A németeknek jól megy, túlságosan jól – Alexander Grau a Mandinernek

Alexander Grau (1968) német filozófus, publicista, író. Bonnban született, Wiesbadenben nőtt fel, Berlinben végezte egyetemi tanulmányait. A Frankfurter Allgemeine Zeitung és a konzervatív-liberális Cicero magazin publicistája, más lapok mellett. A filozófia, közélet és kultúra mellett életmód témákban is publikáló, versenykerékpározó Grau családjával Münchenben él.

***

Hypermoral – ez az ön új könyvének a címe. Mi az az új erkölcs, amiről ír?

A fogalom nem tőlem származik, Arnold Gehlen filozófusé, aki a hipermoralitás és a humanitarizmus – szerinte a túlvezérelt humanizmus – fogalmait már a hatvanas évek végén, a diáklázadások korában megalkotta. A hipermoralitás nem egy új és nem is egy erős erkölcsiség. A hipermoralitás azt jelenti, hogy az erkölcsi érvelések és megfontolások a nyugati posztmodern társadalmakban egy új, egészen egyedülálló jelentést kapnak. A morál lett a társadalmunk vezérlő ideológiája, ami azzal járt, hogy szinte minden társadalmi és politikai ügyet kizárólag morális nézőpontból vitatnak meg.

„Így lesz az erkölcsből az értékek diktatúrája”  – olvasható a könyvben. Mik ezek az értékek és honnan ered ez a törekvés az értékek radikális megvalósítására?

Ezek az értékek elsősorban az új baloldal politikai fegyvertárából kerülnek elő. Az új baloldal támogató már nem az európai dolgozók köreiből kerülnek ki. A helyükre ugyanis minden lehetséges vagy valószínűsíthető kisebbségi csoport került. Egy csakis az önmegvalósításra berendezett társadalomban ez végül is konzekvens fejlemény.

És ahol a kisebbség vagy az eszképizmus, a kivonulás az ideál, ott a tolerancia és a nyitottság a legfőbb parancsolat és a diszkrimináció az elképzelhető legnagyobb szentségtörés. És mivel egy egyenlősítő, emancipatorikus társadalomban élünk, az emancipálandó egyének érzelmei határozzák meg, mi számít diszkriminálónak és mi nem. Az eredmény pedig a hisztérikus érzékenység lett.

Ez egy speciálisan német jelenség, vagy más nyugati országok politikai és intellektuális életében is ilyen erősen jelen vannak ezek a folyamatok?

Ez egy össz-nyugati jelenség. Vannak persze speciális regionális eltérések, amik az egyes országok történetéből következnek. Ilyen például az Egyesült Államokban a rabszolgaság öröksége, Franciaországban a gyarmati múlt, Németországban a Harmadik Birodalom, és így tovább. A motivációk és a gondolati struktúrák ugyanazok: ez a posztindusztriális jóléti társadalmak ideológiája.

Berlin, 1914

2018-at írunk, száz évvel vagyunk 1918 után, ami az egész német történelem menetét megváltoztatta. Hogyan értékeli a németség elmúlt évszázadát?

Oh, ez egy nehéz kérdés. Ez az egész évszázad az első világháború árnyékában állt. Ez minden európai konfliktus, háború és tömeggyilkosság kiindulópontja, egészen a hidegháborúig, a Vasfüggöny bukásáig és a mostani politikai konstellációig.

A császárság kimagasló eredményeket ért el a kultúra, a tudomány és a gazdaság terén. A hegyes porosz katonasisakok Kaszárnya-Németországáról szóló ostoba klisék elrejtik, milyen modern és előremutató államról volt szó. Nem csak technikai, hanem társadalmi és kulturális értelemben is. A birodalom pedig jóllakott, elégedett volt, ahogy Bismarck fogalmazott. Fennkölten fogalmazva: mi, németek szerencsés helyzetben voltunk akkor, de alkalmatlanok voltunk a szerencsénk megőrzésére.

Két olyan 20. századi történelmi jelenség van, amiről Németországban máig heves viták zajlananak: a nemzetiszocializmus, valamint a '68-asok örökségéről beszélek. Hogyan látja, véget ért már Németországban a múltfeldolgozás folyamata, a Vergangenheitsbewältigung? Vagy német sorsszerűség, hogy soha nem lehet kilépni az erkölcsi és ideológiai árnyékok alól?

A náci időszakról szóló vita sokat változott az utóbbi évtizedekben. Ez főleg a nemzedékváltással függ össze. Talán van egyfajta logikája, hogy a múltfeldolgozás egyre intenzívebbé válik, ahogy egyre kevesebben vannak az azt még megélő egykori kortársak és szemtanúk. Az események egyre absztraktabbá és egyre érthetetlenebbé válnak. Kialakult egy szakadék, amit az emlékezet és a moralizálás fokozásával kívánnak áthidalni.

