A különféle „családmodellek” nem egyenlőek

„Megütközéssel” olvasta Bősz Anett liberális filozófus-politikus, hogy Novák Katalin „kirekeszti” a család fogalmából az azonos nemű párokat, ezért érzékenyítési célból meghívta a Pride-ra. Szerinte a kormány „adminisztratív eszközökkel” akadályozza meg a melegpárokat  az örökbefogadásban. Nemrég pedig az volt hír, hogy Kanadai béranya szült gyereket a magyar meleg párnak.

A kortárs liberális gondolkodás egyik alaptétele a különböző „családmodellek” úgymond „egyenlőek”, nem lehet köztük tehát „adminisztratíve” különbséget tenni. Ezek lennének elsősorban az „egyszülős családmodell”, illetve a melegpáros családmodell. A sorban persze ott várakozik a „sokszülős” családmodell is, illetve tulajdonképpen bármilyen emberi társas kapcsolat, amelynek tagjai kitalálják, hogy ők márpedig „családmodell”, hiszen nem sérthetjük meg őket, nem tiporhatunk a lelkünkbe, és nem kényszeríthetjük rájuk a meghaladott történelem szűklátókörű, elnyomó, igazolhatatlan megkülönböztetéseit „adminisztratív eszközökkel”. 

Ahogy Bősz Anett írja, „a II. világháború utáni Nyugat-Európa az egyenlő méltóság és az egyenlő bánásmód elvéről szól.” Valamint „a társadalom nem hadszíntér. A társadalomfejlődés lépcsőfokai a szabad világban a béke, az elfogadás és a tolerancia felé vezetnek.”

A baj csak az, hogy hadszínteret a társadalomból inkább azok a progresszívek csinálnak, akik a jogos küzdelmek után jogtalan küzdelmeket is folytatnak egymással nem egyenlő dolgok egyenlőként való elismerése érdekében. A különféle „családmodelleket” ugyanis nem adminisztratív eszközök különböztetik meg egymástól, hanem a világ rendje és az emberi természet. Hogy a kormányzatok nem kezelik ezeket egyenlően, az csupán ennek a rendnek az elismerése. 

Egyszülős családmodell?

Nem arról van szó, hogy ne kéne minden támogatást megadni egy gyermekét egyedül nevelő anyának vagy apának, és ne érdemelnének meg minden elismerést küzdelmeikért, hanem arról, hogy ezt az állapotot mégsem tekinthetjük ugyanannyira jónak, mint azt, ha a gyermeket apja és anyja neveli. Senki nem látott még olyan gyereket, aki ne sérült volna attól, hogy szülei szétmentek. És ez akkor is így van, ha a szülei állandóan veszekedtek, és esetleg jobb, hogy külön vannak. (Jegyezzük meg, egyre több az olyan válás, ami nem a kibírhatatlan társak miatt következik be, hanem puhább okokból.)

 A válás így is, úgy is megviseli a gyereket, és örök sebet ejt, ami beheged talán, de nyomtalanul el nem tűnik. Hogy az egyszülős családmodell egyáltalán nem olyan jó, mint az apa-anya-gyerekek modell, azt a józan észen és az univerzális tapasztalaton túl a különféle kutatások is alátámasztják. Progresszív szemellenzőségre és nyakatekert gondolatmenetekre van szükség ahhoz, hogy ezt valaki ne akarja belátni. Az egyszülős családmodell lehet kényszermegoldás jobb híján, de semmi más.Ez akkor is így van, ha a jelenség tömeges. Ismerek számos egyedülálló szülőt és számos ismerősöm van, aki elvált szülők gyermeke. Ők lennének az elsők a sorban, akik megerősítenék, hogy ez a modell nem azonos értékű a teljes családéval.

