” fordult az időjárás: vagyis hűvös és esős volt.

A fent tárgyalt forró nyár egyébként a „Kis Jégkorszak” néven ismert rövid lehűlési periódus első felére esett. Gondoljunk bele: a befagyott Temzén 1608-ban tartották meg az első vásárt, majd 1814-ben az utolsót. A svéd hadseregek a 17. században rendszeresen télen rohanták le Dániát, mivel a Sund szorosain könnyűszerrel át tudtak kelni a jégen. 1622-ben még a Boszporusz egyes részei is befagytak.

Az európai középkor második felétől tapasztalható lehűlés elég gyorsan jött ahhoz, hogy komoly, nagyon komoly – mondhatni, halálos – gondot okozzon Európában. A legszélsőségesebb példa az északi széleken jelentkezett: a 15. század elejére a Grönlandon megtelepedett norvégok kolóniáját elvágta a jég, a hosszabb és zordabb telek egy generáció leforgása alatt eltüntették Grönland skandináv telepeseit – amihez persze az eszkimó rajtaütések is hozzájárultak. A Nyugat-Európában 1314-17 között tomboló „Nagy Éhínség” a lakosság legalább 10%-át vitte el. Az éhínségek ezt követően szinte menetrendszerűen követték egymást. Hosszú időre volt szükség, amíg a középkor embere alkalmazkodni tudott a megváltozott körülményekhez.

A hidegnek a 19. századi klímaváltozás vetett véget. 

Az 1816-os évet ugyanakkor még a Nyár Nélküli Évnek nevezik, mert valószínűleg vulkáni aktivitás miatt az északi féltekét súlyos klíma-kilengések és ezzel járó élelmiszer-termelési problémák sújtották.

A felmelegedés később már szinte biztosan megkezdődött. Mindez látszatra egybeesik az ipari korszak elejével, de azért csak ne felejtsük el, hogy az iparosodás ekkoriban nagyon-nagyon gyerekcipőben járt még. Ok-okozati viszony tehát nem tételezhető fel.

*

Ami pedig a mai felmelegedést illeti, nos, valóban tény, hogy az 1970-es, 1980-as években születettek vissza tudnak emlékezni a nagy havazásokra, a kemény telekre, a jóval gyakoribb és hosszabb balatoni és Velencei-tavi korcsolyaszezonokra. Sőt, a városokban a fellocsolt salakpályákból kialakított jégpályákra vagy akár a normafai szánkósok és síelők között egész télen zajló konfliktusokra is emlékezhetünk.

Manapság a nagy telek kétségtelenül megritkultak. Nem kívánok állást foglalni az ember és vele szemben Gaia anyát képviselni vélők perlekedésében, de nem nyújt vonzó látványt a Csendes-óceánon úszó szemétsziget vagy a bősi erőmű levezetésének kátránnyal szennyezett, halott vize.

De nem áll már rendelkezésünkre a technológia, hogy egy valódi felmelegedést túléljünk?

Ha a középkor emberének generációk kellettek, amíg elsajátították a megfelelő tudást, vajon nem tudnánk ezt a mai tudásunkkal lerövidíteni?

Egyrészt a válasz közel sem biztos, másrészt visszagondolva a Katrina hurrikán 2005-ös pusztítására New Orleans városában, és az azt követő, valóban Mad Max-hez méltó jelenetekre, talán azt is megkockáztathatjuk: nem is a technológiával vagy a tudásunkkal van a baj. Hanem azzal, hogy a nyugati ember cselekvésképtelen, felelőtlen, fogyasztó proletárrá süllyedt.

Erre persze csattanós választ kínálna a 2006-os székelyföldi árvizet követő összefogás és újjáépítés. Talán nem is olyan elvetendő az a fránya tradicionális („zárt”) társadalom. A 2013-as dunai árvíz kezelésének magyarországi példája is azt mutatta, hogy az összefogás egy-egy kiemelt pillanatban igenis meg tud valósulni.

A kiemelt pillanatokon túl azonban nyugodtabb lenne az ember, ha a felmelegedés esetén kincset érő víz minél gyorsabb levezetésének vízmérnöki rögeszméjétől a víz megtartásának koncepciója felé mozdulnánk el. Akár lesz olyan környezeti katasztrófa-sorozat, amelyet a globális felmelegedés okoz, akár nem.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/134303