Mit gondol a '68-asok örökségéről?

Nincs öröksége a '68-asoknak.

Ami a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején a nyugati társadalmakban történt, az olyan társadalmi folyamatokban gyökerezett, amik már a 19. század végén megjelentek, majd végigkísérték a 20. század első felét, és aztán az ötvenes években felerősödtek. Gondoljon a nők emancipációjára, az individualizációra, a szexuális felszabadulásra, a popkultúra megszületésére, a kivonulók és a vegetariánusok mozgalmára... mindezek már '68 előtt léteztek. És a zenei és irodalmi popkulturális forradalom is elkezdődött már szűkebb keretek között az ötvenes években.

1968, NSZK

A '68-asok értelmiségi és politikusi nemzedéke sok országban jelentős hatalomra és befolyásra tett szert – s talán Németországban a legnagyobbra. Mihez kezdenek ezzel a helyzettel azok, akik a 21. századi német intellektuális és politikai vitákban részt akarnak venni? Van elég tér '68 hatásainak megvitatására, vagy léteznek még most is tabuk?

Érdekes felvetés, hogy Németországban lenne a legnagyobb befolyásuk a '68-asoknak. Az bizonyos, hogy sehol máshol nem olyan erősek a Zöldek, mint itt Németországban – és ugye ők számítanak '68 legkonkrétabb politikai következményének. Az elmúlt évek vitái azt mutatták, hogy már nincsenek tabuk: egyes '68-asok is kritizálják már időközben '68-at. Egyébként

A Ciceróban nemrég arról írt cikket: „Hogyan rombolja szét a szabadságot a liberalizmus?” Miként tudja a liberalizmus a szabadságot szétrombolni? És ha veszélyben a szabadság, felmerül az a kérdés: vajon a klasszikus liberalizmus meg tudja menteni még a szabadságot – és magát a mai liberalizmust is?

Az elmúlt évtizedekben a nyugati világban kialakult egyfajta hiperliberalizmus, aminek már nem a kényszerektől való megszabadulás volt a célja, mint a klasszikus liberalizmusnak; hanem minden lehetséges különbség elmosása az emberek között. Az emberek ugyanakkor nem egyenlőek. Aki egyenlősíteni akarja őket, annak elnyomó eszközökhöz kell folyamodnia. Aki ez ellen felszólal, annak szabadságát a liberalizmussal nevében korlátozzák. A nyílt társadalom egyre szűkebb lesz, a sokszínűséget a sokszínűség nevében nyomják el. Ez egy végzetes fejlemény.

Beszéljünk a német politikáról: Angela Merkel 13 éve kancellár, ez már egy teljes korszaknak tűnik. Hogyan értékeli Merkel korszakát és politikai teljesítményét?

Merkel egy nagyon német jelenség. El tudja képzelni őt egy másik országban kormányfőként? Franciaországban, Olaszországban vagy Magyarországon? Én nem. A teljesítményének mérlege egyértelműen negatív. Először is feltűnő, hogy

Ez persze alapvetően nem rossz dolog, hiszen nem szól semmi egy félénk reálpolitika ellen. De ő pont ezen a téren követett el hatalmas hibákat, legfőképpen a 2015 utáni migrációs politikájában. De ilyen volt az energiapolitikai fordulata is az atomerőművek bezárásával. Aztán a Bundeswehr, a német szövetségi hadsereg leszerelése – ez egy katasztrófa volt. Hosszú távon azonban Merkel szociálpolitikája az, amit drágán fog megfizetni Németország. Merkel alatt annyira felfúvódtak a szociális rendszerek, hogy már alig lehet finanszírozni őket – különösen a nyugdíjakat. Az állam jelenleg hatalmas többletbevételekkel rendelkezik és alig fizet kamatokat. Kivételes helyzet ez. Most egy a fiskális normalitáshoz való visszatérés is pénzügypolitikai katasztrófához vezetne.

Az AfD – Alternatíva Németországért – párt miből született meg és milyen hatással van a mai német politikára?

Az AfD eredetileg az európolitikára és a pénzügyi válságra válaszul született meg. De nagyon hamar egyértelművé vált, hogy az AfD gyűjtőpártjává vált mindazoknak, akik elégedetlenek voltak a régi pártok politikájával és a médiában uralkodó korszellemmel. A migrációs politika volt aztán az igazi gyúanyag. Ami itt megjelenik, az a népesség egy részének nagyfokú eltávolodása a politika, a média és a kultúrszféra korszellemétől. Az AfD megérezte ezt az elidegenedést, így tényleg megszületett egy alternatíva. Erre a többi pártnak reagálnia kellett. Már csak ezért is sok minden megváltozott. És október óta van egy ellenzéki erő a Bundestagban, ami a hallgatólagos konszenzusokat is megkérdőjelezi. Ez egészséges és fontos fejlemény.