Ugyanígy alacsonyabb rendű kényszermegoldás a nevelőszülők intézménye (bár talán még a legjobb), az, ha a nagyszülők vagy rokonok nevelnek valakit, és így tovább. Szüleink hiánya kitörölhetetlen, akkor is, ha kifejezetten rossz szülők (voltak), és örülünk, hogy megszabadultunk tőlük. A rossz szülőktől is nehéz érzelmileg elszakadni, hiszen mégis csak szüleink, és hiányuk megmarad, a legjobb helyettesítéssel sem lehet kitölteni a jó szülők nemléte okozta űrt. Kemény ez, nagyon kemény, de sajnos ez van. Ezeken a lélektani nehézségeken semmilyen jog és támogatás meg egyenlősítés nem segít. A hiányérzet nem hazudik. (Lásd pl. Susan Forward Mérgező szülők című kötetét.) 

Melegpárok és örökbefogadás

Míg a kilencvenes évek elejéig a  szociológusok és más tudósok úgy találták, hogy mégis csak a saját, biológiai szülei a legjobb nevelői egy gyereknek (pl Sarah McLanahan és Gary Sandefur, 1994), addig az ezredfordulóra már egyre jobban terjedt az az elképzelés, hogy a melegpárok ugyanolyan jók a gyereknek szülőként, mint a különnemű párok, csak épp az „intézményesített diszkrimináció”, a „heteroszexizmus” és hasonlók eltakarják előlünk ezt a tényt, mi több, magukat a kutatásokat is befolyásolják ezek a szörnyű erő. (Pl. Judith Stacey-Timothy Biblarz, 2001). Végül, láss csodát, természetesen az is kiderült, hogy Ugyanez a Judith Stacey pedig 2010-ben már felvetette, hogy a melegpárok a nagy átlagot tekintve jobban is nevelnek, és mennyire hősiesek, mert ezt úgy is megteszik, hogy meg vagyon tőlük tagadva a házasság „privilégiuma”. (Stacey-Biblarz 2010.)

Az Amerikai Pszichiátriai Társaság 2003 óta hivatalosan is képviseli azt az álláspontot, hogy nincs különbség a melegpárok és a különnemű párok által nevelt gyermekek közt. Aztán a Louisianai Egyetem professzora, Loren Marks 2012-ben megvizsgálta az APA által hivatkozott 67 tanulmányt, és arra jutott, hogy módszertanilag mindegyik kuka. Reprezentativitás nuku, kis mintavétel, hólabdás módszer, kontrollcsoport hiánya, ilyesmik. Nem ő jutott először ilyen eredményre, voltak már hasonló figyelmeztetések, 1986-ban, 1997-ben és 2002-ben is (ekkor Patricia Morgan 144 tanulmányt nézett át, Robert Lerner és Althea Nagai pedig 41-et). Az Amerikai Gyermekorvosok Szövetsége 2004-ben és 2013-ban is a melegpárok örökbefogadási lehetősége ellen foglalt állást.

Aztán jött a texasi szociológia professzor, Mark Regnerus, aki 2012-ben óriási botrányt váltott ki a valaha volt legszélesebb körű tanulmányával. Mivel készítettünk vele interjút, adjuk át neki a szót: „összehasonlítottam azokat, akiknek bevallásuk szerint egyik szülőjük azonos nemű kapcsolatban élt azokkal, akiknek a szülei még mindig házasok voltak. Az első csoport a negyven vizsgált szempont legtöbbjében gyengébben teljesített, mint a második.” Nem akarunk terjengeni, részletek itt, Regnerus válaszol a módszertani kifogásokra is.

Aztán egy ugyanilyen nagyszabású kutatást készített Paul Sullins szociológus is, arra jutva, hogy kétszer annyi érzelmi problémától szenvednek az azonos nemű párok gyermekei, és ez nem a környezeti hatások miatt van, nem az elnyomás, diszkrimináció kirekesztés kérdése. Részletek itt.
Mindez nem azért van, mert a melegpárok ne szeretnék annyira a gyerekeket, vagy rosszabbul nevelnének mint mások, vagy valami hasonló. Hanem azért, mert férfiak és nők, akár tetszik ez a gender studies tanárainak és hallgatóinak, nem ugyanúgy nevelnek.

