Szimulált demokráciával van dolgunk – válasz Kiszelly Zoltánnak

2018. február 1. 13:13

Ungváry Krisztián
Vendégszerző

Valójában minek is nevezendő a Nemzeti Együttműködés Rendszere?

Ungváry Krisztián válaszcikke Kiszelly Zoltán kommentárjára.

***

Sajnálatos, amikor egy végzettsége szerint politológus képzettséggel rendelkező személy saját szakterületén belül keveri össze a szezont a fazonnal. Én a Fidesz frakciófegyelmét azzal kívántam illusztrálni, hogy a beterjesztett törvényjavaslatok sikerességi mutatóját adtam meg. Ennek arányai 2010 óta 93%-kal soha nem látott magasságokat ért el. Erre Kiszelly azzal jön, hogy a frakciófegyelem másutt is nagy, a Deutsche Bundestagban 1991-ig a képviselők 94-97,8%-ban támogatták pártjuk javaslatait. Kisebb gond, hogy az általa megadott hivatkozásnál semmi ilyen adat nem szerepel (higgyük el, hogy így van).

Nagyobb gond, hogy a frakcióból történő kiszavazás és egy törvény el nem fogadása azonban nem ugyanaz. Itt hasonlítja össze Kiszelly az almát a körtével. Előbbi csakugyan már-már nyílt lázadás számba megy és ezért ritkább – 2010 óta gyakorlatilag észrevehetetlen – jelenség. Vannak azonban más, sokkal finomabb mechanizmusok is, amelyekkel a törvényhozáson belül az érdekegyeztetés illetve a fékek és ellensúlyok rendszere érvényesülni tud. Ezt Kiszelly nagyon is jól tudja, annál is inkább, mert egy német országgyűlési képviselő irodájában is gyakornokoskodott. Így azt is tudja, hogy a Deutsche Bundestagban a szavazásokat hosszas és fáradtságos, kompromisszumokkal teli egyeztetési folyamat előzi meg, ami a magyar országgyűlés munkájából szinte teljesen hiányzik. Ráadásul a Bundestagban éppen az ideológiai szempontból kritikus kérdések jelentős részében nincs frakciószavazási kötelezettség, és ezek a törvényjavaslatok nem is szerepelnek az általa említett statisztikában. Így volt például az azonos neműek házasságáról szóló törvénymódosítás esetében is, amikor Angela Merkel szabaddá tette az erről való szavazást (és nem mellesleg saját pártjának elvi alapjait is semmibe vette ezzel).

Kiszelly egy másik fontos körülményt is elhallgat. Egy beterjesztett törvényjavaslat ugyanis nemcsak azért bukhat el, mert nem szavazzák meg. Sok esetben az történik, hogy belső – bizottsági, párton belüli esetleg pártok közötti – egyeztetések hatására visszavonják. Ezekre a visszavonásokra sokkal gyakrabban került sor 2010 előtt, mint utána, és nem azért, mert a törvénykezési munka színvonala akkor rosszabb lett volna. Valójában a Bertelsmann Transformation Index és a World Justice Project Rule of Law Index is éppen a 2010 utáni jogalkotás ijesztően zuhanó színvonalát mutatja.

A szerző ráadásul nem fogja fel, amit elolvas. Azt állítja, hogy én csak a dualizmus-kori adatokat hasonlítom össze a 2010 utániakkal. Szövegemben viszont dualizmus-kori adatok nem is szerepeltek! Szerepeltek viszont az egyéni képviselői indítványok kérdésében a 2010-et közvetlenül megelőző – tehát az ízlésére oly kényes Kiszelly szerint is releváns – adatok. Ezekből kiderül, hogy például az egyéni képviselői indítványok sikerességi mutatója a 2010 előtti 37%-ról 75%-ra ugrott.

Az olvasók kedvéért a kormány által beterjesztett törvények sikerességi mutatójáról megadom a 2006-2010 és a 2010-2014 közötti adatokat is: ez először 90,9% majd 97,2% volt.  Ez eléggé látványos növekedés, pláne ha hozzátesszük, hogy közben a jogalkotás színvonala esett és ezért a kormányzat gyakrabban kényszerült arra, hogy jogi tákolmányait még szavazás előtt kijavítás céljából visszavonja. Minden adat azt támasztja alá, hogy 2010 óta a parlament munkája teljesen formálissá vált és a kormányzati frakció puszta szavazógéppé züllött. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a folyamat jelei ne lettek volna korábban is tapasztalhatóak. A rendszer perfekcionálásának érdeme azonban Orbán Viktoré.

Kiszelly persze erre nem reagált, mert ha megtette volna, akkor foglalkoznia kellene azzal, hogy az „egyéni képviselői indítvány” a Nemzeti Együttműködés Rendszerében bohózattá vált. A kormánypárti képviselőknek valójában tilos egyéni képviselői indítványokat beadni. Csak azt adhatják be így, amit a pártközpont eléjük tol. Nem véletlen, hogy amikor a beadókat a sajtó megpróbálja megkérdezni az általuk beadott törvényjavaslatról, rendre menekülni kezdenek a parlament folyosóin az újságírók elől.

Mindez átvezet ahhoz a kérdéshez, hogy valójában minek is nevezendő a Nemzeti Együttműködés Rendszere? Diktatúrának nyilván nem, hiszen a demokrácia intézményrendszere formálisan létezik. Kiszelly alantas húzása, hogy dacára annak, hogy én egyetlen írásomban sem neveztem diktatúrának a jelenkori állapotokat, úgy tesz, mintha ez volna a „nünükém”. Azonban demokráciának sem nevezhető, hiszen a „fékek és ellensúlyok” rendszere rendkívüli mértékben sérült, közszolgálati média valós értelmében nem létezik, és a demokrácia valójában csak szimulációs játékká vált. Mindezt egyébként az is illusztrálja, hogy a Fidesz nem egy alulról építkező, hanem egy vezérelven működő párt. Az egyes vezető posztokra szinte mindig csak egyetlen jelölt van, csakúgy mint a szocializmusban. A párt választmányának többségét nem a tagság választja, hanem az elnökség jelöli. Jelölnie csak az elnökségnek szabad, a választmány nem is dönthet egyenként a jelöltekről, hanem csak csomagban szavazhat róluk.

A sor, ami illusztrálja azt, hogy Magyarországon valójában csak egy szimulált demokráciával van dolgunk, hosszan folytatható.

Kiszelly legsajátosabb észrevétele az a megállapítás, amely szerint az állambiztonsági besúgók kapcsán „Magyarországon az elmúlt idestova 28 év több kísérlete után kialakult egy gyakorlat, amelyet látható társadalmi konszenzus övez”. Ennél nevetségesebb kijelentést keveset hallottam. A társadalmi reakciók éppenséggel pont az ellenkezőjét mutatják. Minden lusztrációval kapcsolatos publikáció nagy figyelmet kelt és borítékolom, hogy arra a kérdésre, hogy legyenek-e nyilvánosak a pártállami besúgók adatai, a megkérdezettek több mint kétharmada igennel felelne.

Egyébként pedig elég lenne Kiszellynek saját háza táján söprögetnie, hiszen amikor ellenzéki politikusokról van szó, akkor a Fidesz tollnokai rendre előveszik az ügynökkártyát. Tehát szó sincsen társadalmi konszenzusról. Az legfeljebb Kiszelly munkahelyén, a Századvégen belül létezik, és csak akkor ha mások lejáratásáról van szó.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/124525