Hogyan változott Németország a migrációs válság 2015-ös kitörése és az azt övező viták óta?

Külsődlegesen természetesen egyáltalán nem változott meg. Ha átutazik Németországon, most is egy jól élő, gazdag és jól szervezett országot lát. De ahogy az imént mondtam, a migrációs válság nyilvánvalóvá tett egy társadalmi törésvonalat, ami már a kilencvenes évek óta lappangott. Egész miliők idegenedtek el egymástól. És nem csak a felemelkedő elit és a lemaradó alsó osztályok ellentétéről beszélek. A törésvonal a polgári táboron belül húzódik.

A migráció körüli viták az egész európai politikát is befolyásolták. Mit gondol a visegrádi országok politikájáról?

Az nyilvánvaló, hogy

mint Nyugat-Európa régi EU-tagállamainak. Ez nem meglepő. Németországon belül is lehet érezni a mentalitásbeli különbségeket a keleti és a nyugati régiók között. Szászországban máshogy működnek az emberek, mind Badenben. Közép-Európában most is a korai 20. század ideológiai kategóriáiban gondolkodnak, a klasszikus modernitásban élnek. Ugyanakkor Nyugat-Európa a nyolcvanas-kilencvenes évektől a posztmodernitásba érkezett. Itt nem a hagyomány és az identitás a téma, hanem a pluralizmus és a sokszínűség. Ez egészen más szókészletet jelent. Ami engem nagyon idegesít, az az arrogancia, amivel a Nyugat és különösen annak entellektüeljei fellépnek. Sokszor az a benyomásom, mintha azt gondolnák, hogy ők egyfajta élcsapatot képviselnek. A Nyugat szabadsága oda vezetett, hogy sokan észre sem veszik, milyen buborékban ülnek. 

Az EU-t nem csak a migrációs vita, hanem az euró intézménye is megosztja. Ön egy cikkében azt írja: „A probléma maga az euró”. Meg lehet még menteni a mostani eurózónát, vagy sötéten látja az euró jövőjét?

Nem, a jelenlegi formájában nem lehet megmenteni az eurót. A mostani euró köztes állapotban lebeg. Az eredeti maastrichti szerződéseken túlléptek az euró megmentése érdekében, így most már nem nyúlhatunk vissza Maastrichthoz – a továbblépés irányáról viszont nincs egyetértés. De ez az átmeneti állapot sem maradhat meg tartósan. Elképesztő zsákutcába manőverezte magát a politika.

Németországban az elmúlt évtizedekbeli politikai és intellektuális viták mellett – vagy alatt – volt egy társadalmi valóság, az ötvenes-hatvanas évek gazdasági csodájától a hidegháború és az újraegyesítés időszakán át a berlini köztársaság elmúlt majdnem 30 évéig. Hogyan megy manapság a németeknek?

A szüleim az utolsó háborús években születtek. A hatvanas évek végén voltak huszonévesek, most a hetvenes éveik közepén járnak. Ők ezt az elmúlt időszakot végigélték.

Több jólét, több tulajdon, hihetetlen szociális felemelkedés. Egy BMW- vagy Volkswagen-munkás valójában a jól kereső középosztályhoz tartozott. És ezeknek az embereknek a gyermekei – az én nemzedékem – a nagy oktatási fellendülés generációját alkotják. 1970-ben egy évfolyam 10 százaléka volt felsőoktatási hallgató – most ez több mint 50 százalék. Tehát röviden: a németeknek nagyon jól megy. Csakhogy: túl jól megy nekik. Ez a probléma. A szüleim még ismerték a nélkülözéseket. Én már csak a szüleim és nagyszüleim asztalnál folytatott beszélgetéseiben hallottam a nélkülözésről. A fiatal németek a maguk felvilágosodott módján nekem gyakran hihetetlenül naivnak tűnnek. De ez nem is az ő hibájuk.

Frankfurt

Egyesek szerint a németeknek gazdaságilag kifejezetten jól megy – mások azonban sokkal szkeptikusabbak és pesszimistábbak, ha a jövőre gondolnak. Werner Patzelt egy interjúban azt mondta nekem: sokan úgy vélik, most minden szép és jó, de a jövő nem ilyen lesz. Mit gondol ön erről?