Az anya és az apa hiánya is viselkedészavarokhoz vezet, és az apát nem tudja pótolni egy mégoly férfias leszbikus nő sem, ahogy az anyát sem egy feminim, meleg férfi. Egyszerűen nem, és pont. (Lásd pl.: Rohner-Veneziano 2001; Henry B. Biller 1993; Sarkadi et al. 2008; Vajda Zsuzsanna-Kósa Éva: Neveléslélektan, 2005.)

Azt is érdemes megjegyezni, hogy a melegpárok az esetek többségében nem az árvaházból, nevelőotthonból kívánnak örökbe fogadni, és nem is bántalmazó, különnemű szülők gyermeke landol náluk. Az alternatívák nem így merülnek fel. 

Gyerekhez való jog nem létezik

Ahhoz képest, hogy egyébként a „nemzetközi közvélemény” mennyire odavan a gyerekekért és védelmezi a gyerekek jogait, elolvadva tőlük annyira, mint delfintől a reklámban, ilyenkor valahogy mégsem a gyermekek jogai és jóléte lesz az első, pedig amúgy még az ENSZ állásfoglalásai sem beszélnek gyermekhez való jogról, max. a gyermekek biológiai szüleihez való jogáról. 

A gyermekhez való jog, úgy látszik, megelőzi a gyermekek jogait az emberi jogi katalógus legújabb kiadásaiban. Feltételezni sem lehet, hogy a kettő közt ellentét feszülhet. Pedig gyermekhez való jog nem létezik, totál mindegy, valaki mennyire áhítozik a gyerekre, ha egyszer abszurd élethelyzetben van. A gyermek ajándék, nem jogosultságaink tárgya. 

Az ENSZ-et megjárt anyuka, Dale O’Leary, egyszer így morfondírozott: „Sok évvel ezelőtt találkoztam egy 16 éves fiúval, Charley-val, aki sok évvel korábban elvesztette a lábát egy fűnyíróbaleset következtében. Charley nagyszerű gyerek volt – boldog, viccelődő, és teljesen kibékült a műlábával. Vajon abból, hogy Charley képes volt fátylat vetni traumatikus veszteségére, arra kell-e következtetnünk, hogy »egy láb épp olyan jó, mint kettő«? Természetesen nem.”

A különböző családformák – hagyományos, egyszülős, melegpáros, stb. – nem egyformák és nem egyenértékűek.  Nem azonos értékű „modellekről” van szó. Az pedig, hogy a „hagyományos családmodell”, azaz a normális család se mindig működik tökéletesen, vagy akár válságban van, mert már alig van olyan diák az iskolákban, aki normális családi-érzelmi körülmények közül érkezne, nem indok arra, hogy a többi opciót vele egy polcra tegyük. Nem indok arra, hogy a lovak közé dobjuk a gyeplőt és azt mondjuk, akkor mindegy. Elég csak ugyanezen diákok lelkiállapotáról kikérdezni a tanárokat.

És hát azt is meg kell jegyezni, hogy amint a hagyományosnak nevezett családmodell sem tökéletes, úgy az abban jelentkező problémák ugyanúgy jelentkezhetnek az egyszülős opcióban és a gyermeket nevelő melegpároknál: ott is lehet családon belüli erőszak, érzelmi zsarolás, alkoholizmus és minden más. Ezt csak azért fontos megjegyezni, mert rendszerint csak a hagyományos család kapcsán hangoztatják őket.

Ráadásul ha minden „családmodell” azonos értékű, amelyre bejelentik az igényt, akkor végül a család fogalma már semmit nem fog jelenteni. Ha akarom, én és a halaim is egy családot alkothatnánk, amit köteles elismerni az állam, és ha nem, akkor jogtalanul sérteget és a méltóságomba tipor? Azt, hogy mi a család, nem az érzékenység és méltóság, hanem a természet rendje szabja meg, amit a politikának el kell ismernie, eme rend megsértése ugyanis biztos, hogy valahol vissza fog ütni. A progresszívek szerint persze nem létezik természetes rend, de ez már legyen az ő bajuk. 

A lényeg: a hagyományos, klasszikus, természetes, normális család A család, ami felsőbbrendű minden máshoz képest.