Németország botrányosan gazdag. Sok német ezt nem is fogja fel. Nincs jelentős különbség szegények és gazdagok között. Németországban nem is szabadna ezt mondanom, de

Az egyik a legújabb Benzet hajtja, a másik egy öreg, használt Benzet; az egyiknek egy Bang & Olufsen lapos képernyős tévéje van, a másik az Aldiban vesz egy lapostévét; az egyiknek design bútorai vannak, a másik az Ikeában vásárol. Ezek nem elvi különbségek, csak fokozatbeli eltérések. Ennek a jólétnek a fenntartásához azonban meg kellene emelnünk a termelékenységünket. De pont ezt nem csináljuk, hanem tömegesen hozunk be az országba képzetlen embereket.

Németország sokat változott az elmúlt húsz-harminc évben társadalmilag, etnikailag és a közerkölcsök terén?

Sokat változott volna? Én Münchenben lakom. Itt sokszor az a benyomásom, mintha az elmúlt harminc évben megállt volna az idő. Vagy utazzunk végig a német vidéken, Montabaurtól Alzeyen át Böblingenig és a többi kisvárosig. Sok minden változott volna? Németország – szerencsére – nem a berlini Prenzlauer Berg, még ha sokan így vélekednek is, különösen a média véleményformálói.

Alapvetően két dolog változott meg Németországban: mindenhol, így vidéken is jelentős számú migráns népesség jelent meg; és eközben egy nemzedékváltás is zajlik. Mindkét fejlemény meg fogja változtatni a társadalmat – a jövőben. A mostani németországi viták is arra a kérdésre futnak ki: hogyan fog Németország a következő 20-30 évben kinézni? Megmarad a történelmi Németország egy magja, vagy mi leszünk az első multikulturális és poszt-nemzeti társadalom?

Alexander Grau

Mit gondol a vallás szerepéről Németországban? Egyre többen hagyják ott a német egyházakat, miközben maguk az egyházak társadalmi és politikai kérdésekben gyakran egészen baloldali-liberális nézeteket képviselnek. Németország a valóságban már egy kereszténység utáni társadalom?

Mi is a keresztény avagy a kereszténység utáni társadalom? Mi az igazi kereszténység mércéje? A 11. század? Vagy a 18. század? Természetesen most is van egy kultúrkereszténység, amelyik a keresztelésekre, az esküvőkre, a temetésekre és a karácsonyi misékre korlátozódik. De ezt nem szeretném lebecsülni. És természetesen egy antik megváltás-egyház világát alig lehet átadni a modernitás emberének. Manapság sokan a spiritualitás más formáit keresik, amiket könnyebben össze lehet hozni a modern életvilággal – ilyen például a buddhizmus. Az, hogy a nyugati egyházak erre politizálódással reagálnak, több mint kényelmetlen: végzetes. Ugyanakkor Németország még most is át van itatva a keresztény gondolkodással, éppen ott, ahol az emberek eléggé eltávolodtak az egyháztól. Ez a protestáns örökség.

És mi a helyzet a németországi iszlámmal? Veszélyezteti az iszlám a német társadalmi rendet? A német vezető kultúra – Leitkultur –felgyorsíthatja az integrációt? Vagy egyáltalán: létezik még ez a német vezető kultúra?

Nem, az iszlám nem veszélyezteti a német társadalmi rendet. A társadalmi rend nem jelent problémát, emiatt nem aggódom.

A német vezető kultúránkat – ami természetesen létezik – csak akkor tudjuk megőrizni, ha az integrációra asszimilációként, beolvadásként tekintünk. Németországban túl gyakran gondolnak az integrációra úgy, hogy az a törvények betartását jelenti. De ez túl kevés. Az én nagyapám lengyel bevándorlóktól származott. Ők a nevükkel egyetemben teljes mértékben asszimilálódtak. Csak így sikerült az integráció.

Egyesek – közöttük Götz Kubitschek – egy lehetséges konzervatív forradalomról beszélnek. Ugyanakkor a német valóság másnak tűnik: Németország nagyon liberális ország modern, sőt posztmodern értékvilággal és egy gazdag fogyasztói társadalommal. Mit gondol Németország jövőjéről? Mik a legnagyobb kihívások és mik az ön legpesszimistább várakozásai – s a legszebb reményei?

Aki tényleg úgy gondolja, hogy Németországban konzervatív forradalom jöhet el, azt jelzi, hogy ő is a saját buborékjában él évek óta. Ez teljes tévút. S hogy én miként látom a jövőt? Bizonyos értelemben pesszimista optimista vagyok. Biztos vagyok abban, hogy Németország és Európa sikeres lesz. A sikerességet úgy értem, hogy gazdaságilag prosperálni fog, magas életszínvonalon és belső békében fog működni – a felvázolt problémák ellenére is. Én amiatt aggódom, hogy Németország történelem és hagyományok nélküli országgá válik, és még büszke is lesz erre. Németország az első valóban posztmodern országgá válhat. És talán ez lesz az utolsó is.